Március 28-án, nagycsütörtök délelőtt az ún. krizmaszentelési misén, amikor minden egyházmegyében a papság a püspöke köré gyűlik, a papok egyik legfontosabb feladatáról elmélkedett: a papnak is töredelmesen Isten elé kell állnia, bűnbánatot kell tartania, hogy befogadhassa és másoknak továbbadhassa az Úr irgalmát.
Az alábbiakban a Szentatya teljes homíliájának fordítását közreadjuk.
„A zsinagógában minden szem rá szegeződött” (Lk 4,20). Mindig szíven üt bennünket ez az evangéliumi szakasz, és arra késztet, hogy szemünk elé állítsuk a jelenetet, elképzeljük azt a csendes pillanatot, amikor minden szem – egyszerre csodálkozva és bizalmatlanul – Jézusra szegeződött. Tudjuk azonban, hogyan végződött a történet: miután Jézus leleplezte földijei hamis várakozásait, azok „haragra gerjedtek” (Lk 4,28), felpattantak és kiűzték a városból.
De a mai napon, nagycsütörtökön este a szemeknek egy másfajta találkozására is sor kerül. A főszereplő Egyházunk első pásztora, Péter. Kezdetben ő sem hitt Jézus hozzá intézett „leleplező” kijelentésében: „Háromszor tagadsz meg engem” (Mk 14,30). Ezért „szem elől tévesztette” Jézust, és a kakasszóra megtagadta őt. De aztán, amikor „az Úr megfordult, és rátekintett”, „Péternek eszébe jutott, mit mondott neki az Úr […], kiment, és keserves sírásra fakadt” (Lk 22,61–62). Szemét elárasztották a sebzett szívéből fakadó könnyek, melyek hamis meggyőződésektől és igazolásoktól szabadították meg. Ez a keserves sírás megváltoztatta az életét.
Jézus szavai és tettei az évek során nem tántorították el Pétert a názáreti emberekéhez hasonló elvárásaitól: ő is politikai, nagyhatalmú, erős és határozott Messiást várt, és amikor a gyenge, a letartóztatást ellenállás nélkül tűrő Jézus botrányát látta, kijelentette: „Nem ismerem!” (Lk 22,57). És így igaz, nem ismerte: akkor kezdte megismerni, amikor a tagadás sötétjében helyet adott a szégyen könnyeinek, a bűnbánat könnyeinek. És akkor fogja igazán megismerni, amikor „elszomorodik, hogy Jézus harmadszor is megkérdezte tőle: »Szeretsz-e engem?«”, és amikor engedi, hogy Jézus teljesen átlásson rajta. S ekkor a „nem ismerem” mondatot hátrahagyva azt mondja: „Uram, te mindent tudsz” (Jn 21,17).
Kedves paptestvérek, Péter szívének gyógyulása, az apostol gyógyulása, a pásztor gyógyulása akkor történik, amikor sebzetten és bűnbánatot tartva engedjük, hogy Jézus megbocsásson nekünk:
Ezért éreztem úgy, hogy a lelki életnek egy meglehetősen elhanyagolt, de lényegi fontosságú szempontjáról osszak meg veletek néhány gondolatot; s ehhez egy vélhetően már elavult szót szeretnék használni, de amelyről úgy gondolom, jó, ha újra felfedezzük: ez a szó a töredelem, olaszul compunzione. A szó a szúrást jelentő pungere igére utal: a töredelem tehát „szúrás a szívben”, a lélek megsebződése, melynek következtében a bűnbánat könnyei folynak belőle. Az egyik, szintén Szent Péterre vonatkozó epizód segítségünkre lehet. Péter, akit a feltámadt Jézus nézése és szavai szíven szúrtak, pünkösd napján, a Lélektől megtisztulva és lángra lobbantva, ezt hirdeti Jeruzsálem lakosainak: „Isten azt a Jézust, akit ti keresztre feszítettetek, Úrrá és Krisztussá tette” (vö. ApCsel 2,36). Hallgatói egyszerre érezték át a rosszat, amit elkövettek, és a megváltást, amelyet az Úr nekik ajándékozott, és „ezek a szavak – mondja a szöveg – szíven találták őket” (ApCsel 2,37).
Ez tehát a töredelem: nem letaglózó bűntudat, nem megbénító aggályosság, hanem jótékony megtöretés, mely belül éget és gyógyít, mert a szív, amikor látja saját rosszaságát és bűnösnek ismeri el magát, megnyílik, befogadja a Szentlélek működését, az élő vizet, mely megindítja, könnyeket fakaszt az arcán.
Jól meg kell értenünk azonban, mit jelent sírni önmagunk felett. Nem azt jelenti, hogy siratjuk önmagunkat, ahogyan gyakran hajlamosak vagyunk. Ez például akkor történik, amikor csalódunk vagy aggódunk nem teljesült várakozásaink miatt, vagy amikor nem értenek meg bennünket mások, talán a paptestvéreink, a rendtársaink és az elöljáróink. Vagy amikor a lélek különös és egészségtelen örömére szeretjük felidézni az elszenvedett sérelmeket, hogy sajnáltassuk magunkat, s eközben azt gondoljuk, hogy nem azt kaptuk, amit megérdemeltünk, és azt képzeljük, hogy a jövő folyamatosan negatív meglepetéseket tartogat majd számunkra. Ez – Szent Pál tanítása szerint – a világ szerinti szomorúság, mely szemben áll az Istennek tetsző szomorúsággal [2].
Sírni magunk felett ezzel szemben a következőket jelenti: komolyan bánjuk, hogy bűneinkkel elszomorítottuk Istent; elismerjük, hogy mindig adósak vagyunk és sosem hitelezők; beismerjük, hogy eltévedtünk az életszentség útján, mivel nem tudtunk hűségesek maradni annak szeretetéhez, aki „életét adta értem” [3]. Magamba nézek és szomorkodom hálátlanságom és állhatatlanságom miatt; szomorúan elgondolkodom kétszínűségemen és hamisságomon; leereszkedem képmutatásom mélyére. A klerikális képmutatás, kedves testvéreim, az a képmutatás, amelybe oly sokszor belecsúszunk… Óvakodjatok a klerikális képmutatástól!
Igaz, hogy a bűnbánó töredelem erőfeszítést igényel, de helyreállítja a békét; nem okoz szorongást, hanem megszabadítja a lelket terheitől, mert a bűn miatti sebekben hat, és képessé tesz bennünket arra, hogy éppen ott fogadjuk az Úr simogatását, mely átalakítja az „alázatos, töredelmes” (Zsolt 51,19), könnyektől felpuhított szívet. A bűnbánat tehát a Jézus által oly sokat kárhoztatott szívkeménység ellenszere (vö. Mk 3,5; 10,5). A szív ugyanis bűnbánat és könnyek nélkül megkeményedik: először megszokásból cselekvővé válik, aztán a problémák iránt érzéketlenné és az emberek iránt közömbössé válik, majd rideggé és szinte szenvtelenné lesz, mintha törhetetlen kéreggel burkolták volna be, végül pedig kőszívvé válik. De ahogy a csepp a követ, úgy a könnyek is feltörik lassan a megkeményedett szívet. Így lehetünk tanúi a szomorúság csodájának, az édeshez vezető, jó szomorúság csodájának.
Megértjük tehát, miért hangsúlyozzák oly nagyon a lelki élet mesterei a bűneink feletti bánkódást. Szent Benedek arra biztat, hogy „múltad bűneit könnyek és fohászkodások közt mindennap valld meg imádságaidban Istennek” [4], és figyelmeztet, hogy amikor imádkozunk, „nem a sok szóban, hanem a szív tisztaságában és a könnyes töredelemben találunk meghallgatást” [5]. Aranyszájú Szent János szerint egyetlen könnycsepp eloltja bűneink tüzét [6], a Krisztus követése című könyv pedig azt tanácsolja: „Szenteld magad szívbéli töredelemre”, mert „csak szívünk figyelmetlensége é a hibáinkkal való nemtörődésünk lehet a magyarázata annak, hogy nem érezzük lelkünk sérelmeit” [7]. A töredelem a gyógyír, mert visszavezet önmagunk igazságához, és így bűnösségünk mélysége feltárja megbocsátottságunk végtelenül nagyobb valóságát, a megbocsátottság örömét.
Így igaz, kedves testvéreim: minden belső újjászületésünk nyomorúságunknak és az ő kegyelmének a találkozásából fakad – nyomorúságunk és az ő kegyelme találkozik! –, minden belső újjászületés a lelki szegénységünkön keresztül halad, mely lehetővé teszi a Szentlélek számára, hogy gazdagítson bennünket. Ennek fényében megértjük a lelki élet sok mesterének erős kijelentését. Gondoljunk csak Szent Izsák paradox kijelentéseire: „Aki ismeri saját bűneit […], az nagyobb, mint az, aki imával halottakat támaszt fel. Aki egy órán át sír önmaga felett, az nagyobb, mint aki szemlélődéssel szolgálja az egész világot […]. Akinek megadatott, hogy megismerje önmagát, nagyobb, mint akinek megadatott, hogy lássa az angyalokat” [9].
Testvéreim, most magunkra mint papokra figyeljünk, és kérdezzük meg magunktól, hogy lelkiismeret-vizsgálatunkban és imádságunkban mennyi töredelem és könny van jelen! Kérdezzük meg magunktól, hogy az évek múlásával szaporodnak-e könnyeink! Ebben a tekintetben jó, ha az ellenkezője történik annak, mint a biológiai életben, melyben minél felnőttebbek vagyunk, annál kevesebbet sírunk. A lelki életben viszont, ahol fontos, hogy gyermekké váljunk (vö. Mt 18,3), aki nem sír, az visszafejlődik, belül megöregszik, míg aki egyszerűbb és meghittebb, Istent imádó és tőle elámuló imádsághoz jut el, az az ember egyre érettebbé válik. Egyre kevésbé önmagához és egyre inkább Krisztushoz kötődik, és lélekben szegénnyé válik. Így közelebb érzi magát a szegényekhez, Isten kedvenceikhez, akiket korábban – ahogy Szent Ferenc írja végrendeletében – távol tartott magától, mert bűnben volt, de akiknek a társasága aztán keserűből édes lesz [10]. És így, aki szíven szúrt emberré, vagyis töredelmes emberré válik, az egyre inkább testvérének érzi magát a világ összes bűnösének, egyre inkább testvérnek érzi magát a felsőbbrendűség minden látszata és keserű ítélkezés nélkül, de mindig a szeretet és a jóvátétel vágyával.
És ez, kedves testvéreim, a töredelem egyik további jellemzője: a szolidaritás. A tanulékony szív, melyet a boldogságok szelleme vezérel, olyanná válik, hogy természetes módon hajlik a mások iránti részvétre:
Egyfajta fordulat megy végbe: a természetes hajlamunk, hogy önmagunkkal szemben engedékenyek, másokkal szemben viszont hajlíthatatlanok legyünk, megfordul, és Isten kegyelméből önmagunkkal szemben szigorúak, másokkal szemben viszont irgalmasak leszünk. Az Úr pedig olyan embereket keres, különösen a neki szenteltek között, akik siratják az Egyház és a világ bűneit, és akik közbenjáróvá válnak mindenkiért. Az Egyházban hány hősies tanú mutatja nekünk ezt az utat! Gondoljunk a sivatagban élő szerzetesekre Keleten és Nyugaton; Nareki Szent Gergely folyamatos, sóhajtozásokból és könnyekből álló közbenjárására; a nem szeretett Szeretetnek való ferences önfelajánlásra; az Ars-i plébánoshoz hasonló papokra, akik vezekeltek mások üdvösségéért! Kedves testvéreim, ez nem költészet, ez papság!
Kedves testvéreim, tőlünk, az ő pásztoraitól az Úr nem megvető ítélkezést kér a nem hívők felett, hanem szeretetet és könnyeket a távol lévőkért. A nehéz helyzetek, melyeket látunk és tapasztalunk, a hit hiánya, a szenvedések, melyeket tapintunk – a töredelmes szívvel érintkezve nem vitában való elszántságot, hanem irgalmasságban való kitartást ébresztenek. Mennyire szükségünk van arra, hogy mentek legyünk a keménységtől és a hibáztatástól, az önzéstől és a becsvágytól, a merevségtől és az elégedetlenségtől, hogy rábízzuk magunkat Istenre, őrá hagyatkozzunk, és megtaláljuk benne a minden vihartól megmentő békességet!
Hasznára lesz szolgálatunknak! A mai szekuláris társadalomban fennáll annak a veszélye, hogy igen tevékenyek vagyunk, ugyanakkor tehetetlennek érezzük magunkat, aminek következtében elveszítjük lelkesedésünket, megkísért bennünket, hogy „behúzzuk az evezőket”, hogy panaszkodásba zárkózzunk, és hagyjuk, hogy a problémák nagysága felülkerekedjen Isten nagyságán. Ha ez megtörténik, keserűvé és mogorvává válunk, akik mindig megszólnak másokat, mindig találnak alkalmat a panaszkodásra. Ha viszont a keserűség és a panaszkodás a világ helyett a saját szívünk felé fordul, az Úr biztosan meglátogat és felemel bennünket. Ahogyan a Krisztus követése is buzdít bennünket: „Ne vedd magadra mások dolgát, és ne bonyolódjál a nagyobbak ügyes-bajos gondjaiba. Elsősorban magadra figyelj: és minden kedves embered előtt magadat intsd különös nagy igyekezettel. Ha az emberek nem kedvelnek, amiatt ne szomorkodjál, az essék nehezedre, ha önmagaddal nem vagy megelégedve, vagy ha magadra nem vigyázol” [11].
Végezetül egy lényeges szempontot szeretnék hangsúlyozni: a tördelem nem annyira a mi erőfeszítésünk eredménye, hanem kegyelem, és mint ilyet imádságban kell kérnünk. A bűnbánat Isten ajándéka, a Szentlélek működésének gyümölcse. Hogy elősegítsem növekedését, két apró tanácsot szeretnék adni. Az első, hogy az életre és a hivatásunkra ne a hatékonyság és az azonnaliság perspektívájából tekintsünk, mely csak a mához, a sürgős teendőkhöz és elvárásokhoz kapcsolódik, hanem a múlt és a jövő egészének perspektívájából. A múlt perspektívájából, emlékezve Isten hűségére – Isten hűséges! –, emlékezve az ő megbocsátására, lehorgonyozva magunkat az ő szeretetébe; és a jövő perspektívájából, az örök célra, létünk végső céljára gondolva, amelyre meghívást kaptunk.
Az ebből következő második tanács: fedezzük fel újra annak szükségességét, hogy ne egy előírt és funkcionális, hanem egy ingyenes, nyugodt és hosszan tartó imádságnak szenteljük magunkat. Testvérem, milyen az imádságod? Térjünk vissza az imádáshoz – elfelejtettél imádni? –, és térjünk vissza a Jézus-imához! Ismételgessük: Jézus, Isten Fia, irgalmazz nekem, bűnösnek! Érezzük át Isten nagyságát bűnös kicsinységünkben, hogy magunkba nézzünk, és engedjük, hogy tekintete átlásson rajtunk! Fedezzük fel újra az Anyaszentegyház bölcsességét, aki az imádságba mindig a szegény ember fohászkodásával vezet be bennünket, aki így kiált: Istenem, jöjj segítségemre!
Szeretteim, végül térjünk vissza Szent Péterhez és az ő könnyeihez! A sírja fölé emelt oltárt látva mindenképp arra kell gondolnunk, hogy mi, akik az oltárnál mindennap azt mondjuk: „Vegyétek, és egyetek ebből mindnyájan: ez az én testem, mely értetek adatik”, hányszor csalódást és szomorúságot okozunk annak, aki annyira szeret bennünket, hogy kezünket jelenlétének eszközévé teszi. Ezért jó, ha magunkévá tesszük azokat a szavakat, amelyekkel halkan készülünk: „Alázatos lélekkel és töredelmes szívvel kérünk, Urunk, Istenünk, fogadj el minket;” és: „Mosd le, Uram, bűneimet, és vétkeimtől tisztíts meg engem!” Testvéreim, mindenben az a bizonyosság vigasztal bennünket, amelyet ma Isten igéjéből hallottunk:
Ha tehát megtört a szívünk, Jézus bekötözheti és meggyógyíthatja. Köszönöm, kedves papok, köszönöm nyitott és tanulékony szíveteket; köszönöm fáradozásaitokat, és köszönöm könnyeiteket; köszönöm, hogy elviszitek az irgalom csodáját – mindig bocsássatok meg, legyetek irgalmasak! –, köszönöm, hogy elviszitek ezt az irgalmat, elviszitek Istent ma élő testvéreinknek! Kedves papok, az Úr vigasztaljon meg benneteket, erősítsen meg benneteket, és jutalmazzon meg benneteket! Köszönöm!
JEGYZETEK
[1] „Az Egyháznak vize és könnyei vannak: a keresztség vize, a bűnbánat könnyei” (Szent Ambrus: Epistula extra collectionem, I, 12).
[2] „Az Istennek tetsző szomorúság ugyanis üdvös töredelmet eredményez, s ezt senki sem bánja meg; a világ szomorúsága ellenben a halálba visz” (2Kor 7,10).
[3] Vö. Aranyszájú Szent János: De compunctione, I, 10.
[4] Regula, IV,57.
[5] Uo., XX,3.
[6] Vö. De paenitentia, VII,5.
[7] XXI. fejezet.
[8] Discorsi ascetici (III. Coll.), XII.
[9] Discorsi ascetici (I Coll.), XXXIV (görög változat).
[10] Vö. Fonti Francescane, 110.
[11] XXI. fejezet.
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
