December 15-én délelőtt a Szentatya az ajacciói Nagyboldogasszony-székesegyházba ment, hogy a püspökökkel, papokkal, diakónusokkal, megszentelt személyekkel és papnövendékekkel együtt imádkozza el az Úrangyalát.
Megérkezésekor a pápát Ajaccio püspöke, Frangois-Xavier Bustillo bíboros, a francia püspöki konferencia elnöke, Eric de Moulins-Beaufort reimsi érsek és a székesegyház plébánosa fogadta. A konferencia elnökének köszöntője után, az Úrangyala előtt mondta el beszédét a pápa.
Az alábbiakban a Szentatya teljes beszédének fordítását közreadjuk.
Kedves püspök testvéreim, kedves megszentelt nők, kedves papok, diakónusok, megszentelt férfiak és papnövendékek!
Csak egy napot töltök ezen a gyönyörű földön, de szerettem volna, hogy legalább egy rövid időre találkozhassam veletek, és üdvözölhesselek benneteket. Ez alkalmat ad arra, hogy mindenekelőtt köszönetet mondjak: köszönöm, hogy vagytok, odaadott életetekkel; köszönöm munkátokat, mindennapi elkötelezettségeteket; köszönöm, hogy Isten irgalmas szeretetének jelei és az evangélium tanúi vagytok. Örültem, amikor köszönthettem egyikőtöket, aki kilencvenöt éves és hetven éve pap! Ezt jelenti élni ezt a gyönyörű hivatást. Köszönöm, testvérem, a tanúságtételedet! Köszönöm szépen!
És a „köszönöm”-ről [grazie] azonnal Isten kegyelmére [grazia] térek rá, mely a keresztény hitnek és az Egyházban létező minden megszentelt élet formájának alapja. Abban az európai környezetben, amelyben élünk, nincs hiány a hit továbbadásával kapcsolatos problémákból és kihívásokból, és ti mindennap szembesültök ezzel, ráébredve arra, hogy kicsik és törékenyek vagytok: nem vagytok túl sokan, nem rendelkeztek hatalmas eszközökkel, a környezet, melyben tevékenykedtek, nem mindig kedvező az evangélium hirdetésének befogadásához. Néha egy film jut eszembe, mert bár egyesek hajlandók elfogadni az evangéliumot, de a „szóvivő” nem. Abban a filmben elhangzik ez mondat: „A zene igen, de a zenész nem.” Gondoljatok csak bele, a hűség az evangélium továbbadásában. Ez segít nekünk. Mégis szeretném elmondani, hogy ez a papi szegénység áldás! Miért? Mert megfoszt bennünket annak látszatától, hogy egyedül is boldogulhatunk, mert megtanít úgy tekinteni a keresztény küldetésre, mint olyasvalamire, ami nem az emberi erőtől függ, hanem mindenekelőtt az Úr művétől, aki mindig azzal a kevéssel dolgozik és cselekszik, amit mi fel tudunk ajánlani neki.
Ne feledjük: a középpontban az Úr áll. Nem én vagyok a középpontban, hanem Isten. Az elbizakodott papra, aki magát állítja a középpontba, mi [spanyolul] azt mondjuk: ez egy yo, me, mí, conmigo, para mí pap, vagyis egy én-, engem-, énnekem-, énvelem-, énértem-pap. Nem!
És ezt azért mondom, mert mindig fenyeget bennünket a világiasság, a hiúság. A páváskodás. A túlzott magunkra figyelés. A hiúság. És a hiúság ronda, rossz szagú szokás. Páváskodás.
Az isteni kegyelem elsőbbsége azonban nem jelenti azt, hogy nyugodtan, felelősségvállalás nélkül ülhetünk a babérjainkon. Ellenkezőleg, úgy kell tekintenünk magunkra, mint „Isten kegyelmének munkatársaira” (vö. 1Kor3,9). S így, az Úrral járva mindennap visszatérünk egy lényegi kérdéshez: hogyan élem meg a papságomat, a megszenteltségemet, a tanítványságomat? Közel vagyok-e Jézushoz?
Amikor a másik egyházmegyében lelkipásztori vizitációkat végeztem, találkoztam derék papokkal, akik nagyon-nagyon keményen dolgoztak. „Mondd csak, hogyan töltöd az estédet?” – „Fáradt vagyok, eszem egy falatot, aztán megyek lefeküdni, hogy pihenjek egy kicsit, hogy tévézzek.” – „De nem mész a kápolnába, hogy köszöntsd a Főnöködet?” – „Ó, nem…” – „És te, mielőtt lefekszel, ezt csinálod-e, imádkozol-e egy Üdvözlégyet? Legalább légy jólnevelt: menj a kápolnába, és mondd: „Viszlát, köszönöm szépen, holnap találkozunk!” Ne feledkezzetek meg az Úrról! Az Úr a nap elején, a közepén és a végén! Ő a mi Főnökünk. És olyan Főnök ő, aki keményebben dolgozik, mint mi! Ne felejtsétek el ezt!
És felteszem nektek ezt a kérdést: én hogyan élem meg a tanítványságot? Véssétek ezt a szívetekbe, ne becsüljétek alá, és ne becsüljétek alá ennek az önvizsgálatnak, ennek a befelé nézésnek a szükségességét, hogy ne „őrlődjünk fel” a nagy pörgésben és a külső tevékenységekben, és ne veszítsük el belső szilárdságunkat.
Az első: törődjetek magatokkal! Mert a papi vagy szerzetesi élet nem egy egyszer s mindenkorra kimondott igen. Az ember nem élhet az Úrral járadékból. Ellenkezőleg, mindennap meg kell újítani a vele való találkozás örömét, minden pillanatban újra meg kell hallani az ő hangját, és az ő követése mellett kell dönteni, a bukások idején is. Állj fel, nézz az Úrra: „Bocsáss meg, segíts tovább menni!” Ez a testvéri és gyermeki közelség.
Emlékezzünk erre: életünk önmagunk felajánlásában fejeződik ki, de minél inkább odaadja magát, minél inkább feláldozza magát, minél többet dolgozik egy pap, egy szerzetesnő, egy szerzetes Isten országáért, annál inkább szükségessé válik, hogy önmagával is törődjön. Az a pap, szerzetesnő, diakónus, aki elhanyagolja önmagát, a végén a rábízottakat is elhanyagolja. Ehhez szükség van egy kis „életszabályra” – a szerzeteseknek már van ilyen –, amely magában foglalja a napi találkozást az imádsággal és az eucharisztiával, a párbeszédet az Úrral, mindenki a saját lelkiségének és stílusának megfelelően. Szeretném még hozzátenni: őrizzünk meg egy kis időt az egyedüllétre; legyen olyan fivérünk vagy nővérünk, akivel szabadon megoszthatjuk, amit a szívünkben hordozunk – régen ezt lelkivezetőnek hívták –; foglalkozzunk valamivel, amit szenvedélyesen szeretünk, nem azért, hogy a szabadidőnket eltöltsük, hanem azért, hogy a szolgálat fáradalmait egészségesen pihenjük ki. A szolgálat elfáraszt! Tartok azoktól, akik mindig aktívak, mindig a középpontban vannak, akik talán a túl nagy buzgóság miatt sosem pihennek, sosem tartanak szünetet önmaguk érdekében. Testvéreim, ez nem jó!
És nem azért, hogy ráncfelvarrástkapjon, hogy jobban nézzen ki, nem, hanem azért, hogy beszélgessen a Baráttal, az Úrral, és különösen az Édesanyánkkal – kérlek, benneteket, ne felejtsétek el a Szűzanyát –, hogy beszélgessen saját életéről, arról, hogy miként mennek a dolgok. És ehhez mindig legyen mind gyóntatótok, mind valamilyen barátotok, aki jól ismer benneteket, akivel tudtok beszélgetni, és aki segít jó megkülönböztetést végezni. A gondozás nélkül, „gomba módjára megjelenő papok” nem jók!
Tanuljuk meg megosztani egymással ne csak a fáradalmakat és a kihívásokat, hanem az örömöt és a barátságot is: a püspökötök mond valamit, ami nagyon tetszik nekem, nevezetesen azt, hogy fontos átlépni a „Siralmak könyvétől” az „Énekek énekének könyvéhez”. Mi ezt igen kevéssé tesszük. Szeretjük a siralmakat! És ha a szegény püspök aznap reggel elfelejtette feltenni a pileólusát: „Nézd már a püspököt…!” Rögtön pletykálni kezdünk a püspökről. Igaz, a püspök is bűnös, mint mindannyian. Testvérek vagyunk! Váltsunk a „Siralmak könyvéről” az „Énekek énekének könyvére”! Ez fontos, egy zsoltár is ezt mondja: „Panaszomat öröménekre változtattad” (Zsolt30,12). Osszuk meg annak örömét, hogy az Úr apostolai és tanítványai vagyunk! Az örömöt meg kell osztani. Különben azt a helyet, amelyet az örömnek kell elfoglalnia, az ecet foglalja el. Elszomorító dolog besavanyodott és megkeseredett papot látni. Elszomorító. „De miért vagy ilyen?” – „Eh, mert a püspök nem kedvel engem… Mert azt a másikat nevezték ki püspöknek, és nem engem… Mert… Mert…” A panaszkodás, a panaszáradat… Kérlek benneteket, ne menjetek bele a panaszkodásba, az irigykedésbe. Az irigység sárgává tevő bűn.
A második dolog: törődjetek másokkal! A küldetésnek, melyet mindannyian megkaptatok, mindig csak egyetlen célja van: elvinni Jézust másokhoz, átadni a szíveknek az evangélium vigaszát. Szeretném felidézi azt a helyzetet, amikor Pál apostol készül visszatérni Korinthusba, és a közösségnek ezt írja: „Én örömest hozok áldozatot, sőt magamat is teljesen feláldozom lelketekért” (2Kor12,15). Feláldozni magunkat a lelkekért, feláldozni magunkat a ránk bízottakért. És eszembe jut egy fiatal, szentéletű pap, aki nemrég halt meg rákban. Egy nyomornegyedben élt a legszegényebbek között. Azt mondta: „Néha legszívesebben befalaznám az ablakot, mert az emberek minden órában jönnek, és ha nem nyitok ajtót, akkor az ablakon kopogtatnak.” A pap, akinek szíve különbségtétel nélkül mindenki felé nyitva áll.
Az emberek meghallgatása, az emberekhez való közelség egyben felhívás is arra, hogy a mai körülmények között megtaláljuk az evangelizáció leghatékonyabb lelkipásztori módszereit. Ne féljetek változtatni, a régi mintákat felülvizsgálni, a hit nyelvezetét megújítani, hanem tanuljátok meg, hogy a misszió nem emberi stratégiák kérdése: mindenekelőtt hit kérdése.
Törődjetek mindenkivel, a képzés által és különösen a találkozásban! Találkozzatok az emberekkel, ott, ahol élnek és dolgoznak, ez fontos!
És még egy dolog, amit nagyon a szívemen viselek: kérlek benneteket, mindig bocsássatok meg. És mindent bocsássatok meg! Bocsássatok meg mindent és mindig! A papoknak azt mondom, hogy amikor gyóntattok, ne kérdezzetek túl sokat. Hallgassatok meg, és bocsássatok meg! Egy bíboros – aki egy kicsit konzervatív, egy kicsit szögletes, de nagyszerű pap – azt mondta egy papoknak tartott előadásában: „Ha valaki [a gyónásban] dadogni kezd, mert szégyelli magát, azt mondom neki: rendben van, megértettem, lépj nyugodtan a következőre. Valójában nem értettem semmit, de ő [az Úr] megértette.” Kérem, ne kínozzuk az embereket a gyóntatószékben: hol, hogyan, mikor, kivel… Mindig bocsássatok meg, mindig bocsássatok meg! Van egy derék kapucinus szerzetes Buenos Airesben, akit kilencvenhat éves korában bíborossá neveztem ki. Nála mindig hosszú sorban állnak az emberek, mert jó gyóntató, én is hozzá jártam gyónni. Ez a gyóntató egyszer azt mondta nekem: „Figyelj, néha lelkiismeret-furdalásom van amiatt, hogy túl sokat bocsátok meg.” – [Megkérdeztem tőle:] „És ekkor mit csinálsz?” – „Megyek imádkozni, és azt mondom: Uram, bocsáss meg, túl sokat bocsátottam meg. De rögtön hozzáteszem: De te voltál, aki rossz példát mutatott nekem!” Mindig bocsássatok meg! Mindent bocsássatok meg! És ezt mondom a szerzetesnőknek és a szerzeteseknek is: bocsássatok meg, felejtsetek, ha valami rosszat tesznek veletek, a törtető egymásnak feszülések a közösségben… Bocsássatok meg!
És elárulok nektek valamit: már ötvenöt éve vagyok pap, igen, tegnapelőtt volt ötvenöt éve, és sosem tagadtam meg a feloldozást. És szeretek gyóntatni, nagyon szeretek. Mindig is kerestem a megbocsátás módját. Nem tudom, jó-e ez, ha az Úr megadja nekem… De ez az én tanúságtételem.
Kedves nővéreim és fivéreim, szívből köszönöm nektek, reménnyel és örömmel teli szolgálatot kívánok nektek.
Most forduljunk imádságban Szűz Máriához! Ebben a mennybe felvett Szűzanyáról elnevezett székesegyházban a hívő nép védőszentjeként tiszteli az irgalmasság anyját, a „Madunnucciát”. A Földközi-tengernek erről a szigetéről békéért könyörgünk hozzá: békét kérünk a Földközi-tengerrel határos összes országnak, különösen a Szentföldnek, ahol Mária világra hozta Jézust. Békét Palesztinának, Izraelnek, Libanonnak, Szíriának, az egész Közel-Keletnek! Békét a meggyötört Mianmarnak. És a Szent Istenszülő nyerje el a hőn áhított békét az ukrán népnek és az orosz népnek! Ők testvérek – „Nem, Atyám, ők unokatestvérek!” – Unokatestvérek, testvérek, nem tudom, csak értsék meg egymást! Békét! Fivéreim, nővéreim, a háború mindig vereség. A háború a szerzetesi közösségekben is, a háború az egyházközségekben is mindig vereség, mindig! Adjon az Úr mindnyájunknak békét!
És imádkozunk a Mayotte-szigetet az elmúlt órákban sújtó ciklon áldozataiért! Lélekben közel állok mindazokhoz, akiket ez a tragédia sújt.
És most mindannyian együtt imádkozzuk el az Úrangyalát!
Angelus Domini…
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican News
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
