Április 6-án délelőtt, nagyböjt ötödik vasárnapján, a Szent Péter téren Rino Fisichella érsek, az Evangelizáció Dikasztériumának pro-prefektusa vezetésével ünnepi szentmisét mutattak be a betegek és egészségügyi dolgozók jubileumi zarándoklata alkalmából. Fisichella érsek a Ferenc pápa által készített homíliát olvasta fel, aki a mise végén csatlakozott az ünneplő hívőkhöz.
A Szentatya mielőtt üdvözölte volna a téren egybegyűlt zarándokokat és hívőket, a Szent Péter-bazilikában részesült a kiengesztelődés szentségében, imádkozott, és áthaladt a szent kapun.
Az alábbiakban a Szentatya által készített és Fisichella érsek által felolvasott teljes homília fordítását közreadjuk.
„Nézzétek: én valami újat viszek végbe, és már sarjadóban is van, nem látjátok?” (Iz 43,19). Ezeket a szavakat intézi Isten Izajás prófétán keresztül a babiloni száműzetésben élő Izrael népéhez. Az izraeliták számára nehéz időszak ez, úgy tűnik, minden elveszett. Jeruzsálemet elfoglalták és feldúlták II. Nabukodonozor király katonái, és az idegenbe hurcolt népnek semmije sem maradt. Úgy tűnik, a horizont bezárult, a jövő sötét, minden remény odalett. Minden arra késztetheti a száműzötteket, hogy feladják, keserűen beletörődjenek, és úgy érezzék, hogy már nincs rajtuk Isten áldása.
Mégis, éppen ebben a helyzetben az Úr arra biztat, hogy megragadjunk valami újat, születőben lévőt. Nem olyasmit, ami a jövőben fog végbemenni, hanem ami már most történik, ami sarjadóban van. Miről van szó? Mi születhet, sőt mi az, ami már kisarjadt egy ilyen vigasztalan és reménytelen helyzetben?
Ami születik, az egy új nép. Egy olyan nép, amely a múlt hamis biztosítékainak összeomlása után rájött arra, mi a lényeges: egységben maradni és együtt járni az Úr világosságában (vö. Iz 2,5). Egy olyan nép, amely képes lesz újjáépíteni Jeruzsálemet, mert – a Szent Várostól távol, a lerombolt templommal, ünnepélyes szertartások lehetőségétől megfosztva – megtanult más módon találkozni az Úrral: a szív megtérésében (vö. Jer 4,4), a jog és az igazságosság megélésében, a szegényekkel és a rászorulókkal való törődésben (vö. Jer 22,3), az irgalmasság cselekedeteiben.
Ugyanezt az üzenetet – más módon – az evangéliumi szakaszból is kiolvashatjuk (vö. Jn 8,1–11). Itt is egy személyről van szó, egy nőről, akinek romba dőlt az élete: nem földrajzi száműzetés, hanem erkölcsi kárhoztatás miatt. Ő egy bűnös nő, tehát távol áll a törvénytől, s ezért kiközösítésre és halálra van ítélve.
megvédi és megmenti őt erőszakosságuktól, esélyt ad neki, hogy új életet kezdjen: „Menj” – mondja neki –, „szabad vagy”, „megmenekültél” (vö. Jn 8,11).
Ezekkel a drámai és megrendítő történetekkel a mai liturgia arra hív bennünket, hogy
készen arra, hogy belépjen, amint beengedjük (vö. Jel3,20). Sőt, különösen amikor a megpróbáltatások egyre nagyobbá válnak, kegyelme és szeretete még erősebben ragad meg bennünket, hogy felemeljen.
Nővéreim, fivéreim, ezeket a szövegeket a betegek és az egészségügyben dolgozók jubileumán olvassuk, és minden bizonnyal a betegség az élet egyik legnehezebb és legkeményebb próbatétele, amikor kézzelfoghatóvá válik számunkra, mennyire törékenyek vagyunk. A betegség idején úgy is érezhetjük magunkat, mint a száműzött nép, vagy mint az evangéliumban szereplő asszony: jövőremény nélkülinek. De nem így van! Isten az ilyen időszakokban sem hagy magunkra, és ha ráhagyatkozunk, éppen ott, ahol erőnk megfogyatkozik, megtapasztalhatjuk jelenlétének vigasztalását.
De nem csak ez történik. Bizakodó szeretetében ugyanis ő bevon bennünket, hogy egymás számára „angyalokká”, jelenlétének hírnökeivé válhassunk, olyannyira, hogy
Kedves orvosok, ápolónők, ápolók, egészségügyi dolgozók, miközben betegeitekről gondoskodtok, különösen a legelesettebbekről, az Úr felkínálja nektek annak lehetőségét, hogy folyamatosan megújítsátok életeteket, hálával, irgalommal, reménnyel táplálva azt (vö. Spes non confundit bulla, 11).
Engedjétek, hogy a betegek jelenléte ajándékként lépjen életetekbe, hogy meggyógyítsa szíveteket, megtisztítva azt mindattól, ami nem szeretet, és felmelegítve az együttérzés lángoló, édes tüzével.
Azután veletek, kedves beteg fivéreim és nővéreim, sok mindenben osztozom életemnek ebben a szakaszában: a betegség megtapasztalásában, abban, hogy gyengének érezzük magunkat, hogy sok mindenben másoktól függünk, hogy támogatásra van szükségünk. Ez nem mindig könnyű, de olyan iskola, amelyben nap mint nap tanulunk szeretni és engedni, hogy szeressenek, követelőzés és elutasítás nélkül, sajnálkozás és kétségbeesés nélkül, hálásan Istennek és testvéreinknek a kapott jóért, ráhagyatkozva arra és bízva abban, aminek még jönnie kell.
Így újítja és erősíti meg hitünket.
XVI. Benedek – aki betegsége idején gyönyörű tanúságot tett a derűről – azt írta, hogy „az emberség mértékét alapvetően a szenvedéshez való viszony határozza meg”, és hogy „kegyetlen és embertelen az a társadalom, amely nem tudja elfogadni a szenvedőket” (Spe salvi enciklika, 38). Így igaz: a szenvedéssel való közös szembenézés emberibbé tesz bennünket, és a fájdalomban való osztozás fontos szakasza az életszentség minden útjának.
Kedves barátaim, ne száműzzük életünkből az elesetteket, ahogy manapság sajnos egy bizonyos fajta gondolkodásmód néha teszi, ne rekesszük ki a fájdalmat életközegünkből! Inkább tegyük alkalommá arra, hogy együtt növekedjünk, hogy ápoljuk a reményt, hála a szeretetnek, amelyet elsőként Isten árasztott szívünkbe (vö. Róm 5,5), és amely mindenen túl az, ami örökké megmarad (vö. 1Kor 13,8–10.13).
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
