A Magyar Szövetség túlságosan hosszúra nyúló útkeresése továbbra is nyitva hagyja a kérdést, hogy milyen vonalon akarja képviselni a felvidéki magyar közösséget az a politikai elit, amelynek hitelességi válsága szemmel látható. Gubík László újdonsült pártelnök láthatóan kitart a gyűjtőpártiság mellett, amelynek hátrányairól és buktatóiról cikksorozatunk előző részében részletesen írtunk. Van azonban ennek a vitás kérdésnek egy másik, vele szorosan összefüggő dilemmája is, amely a jövőben is folyamatosan fel fog merülni az ideológiai barikád mindkét oldalán. Ennek a dilemmának is több része van, de leegyszerűsítve a kérdés úgy hangzik: milyen viszonyt alakítsunk ki Budapesttel és Pozsonnyal?
A liberális narratívák egyik folyamatosan visszaköszönő eleme a felvidéki magyar közösség és politika kapcsolata a magyar kormánnyal. A progresszív sajtó és trójai falóként működő magyarjai módszeresen próbálják leválasztani a magyar közösségi gondolkodást és politikát a magyar kormányról, főleg annak nemzeti-konzervatív stratégiai gondolkodásáról.
Lényegében meg akarják szüntetni azt a stratégiai kapcsolatot, amely már régóta megvan az anyaország és a felvidéki magyar közösség között, és amely 2010 óta rendkívül sokrétűvé, egyúttal bonyolultabbá és jóval meghatározóbbá vált.
A rossz emlékű Most-Híd platform egyik vesszőparipája a Budapesthez való orientáció megszüntetése volt. Ezt a taktikai célt Bugár Béla is igyekezett megvalósítani, többek között azzal, hogy szlovák kézbe akarta átjátszani az összes Magyarországról érkező támogatás elosztását.
Ez a taktika nem egyszerűen a politikai eszköztár része, ez egy átgondolt, valószínűleg a nyugati mainstream által sugalmazott stratégia része volt, amelynek kimondatlan célja a felvidéki magyar kisebbség elszigetelése a biztos hátországtól.
Tény ugyanis, hogy Budapest és Pozsony közül csak Budapest érdekelt a felvidéki magyar közösség megmaradásában.
Sem Pozsony, sem Brüsszel, sem Washington nem fog könnyeket ejteni amiatt, hogy eltűnünk. A felvidéki magyar közösség tehát joggal tartja elsőszámú stratégiai partnerének a mindenkori magyar kormányt. Ez nem ideológiai vagy politikai kérdés, ez a kőkemény realitás figyelembe vétele: ha Budapest gyenge, a magyar kisebbségi érdekek érvényesítése Szlovákiában nem lesz képes olyan áttörést elérni, amivel már régóta adósok a szlovákiai, magyarul beszélő politikusok.
Vagyis azok a politikusok, akik nagyobb távolságot sürgetnek a magyar kormánytól akkor, amikor az rengeteget tesz a felvidéki magyar közösség boldogulásáért, valójában a közösség érdekeit sértik. Nyilván ez a mondat teljesen más értelmet kapna, ha Budapesten egy globalista elit irányította kormány kerülne hatalomra.
Ki kell emelni, hogy más-más okból, de konzervatív és liberális oldalon is vannak olyanok, akik nem idegenkednek a fent említett távolságtartásról. Ennek megértéséhez azt kell figyelembe venni, hogy a felvidéki magyar közösség nagy része értetlenkedve nézi, hogyan adja nevét az egyébként külpolitikai bravúrokat végrehajtó magyar kormány olyan kétes hírű politikusokhoz, mint a szlovákiai magyar politika egynémely szereplője.
A válasz viszonylag egyszerű: ez a garnitúra a legtöbb, amit a Felvidék ki tudott termelni, a magyar kormánynak pedig mindig Magyarország az első. Nem gyengítheti meg Magyarország pozícióját szomszédaival, európai partnereivel szemben sem a gazdasági kapcsolatok terén csak azért, hogy olyan eredményekért áldozza fel az együttműködés lehetőségét, amelyeket a felvidéki magyar politika sem tudott vagy nem is akart elérni. Mert az végsősoron Magyarország gyengeségét jelentené, ami a határon túli magyarok hátországának gyengeségét jelenti, és a kör ezzel be is zárult.
A probléma elég összetett. Budapest számára mindig az egyetlen felvidéki magyar párt a stratégiai partner, csakhogy ez a partner nem képezi le a felvidéki magyar közösséget, mi több, a párt és az általa megszólítani akart választók közötti szakadék egyre nagyobb. Vagyis felvidéki közösségi kérdésekben Budapest és a Felvidék között is nő a szakadék.
Viszont az MSZ helyzete adott, mert nincs helyette más – és valljuk be, ez annak a hibás stratégiának az eredménye, hogy 2020-ban Budapest is beállt a három pártból összegyúrt Szövetség projektje mögé, amitől fordulatot vártak. A fordulat elmaradt, miközben a közösség tenniakaró része ismét a mély semmittevés állapotába süllyedt. Senki nem kezdett el új alapokat lerakni, hiszen a legtöbben az új hárompárti egyesüléstől várták a megváltást.
A megoldást egyszerű megnevezni, de nehéz kivitelezni: felvidéki magyar nemzetstratégiára van szükség, ami pontosan leírja a közösség érdekeit, lehetőségeit, kitörési pontjait, stratégiai partnereit, és főleg, vörös vonalait. És amely nevéből is adódóan nem csak magyar, hanem felvidéki is, nem csak közösségi, de nemzeti is, nem csak politikai eszköztár, hanem évtizedekre előre felállított vízió. Enélkül olyanok vagyunk, mint a történelem árjában fuldokló ember, aki a sokadik utánadobott mentőövről is lemarad.
Igazi tragédia, hogy 14 éve van nemzeti-konzervatív, a határon túliak irányába tettrekész kormány Magyarországon, és ezt az időszakot a felvidéki magyar politika elmulasztotta kihasználni a közösség javára. A legtöbb, amit fel tud mutatni, az a jövedelmező haldoklás.
A helyzet bonyolultsága és tragédiája ellenére elég hétköznapi végkövetkeztetéssel jár együtt: a felvidéki magyar közösségnek elsősorban Budapestre kell tekintenie, mert amíg ott nemzeti kormány van hatalmon, addig az a közösség megmaradásában lesz érdekelt, mert ezt diktálja a földrajzi kényszerűség és a stratégiai logika. Nem a távolságot kell növelni az anyaországtól, hanem a kapcsolatot kell megtölteni több tartalommal, elsősorban a felvidéki politika részéről. Méghozzá annak felismerése mellett, hogy Budapesttel igazán akkor lesz gyümölcsöző a felvidéki magyar közösség kapcsolata, ha Pozsonnyal is sikerül korrekt kapcsolatot kiépíteni.
Pozsony
A mindenkori szlovák stratégia számára a magyar kisebbség – regnáló kormányoktól és a Brüsszelből fizetett ügynököktől függetlenül – mindig is probléma lesz. Az éppen hatalmon lévő kormányok és a szlovák politika csak saját érdekei mentén más és más formában helyezi kontextusba ezt a „problémát”, vagyis minket.
Szlovákia számára a területén élő 8,5 százaléknyi magyar ember stratégiai kihívás. Már a trianoni határok meghúzásakor az volt velünk a célja a nagyhatalmaknak, hogy bármikor élesíthető zsarolóbombaként használjanak a mindenkori csehszlovák kormánnyal szemben. Ma már más szelek fújnak, ám a szlovák beidegződések megmaradtak.
Szlovákia Magyarországgal rendelkezik a leghosszabb közös határral. Ennek a határnak a legérzékenyebb stratégiai pontjain továbbra is jelentős magyar közösség él. Ez a közösség, bár politikailag és közigazgatásilag sikerült szétzilálni, még mindig elég jelentős erőt képvisel. Elég jelentőset ahhoz, hogy egy határai miatt folyamatosan aggódó kis ország fenyegetést lásson benne. Ez a látásmód a szlovák közélet minden szintjét átitatja. De…
Az oroszbarát Ján Slota, a Szlovák Nemzeti Párt hírhedt egykori elnöke gyűlölte a magyarokat, és nyíltan a magyarok jogainak megvonását sürgette, tankokkal kívánt nekiveselkedni a magyar határnak. Ma az SNS számára Orbán Viktor magyar miniszterelnök a példakép. 2006-ban Robert Fico kormányfő magyarokat megalázó lépések sorát hajtotta végre. Ma Magyarország stratégiai partnere. Ma Rastislav Káčer, a Demokrati, a PS és a többi atlantista-progresszív politikus Slotát megszégyenítő magyarellenes retorikát folytat, biztonsági fenyegetésnek nevezve a felvidéki magyar közösséget. Kezdhetünk aggódni, mi jön holnap.
A lényeg, hogy a magyarokkal szembeni bizalmatlanság nem függ pártszínektől, de ahogy a fenti példák mutatják, lehet úgy alakítani a politikát, hogy egykori ellenségekkel is ki lehessen alakítani kölcsönösen előnyös, kiszámítható viszonyt. Ha rendelkezünk stratégiai gondolkodással, ha vannak vörös vonalaink, és vannak működőképes politikai eszközeink. Ennek semmi köze a bizalomhoz, erkölcshöz vagy igazságossághoz, pláne jóvátételhez. A cél a túlélés, aztán a megerősödés, majd a gyarapodás.
A nagy kérdés az, hogyan lehet elérni korrekt kapcsolatokat a mindenkori szlovák kormányokkal. A liberális felfogás szerint a megoldás az, ha megszűnik a „probléma”, vagyis ha a magyar közösség többé nem lesz közösség, felhígul, akarata megtörik, társadalmi szervezőkészsége zéró, megszűnik nemzeti tömbként működni. Nincs probléma, ha 30-50 év múlva nem lesz magyar gyerek Szlovákiában.
Az igazi tragédia az, hogy nincs életképes, jól kidolgozott alternatíva a liberálisok önpusztító terveire nemzeti-konzervatív oldalon. Pedig volt lehetőségünk.
2015 előtt nem tudtunk mit felajánlani a szlovákoknak. Szlovákia a tátrai tigris volt, megrészegítette a csak Pozsonyra korlátozódó, bimbózó nyugati jólét, a nyugati hízelkedés. Pozsony nyugatabbra van, mint Budapest, mondták. A jólét azonban fokozatosan véget ért. 2015-ben kirobbant a migránsválság, a szlovák társadalmon belül törést okozott. A jólétet ígérő nyugati modell hirtelen már kevésbé volt vonzó.
2019-ben megjelentek az autóipar megroppanásának első jelei és a gazdasági problémák. Ezeket 2020-ban sikerült félremagyarázni a koronavírusjárvánnyal. 2020-2023-ban a Nyugat elég nyíltan érzékeltette a szlovákokkal, hogy vazallusi szerepben vannak. 2022-ben kitört a háború, és az istenített Nyugat hirtelen azt kérte a szlovákoktól is, hogy adják fel épp csak megmutatkozó viszonylagos jólétüket egy olyan háború kedvéért, amivel a szlovákok többsége nem tud egyetérteni. Egyre több ponton kerültünk mi, magyarok közös nevezőre a szlovákkal: migráció, brüsszeli őrültségektől mentes gazdaságpolitika, V4, a béke kérdése, nemzeti, konzervatív, családbarát politika.
Ezek a kérdések továbbra is megmaradnak. Sajnos a felvidéki magyar politikusok nem ragadták meg az alkalmat, hogy a szlovák-magyar érdekek közös halmazát meglovagolják. Már rég közösen kellene tematizálni a demográfiai hanyatlás, a genderideológia, a migráció, Közép-Európa jövője és a háború vagy béke kérdését. Ehelyett a Magyar Szövetség apró résztémákat emel csak ki (egészségügy, önkormányzatok finanszírozása, drágulás), amelyekre szintén szükség van, de nagystratégia nélkül nincs koncepció, koncepció nélkül nincsenek tisztázott kapcsolódási pontok, amivel partnerré lehet tenni a mindenkori szlovák kormányt és tárgyalni lehetne a helyzet javításáról.
A jelenlegi pártkommunikáció ahhoz talán elég (de talán még ahhoz sem), hogy a párt láttassa magát, és megoldásként mutassa magát a hétköznapi emberek bajaira. De ettől még nem lesz egyedi az ugyanezt kínáló számtalan, magyarokat is felvonultató szlovák pártok között. De csatornákat sem tud nyitni a regnáló hatalom felé, hogy érdemi eredményt érjen el tárgyalásos úton. Gyimesi György és a pártvezetés közti konfliktus lényege épp ebben rejlik. A pártvezetés képtelen eljutni a miniszterekhez, Gyimesi György viszont képes volt.
A szlovák és magyar társadalom között tehát vannak egymást átfedő érdekek, amelyeket kellő körültekintéssel fel lehet használni annak részeként, hogy a magyar ügyeket az áttörés felé mozdítsuk el. Ezeknek a lehetőségeknek a kiaknázása lenne a feladata a felvidéki magyar politikusoknak. Ez szükségszerű, kötelező. Mégsem ez történik.
Lehet szeretni, vagy nem szeretni azt a stratégiai szemléletmódot, hogy Szlovákia fenyegetésként tekint a magyar közösségre. De a magyar közösség ettől még Szlovákia területén él, a szlovák gazdaság része, a mindenkori szlovák politika következményeinek kárvallottja. El kell érni, hogy Pozsony – ha hagyományos értelembe vett stratégiai partner nem is lehet, legalább – kiszámítható és korrekt viszonyban érdekelt partnere legyen a felvidéki magyaroknak.
Ehhez persze el kéne tudni mondani, hogy kik vagyunk, és mit akarunk. És közben következetesnek kell lenni. Nem kell igazat adni Robert Ficonak a háború értelmezése kapcsán, de azt el lehet mondani, hogy a magyar közösség is a békében érdekelt. Nem csak morális és ideológiai okokból, hanem egyszerűen azért, mert a háború miatt a magyar közösség ismét célponttá vált – ezúttal csak azért, hogy a magyar revízió rémképével igazolják a háború folytatását és a szlovák szuverenitás elleni lépések szükségességét.
Egy szó, mint száz, a felvidéki magyar politika két szék közé, a pad alá esett az elmúlt másfél évtizedben. Nem tudta kihasználni a magyarországi politikai hátszelet a közösség megerősítésére, és nem tudta kiaknázni a szlovák közvélemény nézőpontjának elmozdulását sem. Történelmi mulasztások, amelyek évek múlva fájnak majd igazán…
Komjáthy Lóránt
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
