Fehér homokos tengerpart, illatozó orchideák, fűszoknya, ringató gitárzene – Hawaiiról aligha jut eszünkbe más az említetteken kívül. Pedig a szigetvilág múltja és jelene több érdekességet is rejt magában. Sőt, Molokai szigete például egyeseknek száműzetéssel, valamint egy kínzó, halálos betegséggel egyenlő.
Mintegy másfél évszázada a „barátságos szigetként” is nevezett Molokai egy részét, a terület felett rendelkező britek parancsára elkerítették a külvilágtól. A félszigetnyi zóna határai ma is állnak, s néhány ember él itt kis közösséget alkotva, amelynek neve Kalaupapa. Leprások, akiket a betegségük első tünetei után kényszerrel távolítottak el otthonaikból, mert minél messzebb akarták tudni őket Amerika földjétől. A kitoloncolás pillanatában még a személyazonosságukat is törölték.
De nem ők a félsziget első lakói, hiszen 1865-től egészen 1930-ig ezreket száműztek Molokaira. A területen található sírkövek alapján megállapítható, körülbelül nyolcezren tengették életük utolsó napjait a kirekesztettek földjén, és mára mindössze tizenhatan maradtak életben. Átlagéletkoruk 70 év körüli, s nem sokkal a lepra elleni gyógykezelés feltalálása után érkeztek az Egyesült Államokból.
Bár Kalaupapa múltja és jelene szomorú emberi sorsokat rejt magában, a közösség tagjai boldognak tűnnek. Az állam egészségügyi ellátást, lakhatást, sőt még csekély mértékű nyugdíjat is nyújt számukra. Van posta, Oahu szigetéről folyamatosan élelmiszert és újságot küldenek, ráadásul volt, aki az élete társát is Molokaion találta meg, s még házassági szertartást is igényelhettek.
Sorstársakként az itt élőknek nem kell szembesülniük a kirekesztéssel, ennek ellenére még a hatvanas években néhányan megpróbáltak visszatelepedni szülővárosukba, ám miután nem találtak munkát, családtagjaik, ismerőseik pedig elfordultak tőlük, általában újra csatlakoztak a kommunához.
A kisvárosként működő lepratelepre manapság már nem ékeznek új betegek, így miután Kalaupapa utolsó tagja is elhalálozott, egy kis részét történelmi látványosságként valószínűleg továbbra is fenntartják majd.
A leprát taszító és rettegett betegségnek tartották, azonban a fertőzés veszélyeit évszázadokon keresztül eltúlozták. Ragályosnak vélték, amely cseppfertőzéssel könnyedén terjedhet, s emiatt a fertőzöttek elkülönítésére földrajzilag jól elhatárolt területeken hoztak létre telepeket. Sokáig például Kréta és Tahiti szigete is kizárólag a leprások lakhelye volt. Manapság tudjuk, a betegség nehezen fertőz, s bár hosszas és költséges módszerrel, de gyógyítható. Az első hatékony kezelést az indiai kutató, Santaram Dzsavalkar fejlesztette ki, s a több antimikrobás gyógyszer együttes alkalmazásával járó, kombinált gyógymódot 1982-ben az Egészségügyi Világszervezet is elismerte.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
