Immár napok óta a kabátzsebemben hordok egy fehér papírlapot, amelyen az az egyetlen szó áll: elítélem. Néhányszor felmutattam volna múlt szombat óta, de inkább hagyom, hadd lapuljon.
Az elmúlt hetek heves és akut abortuszvitái (lengyelországi tüntetések…) után arra készültünk – igaz, csak színházi keretek között –, hogy nekünk is életről és halálról kell döntetünk. Végül „csak” bírósági ügy kimeneteléről kellett: „tiszteletbeli” esküdtként százhatvannégy ember életének kioltásáért „felelős” katona sorsáról ítélkezhettünk. Mindezt a Katona József Színház Kamrájában.
Csak hogy közelebb kerüljünk a színdarab alapjául szolgáló német mű fő kérdéséhez, hogy lehet-e emberéletet emberélettel szembeállítani, feláldozható-e néhány ember élete tömegekéért vagy egyszerűen csak egy tőlünk távolabb lévő ember egy szerettünkért, képzeljük magunkat először is valóságos helyzetekbe. Képzeljük el azt az apát, akinek szüléskor nem várt komplikáció miatt döntenie kell az eszméletlen állapotban lévő felesége vagy gyermeke élete között. Vagy azt a konkrét (2008. decemberi londoni) esetet, amikor az alig pár napos sziámi ikrek állapota rosszra fordult, és az orvosok azt mondták: ha szétválasztják őket, egyikük valószínűleg életben marad, a másiknak erre nincs sok esélye. Ha együtt maradnak, akkor kétséges, mi lesz velük, az is lehet, hogy megmaradnak, az is, hogy nem. Végül szétválasztották őket, és valóban csak az erősebb baba maradt életben. Avagy képzeljük el azt a két alpinistát, akiket a szikláról megcsúszva csak egy foszladozó kötél tart. Egyik felül, a másik alul. Ha így maradnak, rövidesen mindketten lezuhannak. Ha a felül lévő hegymászó levágja maga alatt a kötelet – megölve társát –, ő életben maradhat. És miért is halna meg, ha az alatta lógó ember élete sehogyan sem menthető? De hogyan éljen tovább, ha tudja, embert ölt, még ha nem is gyilkos?
Megannyi drámai élethelyzet – halálközelben.
Bojcsuk Iván rajza
A darab története röviden (melyről Ficsor Benedek már remek beszámolót írt lapunkban október 11-én): egy terrorista hatalmába keríti a Lufthansa Berlin–München-járatát, és az utasokkal teli gépet a bajor főváros futballarénája felé irányítja, ahol hetvenezer néző jelenlétében éppen a Németország–Anglia-mérkőzés zajlik. A gép menthetetlennek tűnik, ám az utasszállító nyomába eredt vadászgép pilótája nem kap engedélyt (parancsot) az Airbus lelövésére. Ennek alkotmányos okai is vannak: egy, a 2001. szeptemberi amerikai terrortámadást követően hozott német törvény lehetővé tette volna ártatlanok feláldozását a még nagyobb katasztrófa elkerüléséért, ám a karlsruhei alkotmánybíróság megsemmisítette a jogszabályt, mondván, s itt kerül újra elő az alapfelvetés, emberélet emberélettel nem állítható szembe, nem áldozható fel egyik a másikért. Az állam ilyet nem tehet. Csakhogy – mondja erre a jogot jól ismerő Lars Koch repülő őrnagy a vádlottak padján –, ha a terroristák felfogják, mit is mond ki pontosan a német törvény, ezentúl nem kell semmi mást tenniük, mint ártatlanokat élő pajzsként maguk előtt tolva elkövetni rémtetteiket, így hiába a hadsereg vagy a terrorelhárítás, végig kell nézni a vérontást. Eszmék és nagyon is valóságos kérdések csapnak össze a színpadon, a remek játék és a felek (vádlott, bíró, ügyvéd, ügyész, két tanú) érvelése mindvégig leköti a figyelmet. Akkor is, ha magában a Ferdinand von Schirach-műben akadnak is történetvezetési bökkenők. Aligha hihető például, hogy a valóságban először az államügyész tenné fel a kérdést ítélethozatal előtt: miért nem tettek kísérletet a stadion kiürítésére? Illetve nem vizsgálja azt sem – pedig talán néhány mondat erejéig érdekes lett volna –, hogy az ítélettől függetlenül milyen terheket visz majd magával a vadászpilóta, aki a Sidewinder rakéta kilövésekor legjobb tudása és stabil alapokon álló értékítélete alapján döntött a kisebbik rossz mellett. Az állását – amely az élete volt – akkor is elveszti, ha felmentik, ez pedig szintúgy dráma. Önfeláldozás. A parancs betartása esetén nem törik derékba karrierje. Csak a gerince. Érdemes tudnunk: első osztályú vadászpilótává arányaiban kevesebben válhatnak, mint agysebésszé.
Ahhoz viszont nekünk nem kell agysebésznek lennünk, hogy megértsük a történet általános üzenetét vagy fő kérdését. Egy államnak, a jogalkotásnak, az igazságszolgáltatásnak, a hatóságoknak készen kell állniuk arra, hogy egy, a fiktív történetben szereplőhöz hasonló valóságos eseményre jól reagáljanak. Ez nem science fiction, nem szükséges a kormányzat kampányplakátjait felidézni ahhoz, hogy tudjuk: a terror csak az elmúlt években százával szedte európai áldozatait. 2001-ben New Yorkban pedig, ha lett volna rá lehetőség (és akarat, ezt sosem tudjuk meg), ezrek életét menthették volna meg százak feláldozásával. Addig persze senki sem hitte, hogy egy ilyen kérdés valóságos is lehet.
De fordítsuk le a történetet a magunk életére. Tegyük fel a kérdést: mi milyen döntéseket hoznánk a személyes és közvetlen környezetünk szintjén, ha drámai helyzetbe kerülnénk? Elrántanánk-e az autónk kormányát az árok felé, kockáztatva testi épségünk, ha ezzel a szemből érkezők sokaságának életét mentjük? Vállalnánk-e egyáltalán bármiféle kényelmetlenséget azért, hogy egy idegen túléljen? Mernénk-e menteni például egy baleset sérültjeit, míg az illetékesek megérkeznek? Lássuk be, ezt a kockázatot vagy csupán diszkomfortérzést gyakran még akkor sem vállaljuk, ha sem a létünk, sem pedig további boldogulásunk nincs veszélyben. Végre nemcsak direkt politikáról, hanem gyakorlati, életszerű, ha úgy tetszik, civilizációs kérdésekről diskurálunk, pedig már rég kijöttünk a Kamrából.
Az előadás előtt két kártyát kaptunk, az egyiken az szerepelt: „felmentem”, a másikon: „elítélem”. Amelyiket nem dobtuk be a dobozba, azt emlékként végül magunkkal vihettük. A bemutatón negyven-hatvanegy arányban felmentettük az őrnagy urat. Isten hozta újra a szabad levegőn!
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 10. 15.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
