A Kis-Duna kedvelői is evezhetnek néha más vizeken, avagy miért érdemes a Szigetközben csónakázni?
Nem először kaptam meghívást, de más elfoglaltságok miatt idén először vettem részt evezőtúrán azzal a barátokból és családtagokból álló csapattal, amelynek tagjai nyaranta legalább egyszer elmennek együtt csónakázni.
Vízre szállás előtt
Idén az úticél a vodnetury.sk oldalon hirdetett Szigetköz II-es túra volt, amely a magyarországi Dunaszigetről indult. Több napig tartó egyeztetés és szervezés után a Mátyusföld és a Csallóköz különböző pontjain élő társaságnak többé-kevésbé sikerült telekocsis módszerrel elutazni a kiindulási helyre, a Kisvesszősi Kempingbe. Az érkezés utáni első 10-15 perc ismerkedéssel telt, hiszen a társaság minden tagja kapcsolódott valahogyan az ötletgazdához, Andráshoz, de nem mindenki ismert mindenkit. A túravezető, Brunczlík Tibor szintén bemutatkozással, majd elméleti felkészítéssel kezdte a túrát. Tőle megtudtuk, mit szabad csinálni és mit nem a csónakban, mi a teendő, ha valaki a vízbe borul, miért jó, ha a nagy melegben is felvesszük a mentőmellényt, és ami a legfontosabb, elmagyarázta az evezés alapjait. Ez a rész nagyon egyszerűnek tűnt, a gyakorlatban azonban hamar kiderült, ki figyelt oda a magyarázat alatt és ki nem.
Kezdeti izgalmak
Jómagam többször vettem részt egynapos, illetve sok évvel ezelőtt egész hetes csónaktúrákon, de mindig csak a Kis-Dunán. A szigetközi túrát hirdető leírásban feltűnt egy félmondat, amely fölött lazán átsiklottam, mi szerint „egy rövid zúgó leküzdése után utunkat keressük a nádasban”. Miután elindultunk a szinte állóvíznek ható, nagyon lassú folyású Dunaágon, előjött az a kis izgalom, ami minden túra első fél óráját jellemzi. Amikor kicsit bizonytalanok a mozdulatok, még nem szoktuk meg egészen, hogy a víz ringatja a csónakot, amikor próbálunk visszaemlékezni, hogyan is magyarázta a csónak irányítását a túravezető, de mégsem arra haladunk, amerre szeretnénk. Mivel Tibor szerencsére egész nap kísérte a csapatot, így segítségével volt alkalmunk korrigálni a kissé hiányos evezőtudásunkat és rövid idő eltelte után kezdtünk ráérezni a dolog ízére. Ekkor jött az első meglepetés. A folyó beszűkült, a csónakok feltorlódtak, majd hangos kiáltások közepette elúszott mellettünk egy törött evező. Csak mikor közelebb értünk, tudtuk meg, hogy tényleg egy zúgón kell átkelni, árral szemben, ami csak messziről tűnt jó mókának. Az egyik csónak evezője itt törött bele a feladatba, de végül mindegyik csónak sikeresen, borulás nélkül átjutott a sokkal nyugodtabb, de egyre vadregényesebb szakaszba, ahol különféle vízinövények között folytattuk utunkat.
Hűsölés a folyóban
A társaság kezdett egyre lazább és vidámabb, ugyanakkor egyre éhesebb és fáradtabb is lenni, így mindenki nagyon megörült az első pihenőnek. A csónakokból előkerültek az elemózsiás csomagok, a csapat legtöbb tagja megmártózott a kánikula ellenére is meglehetősen hideg Dunában, vagy legalább a lábát áztatva felfrissítette magát, a vagányabbak pedig a víz gyors sodrását kihasználva átengedték magukat a híd alatt. A következő egy-két órában számos ágvízen keresztül haladtunk tovább. Brunczlík Tibortól megtudtuk, hogy ez azért lehetséges, mert az ágvízrendszer nemrég megújításon esett át, így újabb ágvizek teltek meg vízzel és jutott el azokba az élet. A következő pihenő a Denkpáli hallépcsőnél volt, amely Magyarországon az első és eddig egyetlen természetes jellegű hallépcső, 1998-ban készült el. 1992-ben a bősi vízlépcső üzembe helyezésével a Duna vízhozamának csaknem 80 %-át az erőmű üzem vízcsatornájába terelték, ezért a közel 50 kilométer hosszú szigetközi folyószakasz négyötöd részén megszűnt a főág és a mellékágak közvetlen kapcsolata. Azóta a mellékágrendszert átfogóan rehabilitálták, a hallépcső segítségével pedig felúszhatnak a halak a mélyen fekvő főmederből a mellékágakba. Az úgynevezett meanderező, vagyis kanyargó, kígyózó ágvízben ismét lehetőség volt a fürdőzésre a parton piknikre és pihenésre.
A mentőmellény tisztelete
Tibort, a túravezetőt a denkpáli pihenőhelynél kérdeztem a munkájáról, az élményeiről. Elmondta, hogy nagyon fiatalon, 14 éves korában kezdett vízitúrákra járni. Az első időszakot az ágvízrendszer felfedezésével töltötték, nem volt egyszerű tájékozódni és megtanulni az egyes útvonalakat a kinyomtatott, műanyag lapok közé vasalt térképek segítségével. Időközben túravezetői vizsgát tett, és általában egy társával együtt, lehetőleg mindig ketten kísérik a csoportokat. Erre azért van szükség, mert gyakran kell a vízbe borult csónakokat, illetve elsősorban az utasaikat és a holmijukat kimenteni. Hangsúlyozta, mennyire jól érzi magát a mi csapatunkkal, mert mindenki jókedvű, de felelősségteljes. Ez azonban nincs mindig így, elmondása szerint nagyon különböző reakciókat vált ki emberekből az, ha élessé válik a helyzet. „Nagyon sok a felelőtlen ember, aki úgy gondolja, az evezés semmiség, a mentőmellény és az egy ideig vízhatlan hordó a személyes tárgyaknak csak az ügyetleneknek kell. Amikor azonban minden a víz alá kerül, már egészen máshogy gondolják” – mondta el. Mesélt alkoholmérgezés miatt félidőben megszakított túrákról, amikor a mentőt az erdőbe kellett hívni, vérre menő verekedésekről, a tűző napon szerzett másodfokú égési sebekről és olyan balesetekről, amelyek majdnem tragédiával végződtek, pedig egy kis alázattal és odafigyeléssel elkerülhetőek lettek volna, és akár élménydús kirándulás is lehetett volna, a hely és minden más feltétel ugyanis adott hozzá, csak az embereken múlik, milyen a végkifejlet. A társaság legtapasztaltabb evezőse az egész túrán mentőmellényt viselt. Megjegyezte, hogy minél több időt tölt a folyón, annál nagyobb tiszteletet tanúsít iránta.
Csodaszép élmények
Tibort hallgatva azon tűnődtem, hogyan lehetséges mindaz, amit elmondott, miért indul el valaki evezőtúrára, ha nem szereti és tiszteli a vizet, és nem azért a csodáért száll vízre, amit csak ott lehet átélni. A folyóvíz maga olyan nyugalmat áraszt, amelyet sehol máshol nem tapasztalhatunk, a körülöttünk lévő élővilág csak fokozza a hatást, egész nap gyönyörködhetünk a természet szépségeiben, kincseiben. Ha hajlandóak vagyunk hallgatni a csöndet, egészen biztos, hogy semmi máshoz nem lesz kedvünk, csak mosolyogni. Ha előtte nem is, a Szigetköz II túra utolsó szakaszán, az úgynevezett japánkertben a leghangosabbak is elhallgattak, annyira lenyűgöző táj tárult elénk. Többen halkan megjegyezték, az ilyen pillanatokért, élményekért érdemes élni, és csónakba ülni.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
