Fülünkben cseng a 200 évvel ezelőtt született Madách Imre főművének zárszava: „Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!” Az utolsó szín ugyanakkor megnyit egy megíratlan új fejezetet is: az ember történetét Isten vezetésével. Zatykó László ferences szerzetessel beszélgettünk erről a számára igen fontos drámai költeményről, amelyet 1883-ban, 140 évvel ezelőtt állítottak először színpadra.
– Idén tavasszal az Országút folyóiratban megjelent egy írása Az ember tragédiájáról ezzel a címmel: A főhős maga Madách Imre. Mit jelent Önnek a Tragédia?
– Sokféle személyes szálon kapcsolódom Madách művéhez. Egyszer régen megbetegedtem, és hosszú időre kórházba kerültem, éppen akkor, amikor Az ember tragédiáját kellett volna tanítanom az iskolában. A kórházban a saját tragédiámnak éltem meg ezt a helyzetet. Nekikeseredésemben meg is feledkeztem Az ember tragédiáját záró angyali kórus tanításáról: „S tudni mégis, hogy felettünk / Pajzsul áll Isten kegyelme.” Lassanként aztán kiderült, hogy semmilyen tragédia nem történt velem, nem jött el a világvége, éppen ellenkezőleg, egy új világ nyílt meg előttem. A kórteremben ugyanis ott feküdt Szunyogh Xavér bencés szerzetes is, aki bajtársamból atyai jó barátommá lett. A kórházat pedig hamarosan a bűnbánók mennyországaként éltem meg. A pizsamámra lila stólát vettem, és reggeltől estig egy ablakmélyedésben ülve vártam a beszélgetni vagy gyónni vágyó betegeket. Nem sokat kellett várnom rájuk.
Egy félév kihagyás után aztán visszakerültem a szentendrei Ferences Gimnáziumba. Így tanúja lehettem annak, hogy 1981-ben, nagy rémületünkre, egyszer csak kettétört a lépcsőház hatalmas ablaka. Soós Ányos atya, aki ezermesterként a szívén viselte a törött ablak ügyét, felkérte Deim Pált, a híres festőművészt, aki 1950-től tanulója volt az induló iskolának, és később a fiai is idejártak, hogy fessen egy üvegablakot az elrepedt helyére. Ányos atya nemcsak ezermester volt, hanem irodalomtanárként Madách Imre nagy tisztelője is. Így meghagyta a mesternek, hogy az alkotás témája ez legyen: „S tudni mégis, hogy felettünk pajzsul áll Isten kegyelme.” Deim Pál kötélnek állt, s miután az üvegfestmény elkészült, éveken át csodálhattam az emeleti osztályterembe menet.
– Hogyan ábrázolja az üvegalkotás Az ember tragédiájának ezt a fontos üzenetét?
– Deim Pál Ádámot és Évát egymás felé fordulva, egyetlen egységet alkotva jeleníti meg, és egy vérvörös keresztben helyezi el. A kereszten és a két egybefonódott emberi alakon hol halványabban, hol intenzívebben átsüt a nap, Isten kegyelme.
Ők persze a mennyei vakáció közeledtét is kiolvasták e jelenségből. Az emberpár fölött, a kereszt felső ágában ott az egyenlő szárú háromszög, a Szentháromság jelképe, s benne az istenszem, amelynek színe – elgondolkodtató – megegyezik az Ádám-figura színével. Éva sziluettjét pedig egy hármas mező kíséri, s ennek színei a Szentháromságot jelentő egyenlő szárú háromszög színével egyeznek. A Tragédia sokféleképpen sugallja, hogy az Úr jelenléte nem a nagy történelmi eseményekben, hanem a szeretet, a szerelem misztériumában sejthető meg. Madách nincs egyedül ezzel a gondolatával. Vörösmarty Mihály a Csongor és Tünde zárósoraival valami hasonlót üzen: „Éjfél van, az éj rideg és szomorú, / Gyászosra hanyatlik az égi ború: / Jöjj, kedves, örülni az éjbe velem, / Ébren maga van csak az egy szerelem.” Ugyanő Az emberek című versében refrénszerűen fogalmazza meg ennek az ellenkezőjét, hogy ahol Lucifer az úr, ott nincs remény: „Bukott a jó, tombolt a gaz merény: / Nincsen remény!”
– Ön hogyan értelmezi a Tragédiát?
– Madách emberiségkölteménye nyitott mű, ahogyan minden valamirevaló irodalmi alkotás az. Az evangéliumokban ilyenek Jézus példabeszédei is. Egy sem zárul le úgy, hogy valóban véget ér. Az olvasó biztatást érezhet arra, hogy képzeletben írja tovább a történetet, élje meg a maga adottságaival. Ez a nyitottság, ez a befejezetlenség talán a tékozló fiú példabeszédében a legnyilvánvalóbb. Nem tudjuk, hogyan alakul az idősebb fiú históriája, sikerül-e rávennie az apjának, hogy mégiscsak bemenjen az ünnepre. Nem tudjuk, hogyan folytatódik a fiatalabbik fiú élete. És nem kapunk választ arra sem, hogyan lehetséges, hogy az apa már messziről meglátta a hazatérőben lévő fiát. Vajon mindennap kiment a domboldalba, és fürkészte, jön-e már, úgy várta? Előfordul az irodalomban olyan is, hogy maga a szerző inspirálja az olvasót a történet továbbgondolására. Dosztojevszkij regénye, a Bűn és bűnhődés is befejezetlen véget ér. Raszkolnyikov bűnhődésében, a száműzetésben megbetegszik, majd felgyógyul, nemcsak testileg, hanem lelkileg is. Innentől kezdődne – írja a szerző – „fokozatos újjászületésének története”. „Ez új elbeszélés témája lehetne – de a mostani itt véget ér” – így zárja regényét Dosztojevszkij. Madách is nyitva hagyja a Tragédiát.
– Hogyan?
– A három bevezető szín után kezdődik a történelmi álomszínek sora Lucifer vezetésével. Ez a tizennegyedik színnel, az emberi történelem totális csődjével, az eszkimójelenettel zárul. A tizenötödik színben azután az Úr angyalaival átveszi a vezetést Lucifertől.
Van ebben valami biztató, ösztönző: próbáld ki, éld meg, tudd meg!
– Ádám, a főhős a Tragédia végén elbukik, majd kissé bizonytalanul, de mégis feltárul előtte egy új élet lehetősége. Éppen véget akar vetni az életének, amikor Évától megtudja, hogy gyermekük lesz. Ez tartja vissza attól, hogy levesse magát a sziklaszirtről. Hiszen öngyilkosságának már nem volna értelme, az emberiség úgyis megy tovább. Miért jut ennyire mélyre?
– Joggal rettegünk a bukástól. A Miatyánkban ott van a talányos kérés: „ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól”, azaz a mindenkori Lucifertől. Ám a bukásnak, a kísértésnek mégis nagy szerepe van az életben. A görög tragédiákban is felemelkedés fakad belőle. Az ember tragédiájában az utolsó történelmi szín vége az eszkimójelenet, a teljes csőd, amelyben Lucifernek nagy szerepe van. Ádám, dacolva Istennel és ördöggel, önhitten cselekvésre szánja el magát: önpusztítással akarja beteljesíteni a pusztulást. Íme, az atomkor embere! De az Úr „hatalmas sereget” küld Ádám ellen, azaz Ádámért: az Éva szíve alatt élő parányi magzatot, szerelmük gyümölcsét. Az Úr győz, de Ádám is, hiszen a helyére kerül: ott van a porban térdre roskadva, s vereségét elismerve megadja magát az Úrnak. Lucifer a saját bukását éli meg e jelenetben, és most kimondja, amit – az Urat lekicsinyelve – eddig is gondolt Ádám felől: féregnek, állatnak, rabszolgának nevezi, s mindezt azzal tetézi, hogy Ádám felé rúg. És mit mond az Úr? „Emelkedjél, Ádám, ne légy levert, / Midőn látod, kegyembe veszlek újra.” Tehát szolidáris vele, éppen most, a bukásában. Abból a helyzetből emeli fel, ahonnan már nincs lejjebb. „A mélypont ünnepélye” – mondaná Pilinszky.
– Lucifer a történelmi álomszínekben nem engedte meg magának ezt a hangot, ha Ádámmal beszélt.
– Luciferről a Tragédia végére lehull az álarc. A paradicsomban még úriemberként sétálgatott, választékosan társalgott. A történelmi színekben még tud kígyó ravaszságú, elegánsan meggyőző tanácsadó lenni, s az első szín mennyei jelenetében még övé az utolsó szó. Az utolsó színben azonban kiesik a szerepéből, megtapossa Ádámot, és annak nevezi, aminek mindig is tartotta: rabszolgának, féregnek. Ádám alázata és az Úr felemelő irgalma egészen lesújtja.
– Az összes történeti színen Lucifer vezeti végig Ádámot, álmában. Manipulálja őt azzal, amit az emberiség különböző korszakaiból megmutat neki. Érdekes lenne a történeti színeket nem Lucifer, hanem az Úr szemszögéből látni. Ugyanakkor Az ember tragédiájának Ura nem azonos a kereszténység Istenével.
– Izgalmas felvetés. Ahogyan a műben Lucifer visszafelé fejlődik, úgy az Úr is változik, „a javára”. Nem az író istenképének alakulását követi ez a fejlődés? Madách igen jámbor, keresztény, vallásos családba született. Csodagyerek, zseniális tehetség gyenge fizikummal s gyermeki, talán inkább gyermeteg istenképpel. Tizennégy évesen vidékről Pestre kerül, az egyetemre, és azonnal megfertőzi a kor pestise, a francia forradalom kritikátlan imádata. A fiatal keresztény gyerek a felvilágosodás eszméinek bűvöletébe kerül, magával ragadja Voltaire egyházgyalázása, Diderot materializmusa, Heine cinizmusa. Hazatérve számtalan tragédiát él meg, edződik, újraformálódik a hite, istenképe. Önmagát írja meg a Tragédiában.
Ne felejtsük el, hogy Madách az egész mű koncepcióját a börtönben vázolja fel, krétával cellája asztalára írja. A szabadságharcban nem vett részt, ágyban fekvő beteg volt abban az időben, mégis letartóztatták, mert a birtokán bújtatta Kossuth halálra ítélt titkárát, Rákóczy Jánost. A börtönlét gyötrelmeit csak tetézi, hogy kínzó híreket kap otthonról, semmi sincs rendben, a magánélete összeomlóban. A két nő, a felesége és az anyja ádáz háborúságban marják, pusztítják egymást. Rémhírek érkeznek a felesége hűtlenségéről. A költő tele van aggodalommal a gyermekei miatt is, akik ártatlan elszenvedői mindennek. Madách életének ebben a sokszoros tragédiájában születik meg Az ember tragédiája.
– A száznegyven évvel ezelőtti nemzeti színházbeli ősbemutatótól kezdve számtalan alkalommal állították színpadra a drámai költeményt, amely egyébként már a maga korában is sok nyelvre lefordított klasszikussá vált. 19. századi nyelvezete ellenére ma is olvasott műnek számít, és gyakran tűzik műsorukra a színházak.
– Ebben nagy érdemei vannak Arany Jánosnak. Madách neki küldi el a művét, hogy nézze át, korrigálja. A korrektor elsősorban a régies kifejezéseket javítja, írja át az akkori modern nyelvre, és a tájnyelviséget közelíti a köznyelvhez. Négyezer-száznegyvennégy sorból mintegy ezret írt át, amit Madách készséggel elfogadott, csak azt sajnálta, olvassuk a levelében, hogy a Tragédia javítása annyi idejét elrabolta a Mesternek. Arany válasza erre ez volt: „Én szívesen tettem – te szívesen vetted: ne szóljunk többet felőle.” Amúgy Arany, mintha a sajátja lenne, úgy bábáskodott a mű megismertetése és kiadása körül. Az ember tragédiája utótörténete csodálatos találkozástörténet. És nem tudom, hogy kettejükben mit csodáljak jobban: zsenialitásukat, óriási áldozatvállalásukat, vagy éppen az alázatukat. Madách Imre a Tragédiát nem színpadra szánta, mégis ez a legtöbbet játszott mű a színházakban. Számomra a legemlékezetesebb színrevitele egy stúdióelőadás volt, díszletek, kosztümök, színházi masinériák nélkül. Ez felelt meg legjobban a madáchi intenciónak: „drámai költemény”, és az én ízlésemnek is. Az előadás egyszerűsége, nagyszerűsége és alázata – együtt e szent hármasság – lenyűgözött. Lukács Margit játszotta Évát, Básti Lajos Ádámot, Sinkovits Imre volt az Úr hangja, a luciferi gonoszságot pedig Major Tamás formálta meg.
– A mai ember számára milyen kérdéseket vethet fel a mű? Miben aktuális?
– Figyelemre méltó, hogy Madách világképében a puszta evilágiság a kábulat, az ábránd, az álom világa. Lucifer álmában vezeti Ádámot ebben a zárt, megmérhető és kiszámítható világban, s e nehéz álomból ébred az igazi valóságra, az embernek való világra: az Úrral való meghitt közelségre, párbeszédre. Ádám felébred a luciferi álomvilágból, a tagadás kábulatából, „a hiú káprázatból”, a matéria börtönéből, és kérdezni kezd. Hiszen az Úr maga biztatja kimondhatatlan édesapai gyengédséggel: „Te meg, fiam, beszéld el, hogy mi bánt úgy.” S Ádám végre gyermeki bizalommal kiöntheti a lelkét: „Uram! rettentő látások gyötörtek, / És nem tudom, mi bennök a való. / Óh mondd, óh mondd, minő sors vár reám: / E szűkhatáru lét-e mindenem…” Ádám az Úr közelségében hazatalál, otthonra lel, végtelenül tágas otthonra; ez az ő világa, szemben a luciferi „szűkhatárú léttel”.
„Tudni mégis, hogy felettünk” ott a megbízható európai lég- és rakétavédelmi rendszer, az Európai Égi Pajzs? A biztonságunk szempontjából persze jó és fontos ez, de otthonaink és szívünk békéjéhez másfajta égi pajzsra van szükségünk. Arra, amiről az angyalok kara énekel a Tragédia befejezésében: „felettünk / Pajzsul áll Isten kegyelme”.
Fotó: Lambert Attila; Merényi Zita
Vámossy Erzsébet /Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. november 5-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
