Alapvetően a nacionalizmus egy marhaság.
Történetileg a nacionalizmus eleve egy liberális találmány, célja egyedül a normalitás felrúgása volt.
Ettől teljesen független tény: ma a nacionalizmus egy hasznos eszközzé lett a liberalizmus ellen. De ettől még nem több, csak hasznos eszköz, ez nem változtat eredeti károsságán.
Egyébként még ma is megpróbálják használni a nacionalizmust a liberálisok új országok esetében. Régi emlékem, még a 90-es évekből egy beszélgetés valamelyik magyar tv-műsorban, az akkor éppen nyíltan polgárháborús észak-macedóniai helyzetről. Válogatott liberális társaság beszélgetett, CEU-n oktató macedón professzor, macedóniai albán megint a CEU-ról, magyar részről meg a témát állítólag ismerő, bár nevetségesen elfogult – félig bolgár, félig magyar – Krasztev Péter, szintén a CEU-ról persze.
Vicces volt: még az egyébként liberális hitű macedón és albán se osztotta Krasztev elméleteit. Krasztev ugyanis arról szónokolt, hogy íme, alig pár éve létezik Észak-Macedónia államként (akkor persze még “Észak-” nélkül), s micsoda nagyszerű lehetőség ez egy nyugati, polgári nacionalizmus kialakítására, mint ami az USA-ban is van, hogy az amerikai nemzet állampolgársági alapú, nem etnikai (ami egyébként ma már az USA-ra se igaz, de ezt most hagyjuk).
Krasztev meg nyomta, nyomta a szöveget, a valóság ugyanis sose zavarja a meggyőződéses liberálist. Hiába mondta neki a macedón, hogy ilyen nem létezik náluk, s sose létezhet, mert ők nem az USA, nem bevándorló ország, s az állampolgárság jogi tényező, nem nemzetalkotó elem. Az albán résztvevő elmondta, természetesen tiszteli a macedón államot, ellenzi a nagy-albán nacionalizmust, ellenzi az albán szeparatizmust, de neki is a nemzettársa inkább egy albániai vagy koszovói albán, mint egy macedóniai macedón, mert az állampolgárság jogi kötelék, a nemzet meg természetes, történelmi egység.
Krasztev meg bámult maga elő, egyre kétségbeesettebben, olyan “hát még a CEU is tele van fasisztákkal!” nézéssel. Képtelen volt végig megérteni, hogy nem lehet polgári, “multietnikus” meg “nemzetiségsemleges” nemzetet teremteni a Balkánon, a legtöbb ami elérhető az a nemzetek békés együttélése egy adott országban.
Pedig még Jugoszláviát is felhozták neki. Ahol a kommunista diktatúra is gyorsan felismerte, nem lehet jugoszláv nemzetet csinálni, abba is lett ez a terv hagyva szinte a legelején, Tito hivatalos politikája onnantól a nemzetek “barátsága és testvérisége” volt. Még a Belgrád-Zágrád autópálya neve is Autoput Bratstvo i jedinstvo (Testvériség és egység autóút) volt Tito alatt.
Ahogy a Szovjetunióban is gyorsan letettek a “szovjet nemzet” projektről, a hivatalos álláspont az volt, hogy majd valamikor a távoli jövőben lesz ilyen, de most nem ez van, hanem “szocialista testvérnemzetek barátsága”.
A komcsik tehát megértették, a libbantak nem.
De honnan is ez. Onnan, hogy az ellenkezője legalább akkora hülyeség. Egy ostoba cikk az Indexen, mely szerint a lángos valamiféle magyar világszabadalom. Az internet kora előtt tömegével léteztek ilyen mítoszok. De ma, amikor mindennek fél perc utána néznI?
Mivel gyakorlatilag egyszerre több nemzeti kulturális hatás alatt nőttem fel, több ország és hagyomány hatott rám, már zsenge kamaszkorban felismertem a nemzeti mítoszok abszurditását. Amikor ugyanis egy gyerek több helyen hallja ugyanazt a mítoszt, akkor elgondolkodik.
Gyerek- és kamaszkorom 3 legviccesebb mítosza:
- a mi konyhánk a legjobb a világon, ezt mindenhol elismerik,
- a mi lányaink a legszebbek a világon, ezt közismert tény az egész világon,
- s persze: a mi nyelvünk a legnehezebb a világon, idegen ember sose tudja megtanulni.
Aztán amikor az embert ugyanazt, néha szó szerint, hallja több országban, mindig ugyanazzal a határozottsággal, akkor gyorsan rájön: ez kamu.
Egyszer Kubában találkoztam egy Saint Kitts-Nevis-i sráccal. Elmondta, a kubai lányok nagyon szépek, de a Saint Kitts-Nevis-i lányok a legszebbek a világok, ez az egész világon ismert tény. Annyira lelkes volt a srác, hogy nem akartam megbántani azzal, hogy szerintem a világ 95 %-a nemhogy a Saint Kitts-Nevis-i lányokról nem hallott semmit, de arról se, hogy van egyáltalán egy Saint Kitts-Nevis nevű ország.
Szóval természetesen a lángos nem magyar találmány, s nem világhírű. Az emberiség, amióta tésztát használ, készít különféle kenyértípusokat. Ezek egyike a lepény. Sok verzió létezik. Egyes verziókat tűzön sütnek, így ropogós lesz, másokat olajban, zsírban, ezért lágyabbak. A magyar lángos a lágy típushoz tartozik.
A Balkánon tök ugyanez létezik, mekica vagy mekika néven (az előbbi bolgár, az utóbbi szerb), a “mek” (lágy) szóból a név. Az alapanyag és a sütés módja ugyanaz, mint a lángosé. Az eltérés: a szerbek vastagabb tésztát sütnek, a bolgárok meg a magyarhoz hasonló vastagságút, de kisebb darabokat.
Egyébként innen az egyik számomra teljesen abszurd bolgár szokás: porcukorral vagy lekvárral enni a lángost. Nekem ez teljesen idegen, én a balatoni lángoson nőttem fel, azaz “üresen”, esetleg fokhagymás szósszal, de édesen soha. Ahogy mai modern magyar lángosevés is taszít, hogy szinte pizzát csinálnak belőle.
S miért rossz a nemzeti mítoszok túltengése? Mert a sok “mi vagyunk a legjobbak” kamuban elvész az, amiben tényleg azok vagyunk.
Forrás:bircahang.org
Tovább a cikkre »
