Aki hazája, vagy a világ történéseit aktívabban követi figyelemmel, még gyakran az is meglepődik sokszor azon, hogy lépten-nyomon ellenséges, fehérellenes megnyilvánulások, aktivizmus, mondhatni hadviselés zajlik, és azon, hogy mindez mennyire politikailag korrekt és elfogadott lett. Évtizedek pszichológiai terrorjával egy a hagyományos európaisággal ellenséges vonulat sikeresen elérte, hogy az átlagos fehér ember a legelképesztőbb hadüzenetet, becsületsértést, megalázást vagy árulást is közönnyel tűri.
Az alábbiakban csak az elmúlt pár hét nemzetközi eseményeiből szemezgetek, de nem szándékozom minden fehérellenes eseményt, hírt bemutatni, hiszen azok sora végtelen (például a napi erőszak és bűnözés, kulturális és anyagi károkozás, vagy eleve a betolakodás, migráció is egyenesen fehérellenes), csupán ezen időszak egy keresztmetszetét rajzolnám fel, bűnös „fehér gondolatokkal” ellátva azokat. Ennek fontossága pont abban rejlik, hogy minél gyakrabban és többet beszélünk a minket érő csapásokról, annál inkább a közbeszéd és a mindennapi hozzáállásunk része lesz, hogy büszkén nem hagyjuk szó (vagy tett) nélkül a minket érő támadásokat, köreinkben történő árulásokat. Ahogy az elmúlt évtizedek megszokottá tették az alább bemutatott fehérellenességet, az „ez van” atmoszféráját megteremtve, úgy a folytonos, szégyenlősséget és félénkséget mellőző kibeszélése mindennek megteremti a beletörődő közöny helyett a cselekvésre sarkalló „ebből elég” érzület közhangulatát. Kell a düh és kell a szenvedély, mert csak azzal lehet az asztalra csapni, és miként lehetne erre jobban ösztökélni, mint rámutatva arra, hogy is ég a ház, és hogy kik öntik az olajat a tűzre.
* * *
Két hete jelentette be a The New York Times, hogy egy új tag csatlakozik a szerkesztőségükhöz, Sarah Jeong, aki egy informatikai témákban mozgó dél-koreai amerikai. A bejelentés után valakik átnézték Jeong Twitteren közölt bejegyzéseit, majd ezekből bemutattak többet is, melyek nyíltan fehérellenesek. A fiatal ázsiai olyasmiket írt, mint „Alapozzunk meg egy tanulmányt arról, hogy minden fehér ember megölése által nagyobb biztonságban lennének-e a feketék!” (lásd archiválva itt), vagy „Öregem, eléggé beteges, mennyi örömet okoz nekem az öreg fehér emberekkel való kegyetlenkedés” (itt), vagy „Hülye kibaszott fehér emberek úgy jelölik meg az internetet a véleményeikkel, mint ahogy kutyák hugyoznak a tűzcsapokra” (itt), aztán: „Genetikailag hajlamosak arra a fehér emberek, hogy gyorsabban égjenek a napon, s így logikailag csak arra valók, hogy a föld alatt csúszómászó koboldokként éljenek” (itt). Még egy: „A fehér emberek szaporodása megállt. Mind kihaltok lassan. Ez volt mindig is a tervem” (itt). Rengeteg hasonlót írt, melyekből nyilvánvaló a fehérek iránti megvetése (egy gyűjtemény ezekből itt).
Fehérellenessége több okból is ironikus. Először is, 1950-ben amerikaiak segítsége (és rengeteg fehér katona halála) nélkül Észak-Korea bekebelezte volna Dél-Koreát és Jeong egy elszigetelt, kommunista országba születik, nem kerül Amerikába, nem jár a Harvardra és nem fröcsög a Twitteren sem. Másodszor pedig, ha ennyire megveti a fehéreket, sok nem fehér társával együtt egy fehérek által alapított, fehér kultúrán és infrastruktúrán alapuló országban maradás helyett bármikor hazaköltözhetne az egyébként gazdag, szép és kulturált saját hazájába. Ehelyett a modern nyugati posztfeminista nők és nem fehérek jellemző arroganciájával köpköd, és még magát tartja „zaklatások” áldozatának, a lap közleményében ugyanis így fogalmaz:
Bár csak szatírának szántam, mélyen bánom zaklatóim nyelvezetének átvételét. Ezek a megjegyzések nem általános közönség felé irányultak, mert az általános közönség nem hajt végre zaklató kampányokat. Meg tudom érteni miként lehetnek ezek a bejegyzések sértőek kontextusból kiragadottan, és nem tenném ezt újból.
Ez természetesen mellébeszélés és hazugság. Először a neki címzett (a közösségi portálokra és fórumokra gyakran jellemző nyers stílusú) üzeneteket hibáztatja azért, mert azokat „utánozta”, ami nem igaz, ha valaki böngészi a bejegyzéseit, ezek legtöbbször önálló bejegyzések, nem válaszok sértésekre. Majd azt állítja, hogy ezek nem céloztak egy „általános közönséget”, és hogy „kontextusból kiragadottak”. Önálló bejegyzéseket nem lehet szövegkörnyezetből kiragadni, mert az az összes szöveg (számos megjegyzése önálló, nem válasz). Továbbá nyilvánvalóan a konkrét fehér csoportot (vagy sokszor csak a férfiakat, fehér nőket, rendőröket) célozzák ezen bejegyzései, így nem egyéneknek szól, hanem az egész csoportnak. A „rohadt kibaszott fehér emberek” megjegyzésnek a célcsoportja nem félreérthető, ahogy a „baszódjanak meg a fehér nők”-é sem.
Ami fontosabb egy beképzelt ázsiai újságírónál azonban az, hogy a The New York Times, és annak zsidó feje, Arthur Gregg Sulzberger, kiállt mellette, alpári és fröcsögően gyűlöletes fehérellenességét bagatellizálva. A lap ilyetén hozzáállása eddig se volt titok, de mára már a fehérellenesség olyan szinten elfogadott, hogy nem tartják ezen a rasszizmus és intolerancia, bigottság és hasonlók miatt folyton panaszkodó fejesek egy nyíltan fehérgyűlölő ember jelenlétét a szerkesztőségben. Bizonyára azért, mert ők is hasonlóan éreznek, melyet a lap ideológiai irányultsága eleve világossá tesz, de azért képzeljük el, megtűrnének e maguk között egy olyan embert, aki azt írta nem is olyan régen, hogy „hülye kibaszott zsidók bejelölik az internetet a véleményeikkel, mint a hugyozó kutyák”, vagy „beteges örömet okoz nekem, amikor öreg négerekkel kegyetlenkedem”. Nem beszélve arról, hogy Jeong nem csak pár ilyet írt, hanem éveken át fehéreket megvető, lenéző, vagy nyíltan gyűlölő megjegyzések sokaságát írogatta.Az ázsiait nem csak új munkaadója, de a liberális (és zsidó) elit is védelmébe vette. A zsidó Vox portálon például az ugyancsak zsidó Zack Beauchamp így mentegeti azt:
Ami ezeket a »fehér embereket« érő kvázi szatirikus általánosításokat megkülönbözteti a valós rasszizmustól az, igen, az amerikai társadalom alapvető hatalmi struktúrája. Nem fenyegethet veszély senkit, amikor Jeong arról viccel, hogy a fehér embereknek kutyaszerű véleményeik vannak. De amikor fehér emberek mondtak ilyet kisebbségekről, az történelmileg az erőszak és kirekesztés politikájának volt az előjele.
Ez az érv visszatérő eleme a fehérellenesség megmagyarázásának. A leggyűlöletesebb fehérellenesség sem „rasszista”, mert ahhoz „hatalom” kell, ami a kisebbségeknek nincs, mondják, „a fehérek vannak hatalomban”, így őket faji alapon erkölcsileg megengedett gyűlölni, megvetni, sőt – logikájukat követve – bántani is, hiszen ha egy „hatalom nélküli” kisebbségi teszi a „hatalommal rendelkezővel”, az nem fajgyűlölet. Egy faji csoport gyűlölete nem fajgyűlölet akkor sem, ha nyíltan beismerésre kerül. Ez annak fényében is nevetséges, hogy egy olyan ázsiairól van szó, akinek faji csoportja rendelkezik a legmagasabb bevétellel (a zsidók után), a fehéreket is megelőzve, és aki személy szerint a Harvardra járt, most pedig a világ talán legtekintélyesebb lapjában foglal el szerkesztői pozíciót. Még ha a „hatalom” feltétele is a rasszizmusnak, ez nyilván egy kiváltságos, befolyásos pozíció.
Természetesen ez az érvelés egy jellemzően zsidós agygimnasztika, a verbális csűrés-csavarás esete. Jeong megjegyzései kapcsán egy másik, hasonlóan szélsőliberális ázsiai újságíró, a Guardian amerikai riportere, Julia Carrie Wong világosabban megfogalmazta, miként emeli fel a fehérellenes nem fehéreket ez a dominánsan zsidó gépezet:
Akkor kerültem az újságírás világába egy nem hagyományos háttérből, amikor Sarah, és szókimondó színes bőrű nőként a Twitteren léptem be azon az ajtón. A karrierlehetőségeim általában egy olyan e-maillel kezdődtek, hogy: szeretjük a bejegyzéseidet, nem akarsz nekünk írni? (…) Mindannyian tudjuk, miként működik a Twitter. Felépítesz egy márkát mint szabadúszó vagy joghallgató, azzal hogy kommentelgeted a hivatkozásaidat és biztonságosra veszed a dolgot. Úgy teszed ezt, hogy provokatív vagy, vicces és kitolod a határokat (…).
A fehérellenesség tehát kelendő termék a zsidó sajtóban. Így lehet ez, mert a napokban tárult nagyobb közönség elé, hogy a BuzzFeed nevű portál zsidó szerzője, Joe Bernstein egyik bejegyzése 2014-ből a következő: „ÖLJ MEG egy heteró fehér férfit holnap munkába menet”. Ez se szövegkörnyezetből van kiragadva, megjegyzése egy cikkre reagál, mely a fehérek „dominanciájáról” ír. Egy másikban így ír: „Zsidónak lenni annyit jelent, hogy nem kell bocsánatot kérned azért, hogy fehér vagy.”
De álljunk odébb, tekintsünk Ausztrália felé, ha már bocsánatkérésről van szó. Ebben a történetben arról hallhatunk, hogy egy, az ápolók és szülésznők számára készített magatartási kódex szerint a fehéreknek „elnézést kell kérniük amiért fehérek” a bennszülött négerektől, ha azokat kezelik. Könnyen gondolná az ember, hogy paródiáról van szó, de nem az. A Seven Network műsora erről alább, honlapjukon itt található ez a téma.
Sokakat nem kell a faji szégyenérzetre és megalázkodásra tanítani és kényszeríteni már, azt idő alatt alaposan magukba szívták. A napokban közölt cikket a Der Tagesspiegelben az elvileg német Barbara John, a Merkel-féle CDU egyik, a migránsügyekkel is előszeretettel foglalkozó politikusa Amikor a őshonosok kisebbségbe kerülnek címmel. Részletek a beteges örömködésből:
Németországban csupán idő kérdése, mikor formálnak többséget a migránshátterű emberek a nagyobb városokban. Ezt a pontot már elérték Frankfurt am Main-ban: 2017-ben 51,2 százaléka a város lakosságának nem Németországban született, vagy nem rendelkezett német szülőkkel. Augsburg és Stuttgart a következő jelöltek, vagy már el is érték ezt a szintet. Országszerte azonban csak egy a négyből azok aránya, akiknek migráns hátterük van, a Szövetségi Statisztikai Hivatal jelentette pár napja. (…)
A migránsok hányadának rohamos növekedése visszafordíthatatlan. Félelmek kezdtek el terjedni, de remények is.
Nyilvánvalóvá vált, hogy sok őshonos lakos nagy félelme, miszerint most ők maguk válnának jelentős kisebbséggé, megalapozatlan volt. Hiba volt elhinni, hogy lesz egy új többség, amely átvenné a helyüket.
Az új népesség többsége több migráns csoportot foglal magába, akik rendkívül különböznek egymástól etnikailag, kulturálisan, vallásilag, gazdaságilag és iskolázottságban. Vannak egymás között is vitáik, miként az őshonos népben is vannak. (…) Már nem az őshonos többség az, amely egyedül felelős a gazdasági és szociális fejlődésért, hanem az egész társadalom. Oly sok minden fog megváltozni, és sok minden jobb lesz.
Az önfeladás, beletörődés olyan szintje ez, ami már aktívan kívánja a leigázottságot… John szépen kitanulta a holovallás rítusait és a megváltáshoz szükséges áldozatot ajánlja fel: „Itt a nemzetem és hazám, vegyétek, tiétek lehet!”, mondhatná akár, mintha egyfajta bűntől akarna megszabadulni ezáltal a Holomennyország kapuinak átlépése előtt. John érve, miszerint nincs is itt baj, hiszen nem egy idegen nép cseréli le a német többséget, hanem több, ahol mindegyik csoport kisebbség lesz, egyszerűen szánalmas. Ennek az eredménye ugyanúgy nemzetvesztés és kiszolgáltatottság. Ha elárasztják a németeket az idegenek (akik sok esetben még ellenségesek is lehetnek vélt vagy valós múltbéli sérelmeik miatt), nincs másik Németország, ahova mehetnének. Ha elveszejtik hazájukat, összekeverik és felbomlasztják nemzetüket, az ezzel a végüket jelenti mint nemzet. Jellemzően a „humánusokat” egy nemzet pusztulása nem zavarja, legalábbis ha az fehér. John érvelése mellesleg nem forradalmi, egy ismert zsidó magyarázatról van szó (miszerint ha minden csoport kicsi és erőtlen egy társadalmon belül, nem lesz többség, amelytől tartani kéne), melyet már hallhattunk máshol (alább is felbukkan még), és azt gyanítom, hogy egyre többet is fogjuk. (Lásd bővebben erről itt.)
Barbara John cikkét pár héttel előzte meg július elején egy hasonló az amerikai Huffington Post német változatában. A szerző egy Veit Lindner nevű férfi, akiről nem sok tudható (bár a Lindner gyakran zsidók neve), szégyentelen németellenessége világos Népesítsetek át minket! Miért kell a német népet eltörölni? című írásában (gépi fordítás alapján):
Ha az új jobboldal bűzös mentális beképzeltsége a »német nép« ismét, akkor valójában jobb is lenne, ha lecserélnénk őket. Figyelem, németek! Elkezdődött az átfogó átnépesítés!
Fekete, barna, sárga, fehér, ázsiaiak és arabok, afrikaiak, ti amerikai, indiai népek, minden hit népei – gyertek, segítsetek rajtunk! Áramoljatok be, és népesítsetek át minket! De alaposan!
Adjunk ennek a bájos, elnyúló födnek egy bájosabb jövőt, mint a »szögesdrót«, a nemzeti közösség készen áll rá. Az átnépesítés valójában egy meglehetősen racionális javaslat, ha közelebbről veszed szemügyre.
Mert senki itt, a hálónál és kerítésnél ezért az arcátlan, irigy és panaszkodó »német népért« nem hullatna könnyeket, de segítene azokon a másmilyen németeken, akik a legjobbat akarják országuknak: azok, mint én, akik itt születtek és itt éltek nemzedékeken át, illetve azon új németeken, akik bárhonnan is jönnek.
Építsünk egy új Németországot együtt, a demokrácia, sokszínűség, szolidaritás és felelősség értékeire alapozva, de ugyanakkor jókedvvel és szenvedéllyel – egy népet, melynek nincs többé szüksége hálós kerítésekre, mert mi mind vagy idegenek vagyunk, vagy egyikünk sem az.
Egy kicsit több genetikai és kulturális magvetés itt, több öneltörlés a szaporodási fáradtságon át ott – ahogy, miként azt Deniz Yücel egyszer mondta, az lenne a »leggyönyörűbb oldala egy nép elpusztulásának«.
Ez sem paródia. Egy reménytelenül, szinte mámorba esve a saját nemzetének pusztulásáról álmodozó etnomazochista, aki szintén átszellemülten várja a „bűntől” való nemzethalál általi felszabadulást – feltéve, ha egyáltalán német a szerző, de a jelenleg szinte teljesen két vállra fektetett nép állapotát ismerve, ez könnyen elképzelhető (lásd Merkel újraválasztását).
Csak a szomszédjukba kell nézni egy percre, és ott éppen ezekben a napokban egy szíriai bevándorló oktatja ki az osztrákokat arról, milyen rossz keresztények ők, és hogy még többet kéne adniuk fajtársainak, mint például minden pénzüket és a házukat is, és mindezt egy napilap oldalain közli a gazdanéppel. A Sputnik News cikkéből:
Aras Bacho, egy Ausztriában élő szír menekült azt javasolta nyílt levelében, melyet az OE24 napilap közölt, hogy átlagos osztrákok és németek is részt kellene vegyenek a migránsok integrációs folyamatában. Szerinte az integráció megköveteli, hogy »mindkét fél dolgozzon«, a németek és osztrákok az otthonukba kéne fogadják a menekülteket, velük kéne éljenek, velük kéne járniuk.
»Az osztrákoknak be kellene fogadniuk a menekülteket otthonaikba – ez mindkét felet jól érintené. [Az integráció] akkor működik, ha a menekültek az osztrákokkal élnek. Tudnak beszélgetni, vagy egy osztrák fel tud olvasni nekik hivatalos leveleket és el tudja azokat magyarázni egyszerűen. (…) Elmehetnek helyekre, uszodába együtt«, írta Bacho, mondván ugyanez vonatkozik a németekre is.
De véleménye szerint a kommunikáció nem az egyetlen dolog, amivel a németek és osztrákok segíthetik a migránsokat. Úgy fogalmaz, hogy az adó, amit az állampolgárok fizetnek, nem adomány, mert az kötelező. Bacho szerint a németeknek és osztrákoknak önkéntes adományokat is kéne adniuk, hogy igazán humánusak legyenek. Mondandóját aláhúzva Jézust idézi a Bibliából: »Minden keresztény természetesen kell tudja, hogy Jézus azt mondta ’add a nélkülözőnek az otthonodat és minden pénzedet.’ Amint láthatják, nem minden keresztény követi ezt az útmutatást«, mondta.
Ahol pedig nem a Barbara John-féle nemzetárulók és öngyűlölők akarják a faji pusztulásukat, ott ellenséges koalícióba tömörülnek a nem fehérek, lásd a pár hetes hírt Amerikából, melynek már a címe is bizarr: New Hampshire, 94 százalék fehér, kérdi: Miként sokszínűsíthető ez egész állam? A cikket a már bemutatott hozzáállású The New York Times közli mindenféle kritika nélkül. Figyeljük meg a teljesen szégyentelen fehérellenességet itt is. Pár részlet:
Catalina Celentano kórházi dolgozóknak tartott oktatásokat a massachusettsi Lynn-ben, hogy megismertesse velük a kambodzsai, orosz és dominikai páciensek kultúráját. Amikor New Hamshire-be költözött, hirtelen egy etnikai vákuumban találta magát.
Ha az előre tervezés nem is erőssége az illetőnek, és valamiért nem látta előre, hogy egy 94% fehér államban szinte csak fehér emberek között fog élni, ez lehetett volna az a pont, ahol sarkon fordul és szépen olyan helyre költözik, ami nem aktiválja fehérfóbiáját. De nem ő akar alkalmazkodni, inkább pusztuljon a fehér közösség egysége:
»Attól a ponttól, hogy minden nap tudtam spanyolul beszélni, arra a pontra kerültem, hogy nem tudtam spanyolul beszélni senkivel, mert nem volt senki, akivel tehettem volna«, mondta Celentano asszony, aki egy kolumbiai anya és magyar apa gyermekeként született. »Az egyetlen személy, akivel spanyolul beszéltem egy takarítónő volt, de visszaköltözött Kolumbiába.«
New Hampshire, ahogy szomszédai Vermont és Maine, majdnem teljesen fehérek. Ez problémák sorát teremtette az újonnan érkezőknek, akik gyakran találták magukat elszigetelten és egyedül, egy beépült közösség támogatása és kényelme nélkül.
Árulkodó ez. Ha nem képesek azonosulni a fehérekkel, és elengedhetetlen saját fajtársaik jelenléte a közösségben, olyan megoldások léteznek, mint elköltözés egy sötétebb városba, esetleg országba. Mindenesetre megtudtuk, hogy ha idegenek költöznek a mi világunkba, és képtelenek beilleszkedni, vagy otthon érezni magukat, az a mi hibánk, mert nem vagyunk elégségesen olyanok, mint ők.
A helyzet arra ösztökélt 100 üzleti vezetőt, kormányzati hivatalnokot és nonprofit szervezetek tagjait, hogy találkozzanak csütörtökön, módot keresve arra, miként tudna New Hampshire – mely 94% fehér – más faji és etnikai csoportokat és fiatalokat vonzani.
Willl Arvelo, New Hapshire gazdasági fejlődésének igazgatója azt mondta, hogy a találkozó az első olyan New Englandban, ha nem az országban, melynek fókuszában az áll, hogy miként lehetne egy egész államot sokszínűsíteni.
Arvelo téved, például az itt éppen agitáló kolumbiai se lehetne ott a dominánsan zsidó lobbi által kiverekedett 1965-ös bevándorlási törvénymódosítás nélkül, melynek pont az volt a célja, hogy „sokszínűsítse” nem csak az egyik államot, hanem az egész országot. Ez meg is történt. Így most ezek az üzletemberek olcsóbb munkaerővel áraszthatják el az államot, a nem fehérek pedig otthonosabban érezhetik magukat.
A nem fehérek várhatóan a következő három évtizedben fogják elérni az amerikai népességben a többséget, mondta, a sokszínűség az alapvető elvárás lett a tehetségért versengő cégek számára, főleg olyan dolgozók miatt, akik több nyelvet is beszélnek. (…) »New Hampshire jövőjének gazdasága azon múlik, hogy fel tudjuk-e építeni magunkat egy befogadó állammá.« (…)
A projekt egy fajilag kevert koalíció, köztük Celentani asszony, informális beszélgetéseiből nőtte ki magát az évek folyamán, s ő azt mondja, hogy meg akarja változtatni New Hapshire demográfiáját.
Mint írtam fentebb: a fehérellenesség olyannyira megszokott és elfogadott, hogy rezzenéstelen arccal képesek értekezni egy fehér közösség szétrobbantásáról, és ha valaki ez ellen tiltakozik, az az elítélendő. Kérdés persze, hogy egy ilyen esemény után miért nem követeli dühös fehérek tömege a felelősök elzavarását a közösségből…? Ha túlságosan lefoglalja őket a sorozatok vagy néger atléták nézése a tévében, letarolja majd őket a történelem.
A fehérellenesek egyik érve, hogy „ha nem tetszik a sokszínűség, költözz egy fehér helyre!” Ez alapvetően arcátlan, hiszen fehér országok azért léteznek, hogy ne kelljen nem fehérek (muszlimok, cigány bandák stb.) miatt elköltöznie a fehér embernek (őseik nem az idegeneknek építettek hazát), de mint láthatjuk, ha fehér helyre is költözünk, a pusztítók, a rombolók, a fehéreknek egy városnyi saját földet hagyni nem akarók ott is megtalálnak minket. Ez egy fontos tanulsága a fentieknek: hiába dőlünk hátra magunkat vigasztalva azzal a tudattal, hogy „lehetne rosszabb is”, idővel lesz rosszabb is. Ez a folyamat utat tör magának, ha nem találkozik elégséges ellenállással.
New Hampshire egyébként az ötvenből a harmadik legbiztonságosabb állam az országban, az első és második pedig pont az a másik két állam, amelyeket a fehérellenesek is említettek: Maine és Vermont (mindhárom 94-95% fehér). Nagyon nagy szükségük van a nem fehérekre…
New Hampshire az út elején áll, de úgy tűnik a folyamat ott is elkezdődött. Ahol már végbement, annak állapotát jól mutatja be a következő videó. Egy Nuseir Yassin nevű izraeli palesztin, aki Amerikában tanult és dolgozott, a világot járja és készít videókat. Londoni videójában a nem fehérek térnyerését ünnepli, bemutatva röviden miként is túrták ki a fehéreket onnan, és miként is nem fehérek „otthona” immár London (és az ahhoz hasonló helyek):
Ha nem lenne egyértelmű, nem vagyok fehér: barna vagyok! A Közel-Keleten felnőve azt gondoltam, hogy fehér emberek élnek olyan helyeken, mint London. De most, hogy felnőtt vagyok Londonban, rájöttem, hogy rosszul tudtam. London nem fehér. A brit fehér emberek Londonban a kisebbség, és a többség: pakisztáni, indiai, franciaországi, szenegáli. Mindenféle fajtájú és színű emberek. (…) Londonhoz hasonló helyek boldoggá tesznek, mert minél több szín, kultúra és nyelv tömörül egy városban, annál több ember nevezheti azt otthonának. Nem vagyok fehér, de Londonban otthon érzem magam.
Ha minél többen nevezhetnek valamit otthonuknak, az annyit jelent, hogy az a hely egy átjáróház. Az otthon személyes és privát, nem idegenek olvasztótégelye, akiknek szavát nem is értjük, és akik sokszor egymást se értik. Közös gyökerek, értékek, nyelv, kultúra, alapok kellenek ahhoz, hogy valami otthon legyen. Amíg ezen londoni színeseknek van egy faji hazájuk, ahova szükség esetén visszamehetnek, és számukra szálló London, addig a fehéreknek nincs második országuk. Ha a norvég hazáját az ilyen színesek magukévá teszik, az már nem lesz a norvég otthona, de nem is lesz neki második Norvégia, ahova mehetne. Talán elköltözhet egy fehérebb városba, megyébe, de az is csak idő kérdése: lásd New Hampshire példáját.
De hogy továbbra is csak az elmúlt hetekben maradjunk, az új bűnügyi adatok kijózanítóak London és az ország kapcsán. Az Express hivatalos adatokra hivatkozik, ezek szerint az emberölések száma 12 százalékkal nőtt a legutóbbi adatokhoz képest, a gyilkosságok száma immár négy éve folyamatosan nő, súlyos testi sértések, mint késelések „döbbenetes növekedést” mutattak az egész Egyesült Királyságban (főleg Londonban), a fegyveres bűnelkövetések száma szintén növekedett, a regisztrált betörések száma 30 százalékkal nőtt, 17 százalékkal az autólopásoké.
De nem csak bűnözés növekedéséhez járul hozzá a nem fehérek aránya, hanem a kulturális lecserélés, sorvadás is ezzel jár. Szintén csak az elmúlt pár hétből, például: a Manchester Egyetemen egy nagy táblán kiállították Rudyard Kipling 1895-ös Ha… című versét, melyet az angolok sorozatosan a legjobb versnek szavaznak meg, az egyetem egyik nem fehér diákcsoportja lecserélte egy néger nő versére, mert Kipling „imperialista és rasszista” volt, mondván „a fekete és barna hangokat kiírták már eléggé a történelemből, itt az ideje ezt visszafordítani”. Máshol pedig egy Yuval Sharon nevű zsidó ír át Wager-operát, feministává és politikailag korrekté téve azt, a mai kóser érzületeknek megfelelően: „Sharon úr produkciójának kétértelmű végső jelenetében (…) a két női főszereplő úgy tűnik, hogy nem csak életben maradtak, de jól is érzik magukat: felszabadulva a férfiuralom alól, és első ízben szerezve önállóságot. Lohengrin, egy bukott hős, elvonul szégyenében. És Brabant hiszékeny emberei, némiképp molyként bemutatottan, mind meghalnak csoportosan egyetlen csapás által.”
Az operától távolabb, a zsidók által sokkal inkább előnyben részesített szórakoztatóipar és televízió se mellőzte a fehérellenességet: a jó pénzért fajárulásra is kapható (eleve zsidó feleséggel rendelkező) színész, Jon Hamm (aki a Mad Men – Reklámőrültek című sorozattal pont az amerikai ’50-es évek klasszikus fehér férfiasságának megformálásával vált ismertté) két hete egy HBO-s sorozat egyik epizódjában bukkant fel. (Az HBO a Time Warner alá tartozik, melynek alapítója Steve Ross és mai vezérigazgatója John Stankey is zsidók.) Az epizód nyíltan és szégyentelenül fehérellenes.
Ebben Hamm magát alakítja, egy fehér színészt, aki rájött, hogy egy ún. „akut vírusérzékeny albinitiszben” szenved (a latin albus, alba, fehéret jelent), vagy ahogy megtudjuk, más néven „fehérségben”, aminek következménye, hogy „fehér gondolatai” vannak. Ezt részletezve megtudjuk tőle, hogy ez egy „agresszív kór”. A „fehérségvírus” támad „kulturálisan és etnikailag specifikus, egészséges sejteket”, majd „megtámad és elpusztít minden etnikai és kulturális sajátosságot”, de „szerencsére van ellenszerünk: távozz fehér!”. Majd Hamm beszélget egy néger rendezővel, aki elmondja neki, hogy „te nem a fehérekhez való viszonylagos közelséged miatt vagy itt, hanem azért vagy itt, mert azok az emberek, akik fehérnek tartják magukat, azok az áldozatok, valamiért megbíznak benned és a te gyönyörű bézs arcodban”, majd elmondja neki, hogy ezen „áldozatoknak” (a „vírus” áldozatainak) szükségük van az ő segítségére. Ezzel tulajdonképpen azt az érvet tárja az alkotó elénk, miszerint mi fehérek csak akkor figyelünk a nem fehérekre, amikor más fehéreken keresztül hallunk róluk. Másfelől, bár feltehetően nem szándékosan, ez egyúttal rámutat arra a jelenségre is, miként manipulálják zsidók a fehéreket az „én is csak egy vagyok közületek” gyakori trükkjével, ami egy átlagos fehér embert könnyen félrevezet (majd dolga végeztével a zsidó gyorsan visszazökken zsidóságába és hirtelen már nem fehér, hanem a fehérek antiszemitizmusának áldozata inkább). Végül megtudjuk Hammtól, hogy a „fehér gondolatoknak” egész spektruma létezik, és szinte minden rasszista, ezért folyton „ébernek” kell lennünk (értsd: bűntudatérzéssel cenzúrázva magunkat), mert „minden fehér gondolat ugyanabból a vírusból [fehérségből] ered, ezért az mind ugyanaz a szar”. Az ajánlott „fehérségvírus” elleni szer mellékhatásai pedig olyanok, mint „szociális hatalom elvesztése, a saját magad és kultúrád halandóságának elfogadása, a barátaid nem értik majd mi történt veled, a szüleid aggódnak majd, hogy egy fajilag kevert gyereket hozol a világra”.
A fehérellenesség, ismét, politikailag korrekt és a mindennapok normális része.
A fehérség elleni gyógyírt egy pár hetes hír szerint Svédország a szexuális fajkeveredésben látja, a svéd kormány most éppen 5 millió koronát (kb. 150 millió forintot) fektet abba, hogy megtanítsa a migránsoknak miként keveredhetnek és szexelhetnek fehér nőkkel – legalábbis a számos fajilag kevert illusztrációból ez az egyértelmű üzenet, gyakorlatilag a kirakatba helyezi ezzel a kormány saját svéd lányait, megtanítva a betolakodóknak, hogy miként tehetik azokat magukévá. A Youmo nevű honlap svéd és angol mellett még arab, szomáliai, (eritreai és szomáliai) tigrinya és (afganisztáni perzsa) dari nyelveken érhető el. „A misszió magába foglalja a Youmo információinak kibővítését, kiterjeszteni mindazt az új érkezőkkel foglalkozó szakemberek készségfejlesztésére, és megtanítani őket hosszútávú képességekre a webalapú oktatáson keresztül.”
De némi kulturális és szexuális kitérő után, még térjünk vissza a demográfiához. A már említett zsidó lapban, a Voxban annak egyik alapítója, Ezra Klein közölt egy A fehér fenyegetés egy elbarnuló Amerikában című cikket két hete, amelyben pont arról ír, hogy amikor a fehérek szembesülnek avval, hogy lassan kisebbségbe kerülnek, az potenciálisan jobbra tolja őket és a faj identitásuk is felébred. Azt javasolja, hogy óvatosan kell bánni az ilyen hírekkel és pozitív köntösbe bújtatva kell a fehér tömegek elé tárni az olyan híreket, amelyek hanyatlásukat, lecserélésüket mutatja be egy 2014-es tanulmányra utalva, amely azt mérte, mennyiben különbözik a fehérek reakciója annak függvényében, hogy tárgyilagosan, vagy pozitívan tálalják-e nekik hanyatlásuk hírét: „Tehát ez az, amit tudunk: még a finom, tudatalatti szembesülés azokkal az emlékeztetőkkel, hogy Amerika sokszínűsödik – és konkrétan az a gondolat, hogy Amerika egy kisebbségi többség felé tart – is eltolja a fehéreket a konzervatívabb irányelvek politikája és a Republikánus Párt támogatása felé.” Majd a félnéger Jennifer Richesont is idézi, aki a tanulmányt készítette:
Amint navigáljuk ezeket az érzéseket, tehetjük azt több-kevesebb óvatossággal is. Richeson úgy hiszi, bölcs lenne, ha a társadalomkutatók nem használnák többé az olyan megfogalmazásokat, mint »többségi-kisebbségi Amerika« – mivel a fehérek továbbra is sokan lesznek, és mi jó származik abból, ha Amerika irányvonalát úgy fogalmazzuk meg, hogy az a leginkább fenyegetően hangzik a legnagyobb népcsoport számára? Úgy hangzik, mint »a nem fehér emberek egy tömbje idejön és azok koalícióként dolgoznak a fehér emberek és a fehérség megbuktatásán«, mondta Richeson, nevetve. »Ez egy probléma!«
Richeson kutatása azt mutatja, hogy ha tudunk hozzáadni némi vigasztalót is a demográfiai változások tárgyalásához – azt mondani az embereknek, például, hogy ezek a változások nem valószínű, hogy felborítják a létező hatalmi struktúrát vagy gazdasági berendezkedést –, a fenyegetés észlelése, és a faji és politikai konzervativizmus irányába való tolódás, eltűnik. A probléma, beismeri, az, hogy »nem mondhatjuk, hogy ’ne aggódjanak, fehér emberek, önök továbbra is rendben lesznek és továbbra is irányíthatnak mindent!’«
Az ugyanis túl nyilvánvaló hazugság lenne, de az is az, hogy a hatalmi és gazdasági struktúra nem változik meg ezzel a faji eltolódással: elég Dél-Afrika, Zimbabwe (egykoron Dél-Rhodézia), vagy Haiti példáját felidézni. Harmadik világbeli emberek harmadik világbelivé teszik a környezetüket, ráadásul ott a fehérek nincsenek biztonságban. A demográfia sorsdöntő.
Az elmúlt időszakban egyre gyakrabban látni, hogy nem fehér körök próbálnak előrukkolni valamivel, ami sikeresen bénítja meg a fehéreket, egy esetleges tömeges lázadástól, politikai jobbratolódástól tartva. Ennek része a fenti cikk is, de pár hónapja, ugyancsak zsidók (mint Morris Levy) készítettek tanulmányt arról, hogy miként adagolható a fehéreknek saját csoportjuk sorvadása a leginkább úgy, hogy ne lázadjanak ellene, és ők is a manipulatív tálalást találták legsikeresebb stratégiának.
A Vox társalapítója, Matthew Yglesias (akinek Spanyolos neve ne tévesszen meg senkit, itt is zsidóról van szó) még májusban írt cikket a fenti tanulmányra alapozva, melyben ő is arra ösztökél, hogy a fehérek demográfiai lecseréléséről ne legyen nyílt, hanem inkább csak manipulatív, pozitívnak beállított, propagandisztikus és ideológiailag elfogult beszámolás. Ő azt is javasolja, hogy a „fehér” fogalma táguljon ki, és foglaljon magága közép-amerikaiakat és kevert fajtájúakat is, így a fehérek kevésbé szembesülnének saját számuk csökkenésével, legalábbis statisztikailag: „Egy jelentős része a fehér népességnek részben latin-amerikai bevándorlóktól fog származni. Egy további 6,2 százaléka a társadalomnak pedig »két vagy több fajhoz« fog tartozni, egy jó részük legalább részben fehérként határozva meg magát.”
De ha már Dél-Afrikát megemlítettem, ahol gyakorlatilag napi szinten célzottan gyilkolják a fehéreket a négerek (Haiti után itt is megmutatva, hogy a fehéreket legyilkolja egy nem fehér hatalom, ha azok elvesztik az irányítást), a hetekben szerepelt az ország is a hírekben fehérellenes intézkedései miatt:
A dél-afrikai elnök Cyril Ramaphosa azt mondta, az uralkodó Afrikai Nemzeti Kongresszusnak kezdeményeznie kell a parlamenti eljárást arra, hogy az alkotmányba foglalja a beadott törvénymódosítást, megnyitva az utat földek kompenzáció nélküli elkobzásához. (…) A milliomos egykori üzletember azzal érvelt, hogy »világossá vált, hogy népünk szerint az alkotmánynak élesebben kell fogalmaznia« a benyújtott kezdeményezésről, mely a dél-afrikai fehér kisebbségek szerint kényszerű kiűzést jelent, mely erőszakot szíthat a farmerek ellen.
Visszatérve Angliába, az utóbbi pár hónapban a helyi zsidó lobbi az antiszemitizmus eddigi eleve szigorú meghatározását akarta még tovább szigorítani. Ezek szerint már antiszemitizmus (és büntethető) lenne az is, ha valaki Izrael iránti hűséggel vádol egy zsidót, vagy megkérdőjelezi, hogy az mit részesít előnyben, illetve Izraelt rasszista létesítménynek nevezi, továbbá büntethető lenne az Izrael és a nemzetiszocialisták közötti párhuzamok vonása, vagy a hagyományos antiszemitizmus elemeinek használata – tehát amiért a zsidókat a történelem folyamán kritizálták, ma már nem lehetne kritika velük szemben büntetés nélkül. Érdekes módja ez a történelmi panaszok és kritikák elrendezésének: büntetni és tiltani! Mindenesetre Jeremy Corbyn, a Munkáspárt vezetője nem fogadta el ezt a szigorítást, mert Corbyn egy viszonylag őszinte marxista, aki bár teljesen fehérellenes, a zsidókat nem tekinti annyira kiváltságosnak, amennyire az íratlan szabály ilyen körökben azt megköveteli. Corbyn közel áll a muszlimokhoz, és a párt is jelentősen a muszlimok pártja, ahogy Izraelt is bírálta már. Jelenleg is azt állítja, hogy főleg az a pont zavarja leginkább a benyújtott szigorításban.
A zsidó szervezetek, aktivisták és az őket fáradhatatlanul kiszolgáló csahosaik az utóbbi hetekben emiatt ismét össztüzet indítottak ellene. Meglátjuk, állja-e a sarat, vagy az angolok nyakán feszesebb lesz a zsidó iga, de ez már csak idő kérdése, látván, hogy amúgy mennyire elfogadott a tervezet.
Végezetül egy pár hetes cikket érdemes megemlíteni a fehérellenesség hosszú sorában, mert ő az egyik fő pénzelője az ilyen folyamatoknak: a The New York Times hosszasan írt George Sorosról, de ami kiemelkedő a cikkben, az Soros fiának, Alexnek a megjegyzése apját illetően. Soros kapcsán sokan vitatkoznak ugyanis azon, hogy beleillik-e ő a „nemzetközi zsidó” karakterébe, hiszen nem túlzottan Izrael-barát, és az ország se igazán kedveli őt (lásd Netanyahu Orbán Soros-ellenes kampányának támogatását). A cikkben Soros fia eléggé világossá teszi végre, hogy bizony apja is egy „zsidó zsidó”, és nem „zsidó származású, de csak pénzember, származása nem jelent semmit”:
Amikor a koffein végre hatni kezd, Alex elmondta nekem, hogy sok éven át apja nem igazán akarta reklámozni judaizmusát, mert »ez olyasmi, amiért majdnem megölték«. De mindig is »elsősorban zsidóként azonosította magát«, és filantrópiája alapvetően egy kifejeződése volt zsidó identitásának, olyan értelemben, hogy más kisebbségekkel érzett szolidaritást, és azért is, mert rájött, hogy egy zsidó csak egy olyan világban lehet igazán biztonságban, ahol a kisebbségek védelem alatt állnak. Magyarázva apja motivációit, azt mondta, hogy »Az ok, amiért egy nyílt társadalomért küzd, az az, hogy csak egy olyan társadalomban élhetsz zsidóként – kivéve, ha nacionalista leszel, és csak a saját jogaidért harcolsz a saját államodban.«
Korábban magam is több írásomban ecseteltem ezt, ahogy tették már a történelem folyamán mások is: a zsidó saját igényei szerint alakítja a társadalmat, kultúrát, országot, világot. Akkor is, ha ez a gazdanép pusztulásához vezet (idővel). Mindent a zsidó érdeknek vet alá, ahelyett, hogy azonosulna a gazdanéppel.
Persze Soros nem csak kisebbségek és migránsok segítésére költ vagyonokat: két hete volt hír, hogy a közelmúltbeli írországi, az abortusz legalizálásáról szóló népszavazáson illegálisan finanszírozta az abortuszpárti kampányt az Amnesty International ír szárnyának pénzelésével (akik jogilag nem fordíthatták volna a pénzt erre a célra), továbbá a nemzetközi Planned Parenthood abortuszpárti szervezet ír szárnyát is pénzelte. Mert miközben az ír nők jobb, ha elvetetik a jövő generáció jó részét, addig a migránsok majd kitöltik az űrt. Mintha nem is a kisebbségek védelme lenne a cél (a már élő magzaté biztosan nem), hanem egy kevert fajú társadalom megteremtése. Mintha a kisebbségek erősítése helyett inkább a félt és megvetett (fehér) többség gyengítése lenne az, amiről ez szól.
Fontos megérteni, hogy a zsidók, bár jellemző rájuk egy bizonyos karakter, és jellemzően együttműködők egymással, bizonyos kérdésekben nincsenek egy platformon. Ennek a két legjellemzőbb formája a muszlimellenes cionista és a multikulturális globalista zsidó. Az előbbi úgy gondolja, hogy egy filoszemita, kiherélt, de keresztény, vagy legalábbis fehér társadalom még mindig biztonságosabb a zsidók számára, mint egy iszlamizálódott társadalom. Ezek a zsidók általában ellenségesek a muszlimokkal, de jellemző, hogy egyébként a fehérek hanyatlását, hazájuk etnikai és kulturális felbomlását támogatják ők is – csak a muszlimokban látnak veszélyt. Az ennél is multikulturalistább, muszlimbarát zsidó szerint pedig a muszlimokkal nem lesz annyira nagy baj, mert nem kerülnek többségbe: csak arra jók, hogy a sok kisebbség közül egyként ők is hozzájáruljanak a többségi fehér társadalom felszabdalására. Amikor minden csoport kisebbség, és egyik sem rendelkezik többségi, megbuktathatatlan erővel, a zsidó biztonságban van. Soros is ezt vallja. Állhatnak tehát „zsidó zsidók” egymással szemben is, bizonyos kérdésekben, a közös pont az marad így is, hogy zsidó alkatuk és identitásuk mentén bomlasztják a gazdanép szövetét, azt a szövetet minél több csíkra szabdalva, hogy ne legyen egységes ereje. (A muszlimellenes zsidó nagyjából csak annyiban különbözik ettől, hogy szerinte egyik „csík” se legyen muszlim, mert az veszélyes lehet.) Ez egyben választ ad arra a gyakran visszatérő kérdésre is, hogy „miért támogatják zsidók a muszlim beáramlást, ha a muszlimok jellemzően ellenségesek velük szemben?”
Lenne még jócskán hír és esemény az elmúlt pár hétből, ami érdemelne pár bekezdést, de ezek száma végtelen, hiszen naponta olvashatjuk, láthatjuk mindezt – talán pár hét múlva egy újabb szemlében mutatok be pár ilyet ismét. Ami a fentiekből a tanulság, az az, hogy a fehérellenesség politikailag korrekt és mindennapos, a fehér embereknek pedig nincs hova hátrálniuk. Nem csak mert megalázó folyton hátrálni (fehérebb városba, államba, országba költözni), mert az idegenek ellepik az életterünket (és hiába találhatunk fehérebb lakhelyet, szülőföld eleve csak egy van, azt hátrahagyni a vadaknak szégyen), de akárhova is menekülnénk, hogy ne kisebbség legyünk, viszonylag civilizált, biztonságos életet élhessünk, előbb-utóbb utolér minket az idegen áradat ott is, pont azért, mert mindenki hátrahagyja, vagy elfoglalni hagyja a földjét. Az ismert dominóeffektus. Nem csak gyáva, de közönyös népnek sincs hazája.
Csonthegyi Szilárd – Kuruc.info
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
