Pár hete, miután nem fért a fejünkbe, miként tűnhetett el nyomtalanul a kormány nagy ívű gazdasági programja, a Wekerle-terv, megkérdeztük Lázár Jánostól, mi lett vele. A miniszter egy kicsit sértegetett bennünket, majd lényegében azt mondta, hogy fogalma sincs róla. Két héttel később azután eljuttatta hozzánk, ami maradt belőle.
Ennek alapján megállapítható, hogy még ha be kellene is vallani a kudarcot, a Wekerle-tervet hivatalosan le kellett volna zárni. A miniszter által átadott, pár oldalas összefoglaló az eredeti programhoz képest említést sem tesz arról, hogy mi történt az ágazati kitörési pontokkal. Jármű- és gépipari beszállítói hálózatok, az élelmiszer-gazdaság, a zöldgazdaság, a turizmus- és egészségipar, valamint a kreatív ipar és az infokommunikációs szektor összehangolt fejlesztése? Amelynek nyomán végrehajtott intézkedésekkel 2020-ra olyan Kárpát-medencei gazdasági tér alakul ki, ahol a térség országai elérik a nyugat-európai országok gazdasági integrációjának szintjét? Egyetlen szó sincs már ezekről. Megfoghatatlan célokról és szándékokról lehet ellenben olvasni, s olyan konkrétumokról, hogy „az átfogó program eredményeként 3-4 új határátkelőt meg tudtunk nyitni”, vagy hogy 2014 és 2020 között hét határszakaszon tervezünk 50 „kis léptékű közúti kapcsolatot”.
A maradék Wekerle-tervnek az is a célja, hogy a zavaros magyar belpolitikát exportáljuk, most épp a Délvidékre. A dokumentumban olvasható: ezért, hogy „a vajdasági magyarság szülőföldjén boldogulhasson, a gazdasági fejlődés és a munkahelyteremtés hosszú távú alapjainak megteremtése érdekében 20 milliárd forint vissza nem térítendő támogatást és 30 milliárd forint kedvezményes hitelt adtunk fejlesztések támogatására”. A valóság azonban az, hogy a kormány 50 milliárd forintot rábízott egyetlen pártra, a Vajdasági Magyarok Szövetségére (VMSZ), hogy terítse szét úgy, ahogy akarja. A már dagadó botrányok jelzik, hogy a pénz az ottani magyarság helyett a VMSZ klientúráját boldogítja majd a szülőföldjén.
Egy szó, mint száz, a kormány 2012-ben elfogadott gazdasági programját, amellyel „térségünk történelmi esélyt kaphat arra, hogy egyszerre legyen a munkaalapon dinamikusan fejlődő ázsiai térség és az innovációvezérelt északnyugat-európai fejlődési térség találkozási pontja”, végleg el kell felejteni, mert nem maradt más, csak egy nagy rakás szerencsétlenség.
Új ötlettel állt viszont elő Varga Mihály a múlt héten. A gazdasági miniszter bejelentette, hogy meg kell teremteni Magyarország fegyvergyártási képességét, mert ez hosszabb távon az ország húzóágazata lehet. Egyelőre nem tudni, milyen fegyverre gondol a kormány, az ügyön mindenesetre – ahogyan korábban a Wekerle-tervnél – egy tárcaközi munkabizottság kezdett el dolgozni.
Az, hogy kinek jutott eszébe ez a dolog, nem tudni. Feltehetően nem Vargának, akit a karcagi református egyházközség presbitereként nem nagyon tölthet el büszkeség, hogy a fegyvergyártás hazai megalapítójaként emlegetik majd. Ha nem a századvéges marketingipar áll a háttérben, az sem lehet komoly ok, hogy a Magyar Nemzeti Bank fegyveres őrséget állított föl, vagy az, hogy az adóhatóság ellenőrzései során immáron fegyveresek ijesztgetik az adófizetőket. Ha ugyanis ez piaci megfontolás, akkor düböröghetne a hazai buszgyártás is, ami biztosan hasznos lenne az országnak.
A folyamatos kapkodás helyett iparpolitikára és tervezésre lenne szükség. Egy iparág kiválasztását alapos előkészítéssel kellene elvégezni, hozzáigazítva a szakképzést is. Az összeszerelő bérmunkások tömege nem véletlen, azt mutatja, hogy a magyar kormányok még mindig a külföldi vállalatokat részesítik előnyben.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 02. 22.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
