Farkas Henrietta: Szerelem volt első csúszásra – Interjú Elek Zoltán2025. 12. 02., k – 18:14
A Szlovák Paralimpiai Bizottság (SPV) fennállásának 30. évfordulója alkalmából díjazta az ország legjobbjait. Az elmúlt három évtized legjobb parasportolójának Farkas Henriettát választották. A gyengén látók között versenyző 11-szeres paralimpiai aranyérmes, 16-szoros világbajnok rozsnyói alpesi sízőt az elismerésről és pályafutásáról kérdeztük.
Három éve jelentette be a visszavonulását. Számított rá, hogy még a sportolói pályafutása kapcsán elismerésben részesülhet?
Nem gondolkodtam azon, hogy lehetnek-e még ilyen pillanatok az életemben. Az utóbbi időben csak élveztem, hogy fellélegezhetek, hogy pihenhetek. Amikor befejeztem, nagyon fáradt voltam. A másik oldalon persze rengeteg érzés kavargott bennem, hiszen a síelésnek éltem. Hiányzott, pár éve még el sem tudtam képzelni, hogy ez véget ér.
A díjátadó nagyon érzelmes volt, hiszen nem telt el olyan sok idő, és élénken élnek még bennem a sportos emlékek.
Persze korábban is kaptam díjakat, több évben is megválasztottak a legjobbnak, vagy megkaptam a sportolói Oscar-díjként is ismert Laureus-díjat, de ez most itthon összefoglalta a teljes karrieremet. Nagyon jólesett, hogy a visszavonulásom után is gondoltak rám.
Egy kis pihenő után hogyan gondol vissza a pályafutására?
Egy álom volt számomra, hogy azt csinálhattam, amit tiszta szívemből szeretek. Gyerekkoromban sok gátlással küzdöttem, nem tudtam kiteljesedni. Ez akkor változott meg, mikor elkerültem Lőcsére a vakoknak és gyengénlátóknak fenntartott speciális középiskolába. Ott értettem meg, hogy nekem és a hozzám hasonlóknak is vannak lehetőségeink az élet minden területén, hogy rengeteg dolgot ki tudunk próbálni és sok dologgal tudunk foglalkozni.
Végre éreztem a támogatást, mindenki segített abban, hogy fejlődni tudjak. Már ekkor valóságos eufóriában éltem amiatt, hogy bármit csinálhatok, senki nem néz le, mindenki a pozitívumokat látja bennem.
Szabadnak éreztem magam. Eleinte nehéz volt elfogadni ezt, hiszen a korábbihoz képest szinte teljesen megváltozott az életem. Utána jött a sítanfolyam, ahol megtaláltam önmagam. Szerelem volt első lecsúszásra. Akkor nem gondoltam, hogy versenyző lesz belőlem, hogy kijuthatok egy paralimpiára vagy, hogy díjakat kaphatok majd. Élveztem a pillanatot, a szabadságérzetet, az adrenalint, hogy a szél fújja a hajam. A tanárom viszont egy-két nap után már mondta, hogy belőlem nagy síelő lesz. Neki köszönhetem, hogy támogatott és elindított ezen az úton.
Nekem csak az volt az álmom, hogy síelhessek, hogy azt csináljam, ami örömet okoz számomra. Az eredmények csak a bónuszt jelentették.
Persze dolgoztam értük, edzettem, hogy gyorsabb legyek, de számomra az volt a legfontosabb, hogy a síelés okozta örömöt nap mint nap átélhessem.
Kapcsolódó cikkünk
Amikor az Év sportolója-gálán kilencedik helyezettként átvette a díját, még senki nem sejtette, hogy néhány perc múlva, az Év parasportolója kategória győzteseként Farkas Henrietta a színpadon állva bejelenti, a mostani szezonban már nem fog versenyezni.
A 35 éves látássérült alpesi síző 11-szeres paralimpiai bajnokként, 16-szoros világbajnokként fejezte be pályafutását, úgy, hogy 2019-ben a világ legjobb parasportolójának választották. A rozsnyói származású sízővel közvetlenül a gála után beszélgettünk.
Milyen érzések kavarognak most önben?
Nagyon örülök, hogy úgymond a dobogó tetején, a csúcson fejezhetem be a karrieremet. Egyrészt megkönnyebbültem, hogy kimondtam már a nagy nyilvánosság előtt is, hogy nem folytatom. Másrészt viszont hiányozni fog ez az élet és mindaz, ami vele jár: a hektikusság, az adrenalin, a hangulat, a felkészülések, a versenytársaim, önmagában ez az életstílus és a hozzá kapcsolódó érzések. Síelés közben olyan szabadságérzet kerít hatalmába, amit nem tud visszaadni más dolog, ez is hiányozni fog. De már úgy éreztem, hogy más irányba kell lépnem.
Mennyi ideig gondolkodott rajta, mikorra érett meg önben az elhatározás, hogy búcsút int az élsportnak?
Már az előző, a 2021/2022-es szezonban gondolkoztam rajta, hogyan tovább az idény után. Több lehetőség is szóba jöhetett: az, hogy egy szezont vállalok még, vagy akár többet, esetleg egy egész olimpiai ciklust. De az is felmerült, hogy mellőzök néhány számot, mert már nem győztem energiával, fárasztó volt mindig mindenben indulni. Azt is megéreztem azért, hogy múlnak az évek. Ráadásul az elmúlt években nagyon sok balesetem volt, a térdeimmel sok probléma akadt, több műtétet is abszolváltam. Sok fájdalommal is járt már így a sízés, azaz több dolgot mérlegeltem, míg meghoztam a döntést.
A környezete milyen irányba befolyásolta?
Az igazat megvallva, az oktatási és sportminisztérium ezévi támogatása nagyon szomorúvá tett, nagyot csalódtam az államban. Mert azokkal az eredményekkel, amiket a pályafutásom során elértem, azokkal az elismerésekkel, például a sport Oscarral a tarsolyomban, amelyeket eddig elnyertem, 5000 eurós támogatást kaptunk a felvezetőmmel erre az évre. Ami eléggé dehonesztáló. A minsztériumtól még egy köszönöm sem hangzott el, hogy ilyen jól képviseltük az országot Pekingben a paralimpián. A paralimpikonokhoz és személy szerint a hozzám való viszonyulásuk nagyon nem volt szép. Ez meg is gyorsította a döntésemet, se kedvem, se energiám nem volt, hogy még ilyen nehézségekkel is megküzdjek és folytassam.
A rengeteg szép élmény és eredmény közül melyik volt így utólag a legemlékezetesebb?
A legelső nagy győzelem mindig emlékezetes, azok az érzelmek, amiket az ember az első sikerénél megél, megismételhetetlenek. Az újabb és újabb aranyérmeknek is nagyon örültem, de egyszerűen már nem annyira intenzív az az érzés, az első mindig első marad. De nagyon különleges volt az utolsó két arany is most Pekingben a paralimpián. Két vezetővel sikerült nyernem a kombinációban, az egyik számban az egyikkel, Matej Motykával, a másikban a másikkal, Michal Červeňnyal mentem, ami egy nagyon nem standard szituáció volt. Michal nem egész másfél hónappal a téli játékok előtt megsérült, és nagyon szerettük volna, hogy a sok munka és befektetett energia ne vesszen kárba, ott lehessen a rajtnál és örülhessünk egy jó eredménynek. Mindenhogyan kombináltunk, hogy ő is ott tudjon lenni, és együtt tudjunk a dobogóra felállni.
Azzal, hogy ezen a szinten befejezi a sízést, rengeteg ideje felszabadul. Tudja már, mivel fogja tölteni?
Ezt még nem tisztáztam magamban, még nyitott a kérdés, mivel fogok adott esetben többet foglalkozni. Meglátjuk, mit hoz majd az élet, milyen lehetőségek jönnek, milyen irányba fordulok. Úgyhogy nem tudom most ezt még megválaszolni, inkább azt mondanám, hogy én magam is várakozással tekintek a jövőbe, kíváncsi vagyok, mit tartogat számomra a jövő. Bízom benne, hogy pozitív élményeket, találkozásokat inspiráló emberekkel, egyszóval hogy az életöröm lesz rám a jellemző továbbra is.
Akadtak viszont sérülések, operációk, nehézségek utána is. Az idő megszépíti ezeket az emlékeket?
Persze a szép pillanatok azok, amelyek mindig először eszembe jutnak. De az utam részei voltak a fájdalmas időszakok, nehéz napok vagy azok az emberi kapcsolatok, amelyek csalódással végződtek. Ezek is sokat formáltak rajtam, megerősítettek. Most már ezekre is begyógyult sebekként tudok visszanézni.
Hogyan érzi magát most, amikor már nincs ott a mindennapjaiban a síelés?
A legnagyobb változás az volt, hogy a nagyon aktív életből átkerültem ennek az ellentettjébe. Úgy érzem, hogy szükségem volt erre, mert már a kiégéssel küzdöttem. Nem voltak nagy terveim a visszavonulás utáni időszakra.
A legfontosabb az volt, hogy gyógyítsam magam, hogy feltöltődjek. Végre volt időm magammal foglalkozni.
Azért néhányszor visszament a sípályára is?
Igen, bár nem sokszor, hiszen nincs olyan sok lehetőségem rá. Nekem ehhez vezetőre is szükségem van, és nem mindegy, hogy ki van ott velem. Fontos, hogy biztonságban érezzem magam. Akkor tudom igazán élvezni, ami számomra a legfontosabb. De szerencsére amikor ez sikerült, akkor újra előjött az az eufória, amit korábban is éreztem. Sokan próbáltak motiválni vagy rábeszélni arra, hogy újra versenyezzek. Amikor újra felcsatoltam a síléceket, el is gondolkodtam ezen, de mikor kicsit kitisztult a fejem és alábbhagyott az eufória, tudtam, hogy ez már nem az én utam.
Persze hiányzik és nagyon szeretem, de az életemnek ezt a szakaszát már lezártam. Békességet érzek, ha erre gondolok.
Most a következő célom, hogy a hétköznapi életben megtaláljam azt, ami hasonló örömmel tölt el, nem szeretném, ha csak a kötelesség miatt kéne valamivel foglalkoznom.
Jövő év márciusában jön a milánói téli paralimpia. Figyeli még a korábbi versenytársait?
Természetesen figyelem a többieket, akik még mindig a dombokon küzdenek. Nagyon-nagyon drukkolok nekik. Velük együtt fogok örülni, ha sikerül elérniük azt az eredményt, amit kitűztek maguk elé.
Kapcsolatban vagyok velük és remélem, lesz rá lehetőségem, hogy személyesen is ott legyek valamelyik versenyen.
Szerencsére most nem lesz túl messze a paralimpia, így könnyebben el lehet majd jutni, és ha nem jön közbe semmi, személyesen újra átélhetem az ottani légkört.
Kapcsolódó cikkünk Monte-Carlo |
A rozsnyói Farkaš Henrietta kapta a sportolói Oscar-díjként is számon tartott Laureus-díjat az év fogyatékos sportolója kategóriában.
A kilencszeres paralimpai bajnok alpesi síző felvezetőjével, Natália Šubrtovával vette át a rangos elismerést. „Remeg a lábam, köszönöm az állótapsot – nyilatkozta a monacói gála színpadán a 32 éves sportoló. – Óriási megtiszteltetés ez a díj. Köszönöm, hogy a világ legjobb sportolói közé kerülhettünk. Köszönöm Natáliának, hogy már 11 éve mellettem áll. A jubileumi tizedik szezonunk tényleg különleges volt. Köszönet illeti az edzőmet is.”
Farkaš Henrietta és felvezetője a tavalyi pjongcsangi olimpia legeredményesebb sportolója lett, négy aranyat és egy ezüstöt szereztek.
A Laureus-díj mezőnyében Diede De Groot holland kerekesszékes teniszező, Brian McKveer kanadai látássérült sífutó, Oksana Masters amerikai fogyatékos sífutó, Grigoriosz Polihronidisz görög bocciás és Markus Rehm német fogyatékos távolugró volt Farkaš Henrietta ellenfele.
Kapcsolódó cikkünk
Farkaš Henrietta és felvezetője, Natália Šubrtová négy aranyat és egy ezüstöt nyert alpesi sízésben a pjongcsangi paralimpián. A nem mindennapi siker az Év sportolója-ankét eredményében is megmutatkozott – a szavazás történetében először paralimpikon is szerepelt az első tízben.
Henrietta és Natália 10. helyen zárt az újságírók voksolásán, s egyben az év paralimpikonjainak is választották őket. „Boldogok vagyunk, hogy bekerültünk a legjobb tíz szlovákiai sportoló közé, és hogy végre a parasportolók teljesítményét is elismerik csúcsteljesítményként. Nagyra értékeljük ezt az elismerést” – jelentette ki a pozsonyi gálán a rozsnyói születésű Farkaš Henrietta.
Halmozza az érmeket
A látássérült síző Szlovákia legeredményesebb paralimpikonja, Vancouverben három aranyat és egy ezüstöt, Szocsiban két aranyat és egy bronzot szerzett, vagyis összmérlege kilenc arany, két ezüst és egy bronz.
A 32 éves sportoló a gála előtt azt mondta, alig várja, hogy találkozzon a többi sportág képviselőivel, elbeszélgessen, közös fotót készítsen velük.
Jóval bőbeszédűbb társa azonban kijelentette, ő leginkább azt várja, hogy Martina Lubyová oktatásügyi miniszter asszonnyal találkozzon. „Hiszen tudják, tőle jön a pénz!” – jegyezte meg nevetve Šubrtová.
A parasport támogatása kulcskérdés a versenyzők számára. Szlovákiában a 2012-es londoni játékok óta az olimpián és a paralimpián elért eredményekért egyforma jutalom jár, de a parasportolók úgy érzik, sokan rossz szemmel néznek rájuk emiatt.
Mítoszok és tévhitek
„Szeretném hangsúlyozni, hogy a parasportolók nem az egészséges sportolóktól veszik el a pénzt” – mondta az Év sportolója-gála színpadán a sízők edzője, Dušan Šaradín is, akit a versenyzők a megszabott forgatókönyvet felrúgva hívtak ki a pódiumra.
Šubrtová az interjúk során bővebben is kifejtette: „Sok mítosz és tévhit él a parasportolókkal kapcsolatban nemcsak a szurkolók, hanem a szakemberek fejében is. Az egyik ilyen, hogy az épek és a parasportolók egymás ellenségei, és egymástól akarják elszedni a támogatást. Ez nem így van. Mindannyian ugyanannak a rendszernek a részei vagyunk, mindannyiunknak helye van benne, ezért kell összefognunk. Ha nem is a közeljövőben, de remélem, középtávon megvalósulhat az az álom, hogy a fogyatékosok sportját integráljuk az épek sportjába. Nyugaton is ez a trend.”
Nem csak csúszkálás
A 29 éves felvezető szerint nem épek és fogyatékosok sportjára, hanem élsportra és rekreációs sporttevékenységre kellene osztani a sportot. „Én és Heňa nem azért sportolunk, hogy valahogyan elüssük az időt, hanem tényleg a legmagasabb szinten űzzük ezt a sportágat. Rengeteg időt, energiát és pénzt ölünk bele – magyarázta Šubrtová. – Hogy teljesen őszinte legyek: ez már réges-rég nem arról szól, hogy valaki odaáll a hegy tetejére, lecsúszik, és csak azért, mert fogyatékos, mindenki tapsol neki, és kap egy érmet. Ezt a szintet a parasport már rég meghaladta. Szívesen meghívnám a bírálóinkat egy edzésünkre vagy versenyünkre, mert talán átértékelnék az álláspontjukat.”
Lebontani a határokat
Farkaš Henrietta is csak helyeselni tudott: „A paralimpikonok is mindent beleadnak a felkészülésbe, éppen úgy, mint az ép sportolók. Ezért is örülünk, hogy az év legjobb sportolói közé kerültünk. Ez az első lépés a határok lebontására, reméljük, a jövőben ebből hagyomány lesz, hogy a parasportolók teljesítményét is értékelni fogja a sajtó és a nagyközönség is.”
Egy mozgássérült vagy egyéb fogyatékkal élő fiatal sok esetben hiába szeretne sportolni, igencsak korlátozottak a lehetőségei. Heni és Natália sikerei is hozzájárulnak azonban ahhoz, hogy a parasport egyre szélesebb körben ismert az országban, és követőiknek talán éppen ezért már valamivel könnyebb dolguk lesz. „Azt gondolom, a 2018-as év jelentette a legnagyobb áttörést. A négy pjongcsangi arany és egy ezüst, valamint az, hogy a játékok legsikeresebb sportolói lettünk, ráirányította a figyelmet Szlovákiában is a parasportra. Sok pozitív visszhangot kaptunk, amit nagyon sokra értékelünk” – vélekedett Šubrtová, aki nem tagadta, korábban sokszor frusztrált volt, mert úgy érezte, senkit nem érdekel a teljesítményük. „A kompetenseknek is vannak mindenféle elképzeléseik, de nem kérdezik meg a sportolókat, hogy mire is kellene költeni a pénzt – tette hozzá Šubrtová. – A szlovák sportban nincs sok pénz, de nem is kevés az, amivel gazdálkodhatnak. Talán csak konzultálni kellene a sportolókkal…”
A felvezető is ember
Šubrtová életét a legjobban az nehezíti meg, hogy ő maga felvezetőként nem számít sportolónak, csak, amint egyszer valaki mondta neki, „szociális inkluzív tevékenységet” végez, és csak a parasportolóknak járó támogatás 20%-át kapja.
„Hiába próbáljuk mindenhol felhívni rá a figyelmet, a felvezetőt nem számolják egy tényleges plusz embernek, akinek ugyanúgy szüksége van felszerelésre, akinek ugyanúgy ennie kell valamit és aludnia kell valahol az edzőtáborokban – mutatott rá Farkaš Henrietta. – Ő is ugyanazt a sportteljesítményt hajtja végre, mint a versenyző, ugyanúgy ennek szenteli az egész életét.”
Šubrtová hozzátette: „Nem arról van szó, hogy azt akarnánk mondani: mi fogyatékosok vagyunk, adjatok nekünk több pénzt! Csak arról, hogy legyen egy átlátható rendszer, amit mindenki fairnek érez.”
A férfiaknál Novak Djokovics, a nőknél Simone Biles lett 2018 legjobb sportolójaként a Laureus-díj kitüntetettje. A férfi teniszezők világranglistáját vezető Djokovics tavaly Wimbledonban és a US Openen is győzött, mielőtt idén az ausztrál nyílt teniszbajnokságon diadalmaskodott. A szerb játékost negyedszer választották meg a legjobbnak.
A női sportolók között győztes, négyszeres olimpiai bajnok amerikai Biles a tavalyi dohai torna-világbajnokságon négy aranyérmet nyert. Ő másodszor vehette át az elismerést.
Az év csapata a tavaly nyári oroszországi világbajnokságon aranyérmes francia labdarúgó-válogatott lett.
A sportakadémia több mint 60 tagjának szavazatai alapján Arsene Wenger, az Arsenal labdarúgócsapatának korábbi vezetőedzője életműdíjat vehetett át.
Az előző év legjobbjait 2000 óta díjazzák.
Érdekes
Az év férfisportolója: Novak Djokovics (szerb, tenisz)
Az év női sportolója: Simone Biles (amerikai, torna)
Az év csapata: francia férfi labdarúgó-válogatott
Az év áttörése: Oszaka Naomi (japán, tenisz)
Az év visszatérése: Tiger Woods (amerikai, golf)
Az év fogyatékos sportolója: Farkaš Henrietta (szlovákiai, alpesi sí)
Az év extrémsportolója: Chloe Kim (amerikai, hódeszka)
Laureus-díj 2018:
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
