Az elmúlt hónapokban fokozott figyelemmel kíséri a sajtó gyorskorcsolyázóinkat, s azon belül is a Liu fivérek „vajúdását“, mely hála az Istennek, végre valahára a végéhez ért. Hosszan tartó lapítás után, hozzáteszem önmagukat meghazudtolva, előjöttek a „var“ alól, s elmondták a tutit a jó magyar embernek. Országot váltanak, s az edzőjükkel tartanak Kínába, mert vele ez idáig imádták Magyarországot, de ezentúl már a jég is elolvad kis hazánkban.
Az természetesen más kérdés, hogy „minő“ lesz távoli rokonainknál az eklézsia, de ez jellem kérdése ugyebár, melyből elégtelenre vizsgáztak a srácok. Tény és való, hogy
Viszont, ami törvényszerű, még tehetséggel sem lehet a csúcsra érni! Azt fel kell az adott versenyzőben időben ismerni, s a megfelelő eljárással a maximumra „hegyezni“, amihez elengedhetetlen a kellő infrastruktúra és az edző személye. Az előbbiekben említett adottságokat már a fiatalkorban górcső alá kell helyezni. A későbbiekben, egy bizonyos kortól kezdve már a testfelépítés és a technika elsajátítása válik prioritássá. S mint minden sportolónál, van egy bizonyos életkor, a csúcs, amikortól már lefelé ível a karrier.
A Liu fivérek lassan csúcsközelbe érnek. A 2026-os olimpiára oly módon kell felkészülniük, hogy egy másfél milliárdos ország szinte kimeríthetetlen merítési alapból gazdálkodó, fiatal tehetségeivel kell felvenniük a versenyt, az adott selejtezős versenyeken. Hát se szó, se beszéd, nehéz lesz. S bátran vállalom, hogy akár Jose Mourinho is edzheti őket, az idő vaskerekét még a hőn szeretett s követett edzőjük sem győzheti le. Az egyik, ha nem a legnagyobb alakja ennek a sportágnak Apolo Ohno, ki 28 évesen vonult vissza. Matekozzunk!
Megérte? Ezentúl, azért sokan felhördülnek majd a nevük hallatán. Tudjuk, van az a pénz, amitől korpásodik a haj. Lássunk néhány nyilatkozatot a fivérektől, s majd leírom, mi számomra a felháborító az egészben.
Liu Shaoang nyilatkozata az 500 méteres aranyérem után: „A reakciómon nem látszik, min mentem keresztül. Még mindig szótlan vagyok. Nem tudom, mikor fogom tudni lereagálni ezt az egészet. Amikor felkeltem, éreztem, hogy olimpiai bajnok leszek. Remélem, ez a siker a mi kis országunknak olyan élményt adott, amit nem felejtenek el sohasem. Sokáig vártam a szerencsére, mert balszerencsésen indult el ez az egész. Nem tudtam, hová fog vezetni, amikor még otthon voltam a koronavírus miatt.“
Egy 2016-os nyilatkozatból idézek: „A Liu testvérek elmondásuk szerint a Kínából hozott alapoknak, és a mai napig használt tudásnak köszönhetően hazatérésük után mindenkit megvertek. „Teljesen egyértelmű volt, hogy visszajövünk” – mondja Ádó. A fiúk nem igazolnának át sehova, még akkor sem, ha nagyon hívnák őket. Hiába tekintenek úgy rájuk Európában, mint ázsiaira, és Ázsiában, mint európaira: „nekünk itt van a hazánk, itt születtünk, ide jártunk iskolába, itt él a családunk, és itt élnek a barátaink” – fűzi tovább a gondolatot Ádó.“
Tekintettel arra, hogy néhány hónappal ezelőtt még büszke magyaroknak vallották magukat, mostanra tótágast állt a világ.
„A sportkarrierünk a fontos! Ezért hozunk áldozatot, ezért hagyjuk itthon a családunkat, a szeretteinket, a barátainkat.“
Egy megveszekedett szóval nem illetik a magyar embereket, kik vért izzadva ordibáltak mind 2018-ban, mind pedig most februárban! Semmi hála, csak a végtelen kertelés.
Teljesen világos, hogy a szívük fele kínai, semmi baj. Itt a gond az egóval és a kommunikével van. Mi azért köszönjük, és sok sikert Kínában, de ha esetleg mégsem úgy alakulna, az útlevelet vissza ne kérjétek! Apropó útlevél! Kína nem ismeri el a kettős állampolgárság intézményét, ergo le kell mondaniuk a magyarról. Emberfeletti az imádat az edző iránt.
Nem idézem Wass Albertet, mindenkinek világos, mit szerettem volna leírni.
(Urbán Zoltán/Felvidék.ma)
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
