A Szent György Napok egész várost megmozgató hétvégéjének eseményei előtt kulturális ínyencségeket lehetett „kóstolni” a megyeszékhelyen. A kulináris hasonlat több mint helytálló, egyrészt azért, mert az események végén tényleg lehetett falatozni is. Másrészt – és ez az igazán fontos – olyan „finom” élményben lehetett része az érdeklődőnek, ami máshol és máskor nem lelhető fel. A Jelek a betonrengetegben: a Jelek című szobrásztáborok (2009–2011) címmel szombaton szervezett városi séta során azokat az értékeket vették sorra, amelyek mellett a legtöbbször gyorsan elhaladunk. Hétfő délután az Erdélyi Művészeti Központban a sepsiszentgyörgyi képzőművészeti élet kialakulásáról volt hallható előadás, majd idősebb alkotók szóltak arról, miként élték meg azokat az éveket.
A szobortáborban készült alkotások nyomán az Erzsébet parktól indult a séta. Első célpontként a Váradi József utcában, a lapunk szerkesztőségének hátsó bejárata mögött húzódó kis parkban keresték fel Pokorny Attila Talajszabályozó című, 2010-ben készült alkotását, majd vették sorra a többi helyszínt. Felkeresték a 105-ös tömbház melletti parkot, az uszoda szomszédságát, a Iorga és a Császár Bálint utcát, a Gyöngyvirág utcában több megálló is volt. Közben Lénárt Tamás művészettörténész a művészek életéről, az őket foglalkoztató témákról osztotta meg gondolatait, Éltes Barna szobrászművész a táborok szervezőjeként emlékezett, Hosszú Zoltán, Madaras Péter és Petrovits István pedig nyitottan válaszolt a sétálók apró-cseprő kérdéseire. – Milyen fából készült és milyen magas a szobor? Mi mit jelképez? A mű keletkezésében milyen szerepet játszott a véletlen és a tudatosság? Mi lesz a sorsa a természet szeszélyeinek kitett alkotásoknak tíz-húsz év múlva? – Sajnálattal lehetett megállapítani, hogy bizony nem mindegyik szobor élte túl jól az elmúlt másfél évtizedet.
A Váradi József utcában helyet kapó, vízszintesen elhelyezett Talajszabályozót a nedves talaj veszélyezteti, a Lidl bevásárlóközpont melletti zöld területen pedig Sebestyén Róbert Mártír című alkotása félig már elveszett (állítólag lipinkaként is használták azt a környékbeli gyerekek), és maradéka sincs jó állapotban. Bár a vesztesség szemmel látható, nem mindegyik művész volt elkeseredve. Madaras Péter úgy vélte, az első pillanattól kezdve nyilvánvaló volt, hogy a fából készült alkotások nem az örökkévalóságnak készülnek, számára elég, ha húsz-harminc évig gazdagítják a környéken lakók, az adott helyen gyakrabban áthaladók életét, hogy aztán átengedjék a helyet az új idők műveinek.
Az EMŰK-ben a sepsiszentgyörgyi képzőművészeti élet kialakulásáról Bordás Beáta művészettörténész tartott részletes előadást, majd Deák Barna, Deák M. Ria, Vinczeffy László, Miklóssy Mária, Petrovits István és Balázs István vallott életéről és pályájának alakulásáról. Beszéltek Szentgyörgyre kerülésükről (kiderült, nem mindenki akart itt letelepedni, de hamar megszerették a várost), a várostól kapott támogatásról, megemlékeztek az időközben elhunyt pályatársakról (Plugor Sándor és Baász Imre személye került sokszor előtérbe, de nem feledték Jecza Pétert sem), felelevenítették a Megyei Tükör munkatársaihoz és a színházhoz fűződő viszonyukat (köszönték Magyari Lajos, Tömöry Péter, Farkas Árpád, Sylvester Lajos, Dukász Anna támogatását) és tisztáztak több olyan részletet is, amelyeket Bordás Beáta készülő tanulmányában tud majd hasznosítani.
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
