Hetvenévesen is a szlovákiai magyar amatőr bábművészeti mozgalom aktív csoportvezetőrendezője. És mert a ráhangolódások ideje éppúgy számít(hat), mint az első fesztiválsikertől eltelt idő, nehéz kideríteni, hogy már 40 vagy „csak” 35 éve szívügye a bábszínjátszás. Most, a koronaidők kénytelensége után, az „ügy” újraéledésén buzgólkodik.
Szerintem ne titkoljuk, hogy hála a gazdag szlovákiai magyar fesztiválhagyományoknak, évtizedek óta ismerjük egymást. Mégsem tudom, mióta tudod biztosan, miért nem fogod megbánni soha, hogy éppen a bábmozgalomban találtad meg önmagad. Máig megvan benned ez a pillanat?
Hamarjában nem is tudom, hogy mit válaszoljak erre. Mert ugyan alapvetően játékos természetű vagyok, de a bábozás iránti érdeklődés tulajdonképpen fokozatosan épült ki bennem mély ragaszkodássá. Azóta viszont megrögzött híve vagyok. És ebből a ragaszkodásból nem is tudnék lejjebb adni.
Számodra ez nem olyan, hogy vagy csinálom, vagy nem, hanem vagy mindent, vagy semmit? Része ez az egyéniségednek?
Igen. És bár akármennyire iparkodó vagyok, azt már jóval fiatalabb éveimben be kellett ismernem, hogy mindent csinálni, sőt mindent jól csinálni, azt nem lehet. Még ha esetleg akadnak is, akik szemében a bábozás az amatőr művészeti mozgalmak egyik egyszerűbb ágának tűnik. A valóságban azonban igényes, nagyon kreatív és komplex játék. Köszönöm az égnek, hogy jócskán benne vagyok, meg hogy a pedagógusi hivatásom, a közösségszervezői és néprajzi gyűjtőmunkám mellett kiteljesítette az életemet. Hozzáállással, kitartással és olyan örömökkel, amelyeket a bábjátszáson keresztül éltem meg, ami nagyon jó dolog.
Tény, hogy az 1980-as évek első felében a nagyszarvai magyar alapiskolában megalakítottad a hamarosan szép díjakat nyert Csibészek gyermekbábcsoportot.
Ennek azért megvoltak az előzményei. Egyebek mellett az, hogy az iskola napközijében gyakorta népi játékokat, alkalmanként dramatizált meséket játszottunk. Amikor aztán gyors egymásutánban megszülettek a gyerekeim, hét évig otthon voltam. Sokszor varrtam bábokat nekik, és annak a percnek megigéző varázsa van, valahányszor azok holt dologlétébe játékosan lelket lehelsz, és a hangodat is használod hozzá. Ilyenkor nem is engem figyeltek, hanem csak a megéledt bábot! Miután visszaálltam a munkába, megmaradt bennem a bábozás iránti ragaszkodás. Egy alkalommal pedig merő érdeklődésből elnéztem a Duna Menti Tavasz fesztiválra, ahol szinte a csodát láttam. Belém bújt hát a kisördög, hogy törjön akár kezem-lábam, de Nagyszarván én bábcsoportot alakítok. Most viszont hiába vagyok már régen nyugdíjas, máig megvan bennem ez a szenvedély. Annyira, hogy Dunaszerdahelyen az óvónők társulata Aranykert Bábszínházának a rendezője vagyok. Talán nem hagyom én ezt már soha abba… Úgy látszik, nem tudok meglenni enélkül. Csak abban vagyok kissé határozatlan, könnyíti-e vagy nehezíti a dolgomat, hogy évtizedek tapasztalatával beszélhetek a hazai magyar bábmozgalomról.
Azon „csak” sebet ejtett, vagy léket ütött az elmúlt másfél év kénytelensége? Most miként látod az így önkéntelenül megfeneklett bábmozgalom járvány utáni jövőjét?
Ez a hosszú kényszerszünet eleve nem tett jót senkinek és semminek. Ráadásul ebben az üresjáratban egyesekben esetleg a korábban természetes lelkesedés is megkopott. De ez a mozgalom, szerintem, nem tud felbomlani. Mert ha ránézésre szakmailag más is, ám mindenképpen színház, ami valami módon állandóan bennünk él. Lehet, hogy most, a járványidők után talán kicsit gyengébben fog menni, de menni fog!
Mi fogja mozgásba hozni, fölpörgetni?
Az újraszerveződés. Ahol szükséges, ott az új emberek. Mert nyilvánvalóan akadnak olyanok, akik belefásultak a tavaly március óta tartó pangásba. És esetleg lehetnek olyanok is, akik már régebben elkedvetlenedtek, bár azért még tovább csinálták, de az újrainduláshoz már nincs igazi kedvük.
Akkor sem, ha – mint mondani szokás – a színház örök?
Önmagában ez nem jelenti azt, hogy a bábmozgalom egészében, így annak rendezvényein is minden mindig olajozottan és tartalmat tartalommal, derűt derűvel tetézve zajlott. Úgy bajos például valódi fesztiválhangulatot teremteni, ha akad szervező, aki rögtön az első nap azt dörmögi: akkor lesz jó, amikor már azt mondhatom, viszontlátásra. Az ilyesvalakit nem szívből érdekli, hogy mi történik körülötte.
Gyakran volt részed effélében?
Előfordult, helyzete válogatta. De nekem mindig az ügy a fontos. És ha az a meggyőződésemmel is egyezik, akkor a tűzbe megyek érte.
Mostanában is van ilyen felsőbb princípiumod?
Az, hogy minél többen megértsük: az újrakezdés főként rajtunk múlik. Még ugyan nem állíthatjuk, hogy végleg túlestünk a koronajárvány gondjain, de ha azt akarjuk, hogy az öntevékeny csoportjainkat, a különféle rendezvényeinket, a sokrétű kulturális tevékenység előzőleg elért eredményeit ne fenyegesse akár a megszűnés veszélye is, akkor mihamarabb ki kell találni, hogyan tovább és hogyan másként! A hosszú bezártság után még a korábban jól működő, „régi” dolgokban sem árt az újragondolás, az előremutató lépésváltás kérdéseinek számbavétele. Mert ilyen szokatlan helyzet elé, mint az utóbbi 15-16 hónap járványügyi vesződsége volt, a mai generációkat még sohasem állította az élet.
Pályád egy adott szakaszában főállású népművelő voltál. Azon a poszton a jelenlegi szituációban mit tennél?
Életkorom dacára nyíltan elismerném, hogy a néha nem alaptalanul átkozottnak mondott internet és annak modern elemei most a pandémia alatt bizony több tekintetben komoly szolgálatot tettek. Hamarjában nem is gondolná valaki, hogy az otthonlét kényszerében mennyi jó ötlet született, mennyi tapasztalat cserélt így gazdát. És sok családban mélyebben fölidéződtek a gyermekkori emlékek, a régebbi szokások és hagyományok. Ezek láttán elsősorban az élénk közösségteremtést szorgalmaznám. Ezért még aktív népművelőként, itt a faluban szinte csak két emberrel beszéltem: a boldoggal és a boldogtalannal, úgyszólván tehát mindenkivel. Ezt kellene tenni most is, hogy mindenütt magukra találjanak a helyi közösségek. Hiszen javarészt azokban folyik az amatőr művészeti munka dandárja. Természetesen az ismét talpra állítandó országos bábmozgalmat sem kivéve.
Mozgalomként azért benne van a versenyszellem. A bábozás mégsem megosztó, hanem összehozó?
Feltétlenül, mert rengeteg öröm van benne. Szerintem fel kellene írni terápiának is. Lehet, hogy akkor a mai gyerekeknek egészségesebb nemzedéke növekedhetne föl. A bábozás, a drámajátékhoz és a drámapedagógiához hasonlóan, a játékosság élvezetét adja. Közben ismereteket oszt és érzelmeket enged megélni. Erre pedig gyermeknek és felnőttnek is nagy szüksége van. Sőt, ebben a mai elidegenítő és vibráló világban duplán.
Persze, fontos hozzá a szorgalommal járó felkészültség.
Az egy folyamat, hogy a részletekben is megtaláld a felfedeznivalót. Azt kell hogy mondjam, ez egy belső kíváncsiság és akarat. Ez segíthet át minden akadályon, ami természetesen rengeteg energiába kerül. Ez utóbbi megállapítás nemcsak egy-egy bábcsoportra vonatkozik, hanem az alapvető kérdések zömében a mozgalom egészére. Különösen most, hogy a pandémia után lassan talán újraindul a megszokott élet, tudnunk kell, közösségként – amiben a Csemadok lehet a kapocs – hogyan kezdjünk magunkkal valamit; és megtenni akár olyan többletfeladatokat, amelyek nehezünkre esnek. Merthogy nemcsak a bábmozgalomban, hanem a szlovákiai magyar művészeti mozgalmak összes területén, sőt a kultúra hivatásos szintjein is a megrekedés hónapjai alatt számtalan új akadály és zökkenő képződött. Attól, hogy most végre a korlátozó rendeletek alóli lazítások heteit éljük, még nem lesz minden rögtön szép és jó.
Ez az alapállásod, hogy senki más nem felelős azért, amit nekünk kell megcsinálnunk?
Teljes mértékben. Soha senkit ne hibáztassunk a saját dolgaink elmulasztásáért. Kevésszer lehet azt mondani, hogy a dolgok csupán megtörténnek, nem tehetünk róla, így alakult, ez történt.
Viszont a negyven esztendőn át tartó amatőrmozgalmi lelkesültség sem kincstári adomány, hanem csak úgy lehet benne végig kitartani, hogy az illető kitűz maga elé egy utat.
Valóban. Igyekeztem ezért mindig kézben tartani a magam kialakította „bábos” arcomat. És nemcsak ránézésre, hanem ténylegesen. Nem tudtam abbahagyni, meg hát nem is akartam.
Emberileg mennyiben szól ez önmagadról?
Inkább talán arról szól, hogy én szeretem az embereket. Szinte mindenkit, de a legjobban a gyerekeket meg az öregeket. A középső réteg boldoguljon, ahogyan tud, hiszen ha felelőtlen, a saját sorsát rontja el. De a gyerek, az még tiszta, ezért kell hozzá nyitott szívvel, őszintén közeledni. Hazudni neki pedig sohasem szabad. Ő ezt tudja viszonozni. Az öreg az életében már megtette a magáét, levonta annak tanulságait is, így őiránta azokat keresve érdemes érdeklődni.
Szép, szép, bár haragosod azért bizonyosan van.
Van, de őt is képes vagyok szeretni. Mert én nem tartom őt sem ellenségemnek, sem rosszakarómnak. Esetleg csak más véleményen vagyok. De ha ezt nem érti meg, magára vessen. Én mindenkit jó szívvel szólítok meg. Így tudok naponta mosolyogni, sőt jókedvű is lenni. A bábozás ehhez csak a többletet adja.
Azért te se feledd, hogy kora tavasszal múltál hetvenéves. Fogod majd tudni, amikor hátra lehet lépni?
Hogyne. Én azt már most is tudom, csak nem akarom, hogy ez bekövetkezzen. Egyelőre késleltetem, görgetegként tolom magam előtt. Pedig mostanáig teli lett már a kosaram is, amelybe élményeim kincseit gyűjtöttem.
Közben a kitartó bábozás volt az, ami megteremtette benned az egyensúlyt?
Harmonikusabbá tett. Hiszen a bábmozgalom is gömbölyű, akár a zene, nincs ilyen oldala meg olyan oldala, csak a szépsége. És mozgalomként gurul is mindenfele! Úgy, hogy öröm nézni.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
