Lelkiismereti okokból tért haza oslói nagyköveti posztjáról Jeszenszky Géza. A volt külügyminiszter Clinton asszony sértettségéről is beszélt.
A hivatalos indoklás szerint 2014-ben ön azért mondott le oslói nagyköveti címéről, mert könyvet ír. Hogy áll vele?
– Örömmel mondhatom, hogy a könyv elkészült, már csak az utolsó simítások vannak hátra. Nem memoár, inkább jelenkori történetírás. Úgy próbáltam bemutatni a rendszerváltozás korszakának a szomszédságpolitikáját, hogy fölhasználtam a rendelkezésemre álló forrásanyagot, kiegészítve gondolataimmal, emlékeimmel. 1988 a kiindulópont, hangsúlyosan foglalkoztam a határon kívül élő magyarok helyzetével. A rendszerváltozásnak számos indítéka volt, sokszor említik Bős–Nagymarost, de szerintem legalább ennyire fontos volt az erdélyi falurombolás elleni tiltakozás. Mindkét ügyben nagy tömegek mozdultak meg.
– Ha már nagy megmozdulások. Zavarja a társadalom jelentős részének általánossá lett tétlensége, közügyek iránti passzivitása?
– Már ’92-ben is ez volt jellemző, szemben a nyolcvanas évek végével. Amikor az Amerikában élő Lipták Béla felhívására az elterelést megpróbálták néhányan megakadályozni fizikai jelenlétükkel, alig néhány tucatnyian követték a sárga mellényt viselő környezetvédőt. Nemrég zajlott egy nagy tüntetés az internetadó ellen; úgy tűnik, abban az ügyben, ami közvetlenül érinti az embereket, mozgósíthatók, de az elvontabb értékek védelme ma már nem eredményez valódi aktivitást.
– A hazai diplomácia vett néhány kanyart az elmúlt években, a kényesebb nemzetpolitikai ügyeket a kormányzat mostanra háttérbe szorította az aktuálpolitikailag fontos kérdések, így az energetika vagy a migráció mögé. Szenved-e kárt a nemzeti érdekérvényesítés?
– A nemzetpolitikában nem szándékos fékezést érzékelek, hanem annak a felismerését, hogy huszonöt év alatt keveset értünk el ahhoz képest, amilyen reményeket a kilencvenes évek elején tápláltunk. A magyarságnak a Nyugat-Európából ismert autonómiaformák megvalósulására lenne szüksége, s bíztunk is benne, hogy a dél-tiroli, a belgiumi német vagy a német–dán határon, illetve a svéd–finn viszonyban megvalósított modellek alkalmazhatók lesznek a Kárpát-medencében is. Ez nem így történt, szomszédaink rendkívül merev álláspontba ásták be magukat. Az autonómiát, az önkormányzatiságot ma is a jövő, a megmaradás kulcsának, a beolvadás ellenszerének tekintem. A szomszéd államok nacionalistái láthatóan arra számítanak, hogy a kérdést az idő megoldja, az asszimiláció száz év alatt úgyis felszámolja majd a magyar kisebbséget. Az Olaszországhoz tartozó Dél-Tirolban a német nyelvű lakosság száma és aránya a második világháború óta nem változott. Az bizonyos, hogy Magyarország puszta tiltakozással, kiabálással nem ér el semmit.
– De ez a passzív hozzáállás nem gyorsítja-e fel még jobban a hátrányos folyamatot?
– A magyar kormány gondolhatja azt, hogy ha jó viszonyt alakít ki a szomszédos országok kormányaival, idővel a nemzetpolitikában is érhet el eredményeket. Megjegyzem, annak idején a szocialisták és a szabad demokraták tétele volt, hogy ha nem hangoztatjuk annyira a kisebbségeink igényeit, szomszédaink is megenyhülnek. Látható, hogy ennek semmiféle eredménye nem lett.
– Ön a Magyar–Horvát Baráti Kör elnökségi tagja. Az elmúlt hetek eseményei nyomán nem gondolkodnak névváltoztatáson?
– Éppen hogy erősíteni kellene a barátság szót. Kértük mindkét ország vezetőit, nyilatkozataikban legyenek visszafogottak, ne keltsenek hangulatot egymás ellen. Biztató a nagy hangzavarban, hogy az ellenzéki jobbközép pártot képviselő horvát elnök asszony láthatóan mindent megtesz, hogy véget vessen a nyilatkozatháborúnak. Zavar a stílus, amelyet a két kormány megenged egymással szemben. Ez még azok között is szokatlan, akik amúgy nem barátok. A jelenség a politikusokhoz köthető, ám az ilyen retorika behatol a társadalomba. Az emberek többsége nem egy párthoz vagy politikushoz köti a durvaságokat, hanem egész országokhoz, népekhez.
– Nemcsak a magyar–horvát kapcsolat jutott mélypontra, hanem a magyar–norvég is. Nyilván nem lepem meg, ha emlékeztetem, hogy sokak szerint ön valójában a Norvég Alap körüli heves viták miatt távozott múlt év végén az oslói nagyköveti posztról.
– Nagyon sajnálom, hogy ez a vita kirobbant, sosem láttam valódi indokát. Az ügy azóta sem haladt előre, nem született megállapodás a kérdésben. Mindig azt hangsúlyoztam, s próbáltam a magyar kormánnyal – láthatóan sikertelenül – megértetni, hogy közvetlen úton kellene a vitát rendezni. Annyit sejtek, hogy a civil alap támogatásainak öt–tíz százaléka nem volt szimpatikus a hazai döntéshozók számára, megjegyzem, nekem sem feltétlenül. Jobban tetszett volna, ha a szexmunkások közössége helyett mondjuk a cserkészmozgalmat vagy akár a norvég mintájú síközpontok létrehozását támogatják. Ám a kedvezményezettek körének meghatározása a pénz felajánlójának szuverén döntése volt. Ha bizonyos döntéseket kifogásolunk is, érdemes-e az egész összeget veszélyeztetni? Most azok a pályázók, akik kulturális vagy tudományos céljaikhoz vártak segítséget, a források elapadása miatt bajba kerültek. De ennél is fontosabb, hogy Norvégia rendkívül jelentős, gazdaságilag erős ország nagy nemzetközi tekintéllyel. Ráadásul jobbközép kormány vezeti. Érdemes összeveszni velük? Én nem tudtam vállalni, hogy a merev magyar álláspontot képviseljem, ezért fejeztem be a munkámat. Ha egy nagykövet azt látja, hogy tanácsait nem veszik figyelembe, érveire nem kíváncsiak, nincs mit tennie, úgy tisztességes, ha abbahagyja a munkáját. Megkockáztatom, hogy oslói üzeneteimet nem is olvasta el Lázár János vagy a fölötte lévő szint. Egyszerűen született egy döntés, hogy márpedig a norvégokat megszorongatjuk, legalábbis elfogadtatjuk velük, hogy a pénzük felhasználásában a magyar félnek döntő szava van. A diplomáciai szolgálat a katonasághoz hasonlítható, akármit is gondol a központi döntésekről egy nagykövetség, végrehajtja őket. Az meg lelkiismereti kérdés, hogyan jár el a nagykövet, ha ezeket az ország érdekeivel ellentétesnek érzi.
– A kormányzat azt feltételezhette, hogy a norvégok inkább a balliberális világhoz közel álló köröket támogattak, s ezzel befolyásolták a magyar belpolitikát…
– Maga a civil alap a 153 millió eurós norvég keret kevesebb mint tíz százalékát teszi ki. Valamiféle nagyvonalúságra lett volna szükség, bele kellene férnie, hogy olyanokat is támogatnak, akik nekünk nem szimpatikusak. Bár a szerződés 2011-es aláírásakor a kormányzat még nem emelt szót az adott célok ellen, párbeszéddel akár változásokat is el lehetett volna érni. Legalább a most következő ciklus támogatási céljainak meghatározásában.
– Minden összeesküvés-elmélet nélkül: lehet alapja annak a feltételezésnek, hogy bizonyos civil szervezetek burkolt módon politikai tevékenységet fejtenek ki?
– Alapítványokon keresztül a kormányok, sőt magánszemélyek jogszerűen támogatnak politikai ügyeket, sőt pártokat is. A rendszerváltozáskor az ellenzék ennek nagy hasznát látta. Ezt követően Soros György az Antall-kormány ellenzékét támogatta, de akkor is azt mondtam, hogy ez sajnálatos, de nem kifogásolható.
– A hazai baloldal a közelmúltban is kapott pénzt amerikai demokrata körökből, amikor még hittek bennük…
– Sajnálkoztam is rajta, de Amerikának megvan rá a lehetősége. Pontos jogi keretek szabályozzák, ki és hogyan adhat támogatásokat, a demokratáknak és a republikánusoknak is létezik hivatalos intézetük erre. Nemcsak pénzzel, tudással, tapasztalattal is segítenek.
– Az Egyesült Államok azonban korábban nem tapasztalt erővel avatkozott bele a magyar ügyekbe…
– Hillary Clinton (korábbi külügyminiszter – A szerk.) a férjénél ideologikusabb alkat, nagyon előtérbe helyezte az úgynevezett demokratikus elveket, emberi jogokat. Ezeket többféleképpen lehet értelmezni, például úgy is, hogy Szaúd-Arábiában nincsenek veszélyben, Magyarországon viszont igen. Az adott országok megítélése gazdasági teljesítményükön, érdekérvényesítő képességükön is múlik. André Goodfriend egy kis pont volt, nála fontosabb, hogy Hillary Clinton személyesen érezte érintettnek magát. Úgy tudom, eleinte bizalmas csatornákon adott hangot fenntartásainak, de a kormány nem vette figyelembe ezeket. Lehet, hogy bírálata megalapozatlan volt, annyit tudhatunk, hogy a sajtószabadság, az új alaptörvény elfogadásának körülményei és hasonló ügyek szerepeltek köztük. Ezekről nem folytattunk bizalmas vitát az amerikai féllel, ehelyett úgy döntöttünk, megyünk a magunk útján. Meglehet, hogy a választott utunk jó is, de ahogyan Amerikával viselkedtünk, az taktikailag nem volt szerencsés. Clinton megsértődött.
– Fogadjuk el, hogy személyes sértettség vagy az Egyesült Államok világcsendőri szerepfelfogása alakítsa egy másik ország politikáját? A korábbi nagykövet, Eleni Tsakopoulos Kounalakis könyvében maga ismeri el, hogy ha Szingapúrba kerül kiküldetésbe, ahová egyébként készült, nem mehetett volna el odáig, mint nálunk.
– Valamiféle abszolút mércével mérve valóban helytelen, hogy nem egyforma kritériumokkal lépnek fel egyes országokkal szemben. Ám ez a realitás. Hiába deklarálja a nemzetközi jog az államok egyenjogúságát, a gyakorlatban óriási a különbség a súly, befolyásolási képesség között. A szövetségesekkel, a mi kultúrkörünkkel szemben szigorúbb a mérce. A bírálatokat nem kell mindig elfogadni, a jogtalan ítéletekkel szemben fel kell szólalnunk, de nagyon nem mindegy, milyen hangnemben. Elveszett presztízs című könyvemben azt dolgoztam fel, miként veszítettük el a velünk korábban rendkívül rokonszenvező britek támogatását az első világháború előtt, s ez hogyan járult hozzá végső soron a trianoni szerződés igazságtalanságaihoz. Nekem ez örök tanulság. Minél több barátot kellene szereznünk.
– Úgy tudni, Orbán Viktort személyesen is felelősnek tartja a kapcsolatok nem éppen dicsőséges alakulásáért, és 2002 óta nem is beszéltek egymással. Mi történt ?
– A döntő talán az, hogy Orbán Viktornak 2001-ig nagyon jó volt a viszonya az Egyesült Államokkal. Aztán megtörtént a merénylet, amelyet a magyar kormány nagyon helyesen mélyen elítélt. Ám akadt néhány disszonáns hang, amely szinte tapsolt, megértőnek mutatkozott a merénylők iránt. Ezt az amerikai közvélemény hihetetlenül rosszul vette. Felrótták Orbán Viktornak, hogy nem állt ki kellő határozottsággal ezekkel a hangadókkal szemben. A merénylet előtt egy nappal született ráadásul döntés arról, hogy nem amerikai vadászgépeket, hanem svéd Gripeneket vásárolunk. Ez gazdasági döntés volt, lehetett felhozni mellette érveket, de ez a két tényező, illetve annak körülményei nagyon erősen rontották a viszonyt. Orbán Viktor 2002 elején, nem sokkal a választások előtt díszdoktori címet vett át Bostonban, ám hivatalos szinten nem fogadták Amerikában. A választási eredményt pedig megítélésem szerint úgy élte meg, hozzájárulhatott vereségéhez, hogy nem találkozhatott az elnökkel. Ebben eszerint az én felelősségem az, hogy washingtoni nagykövetként nem tudtam neki elintézni a fogadását. Viszont elértem, hogy egy évvel korábban már fogadták őt. Valamikor áprilisban aztán Bush elnök felhívta Orbán Viktort, elmondta, miért nem tudtak találkozni, s jelezte azt is: mivel minden jel arra mutat, hogy a Fidesz győzni fog a választásokon, utána örömmel látja őt.
– 2002 tavasza nem éppen úgy sikerült, mint a jobboldal várta…
– Sajnos. Nyáron, már a vereséget követően Orbán Viktor eljött Washingtonba, akkor hosszasan beszélgettünk. Ennek emlékét őrizve a mai napig sem értem, hogy őszi hazajövetelem után miért nem volt kíváncsi tapasztalataimra, véleményemre akár az amerikai viszonylatban, akár más kérdésekben. Nem vagyok megsértve, mindenkinek személyes joga, hogy milyen tanácsadókkal veszi körül magát, kire hallgat s kire nem. Valamennyire még bírhattam a bizalmát, mert oslói kinevezésemet aláírta. Szóval való igaz, nagyon hosszú ideje nem tudtunk beszélni, de elfogadom, hogy egy miniszterelnöknek nagyon szoros az időbeosztása.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben is megjelent. A megjelenés időpontja: 2015. 10. 17.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
