A Schmidt Máriáék által meghívott vendégek Milo Yiannopoulostól Steve Bannonon és Frank Füredin át Johannes Engelsig és Chantal Delsolig érdekes és bátor emberek. Szembemennek hazájuk politikai és világnézeti fősodorjával, és olyan igazságokat mondanak ki a politikai korrektség szellemi kalodájáról, a nyugati és keresztény identitás önfelszámolásáról, vagy a tömeges bevándorlás veszélyeiről, amelyekért Hegyeshalomtól nyugatra bárki megkaphatja az instant fasiszta bélyeget. Ők mégis vállalják, mert tudják – de még a gyengébb képességűek és így persze hangosabbak is, mint Milo pontosan érzik – hogy igazuk is. Jól tudják. Minden hibájukkal, irritáló felületességükkel, olykor otromba általánosításukkal és ingatag lábakon álló összeesküvés-elméleteikkel együtt:
ők ma a nyugat Kasszandrái, és a nyugatnak sokkal jobban kellene figyelni sötét jóslataikra.
Csakhogy azt már jó két évtizede tudjuk a Tankcsapdától, hogy „ez nem New York, nem Los Angeles” – és nem is Párizs, London, vagy Berlin. Ahol mi élünk, az a köztes-európai periféria. Amelynek egy évszázadnyi vérözönnel sárrá dagasztott talajában a politikai korrektség képtelen gyökeret verni. Ahol a kereszténység ugyan alig létezik, de a keresztény identitást alaposan belénk verték azok, akik negyven éven ki akarták pofozni belőlünk. És, ahol szinte senki sem akar élni, aki nem ide született – és utóbbiak közül is egyre kevesebben.
Mi nem idegeneket engedünk be számolatlanul – mi a sajátjainkat engedjük el százezrével. Minket nem puhít el, nem tölt el bűntudattal a jólét, hogy elhiggyük: az egsz világnak kötelességünk segíteni – mi nyomorúságunkban és létbizonytalanságunkban egymással szemben leszünk egyre paranoiásabbak és könyörtelenebbek. Nálunk nem a függetlennek mondott, döntő többségében mégis hardcore neoliberálisok által szerkesztett média manipulálja a közvéleményt – minket a saját cselédkönyvét büszkén lobogtató, adóforintokkal kitömött kormánypárti, és a törvényeken másodpercenként átlépő közmédia hülyít 0-24-ben.
Nálunk nem a senki által meg nem választott nagytőke cenzúráz – hanem a 49% bizalmából kétharmados többséget szerzett kormány igyekszik elhallgattatni az 51% véleményét.
Például úgy, hogy a szólásszabadság hőseiként ünnepelt vendégek előadásairól sunyi módon „helyhiányra” hivatkozva kitiltanak minden kicsit is ellenzékinek tűnő orgánumot.
Erről persze a meghívottak nem tudnak, vagy nem akarnak tudni. Ők a kontinens utolsó védőbástyáját, a nyugaton már csak nyomokban megtalálható régi Európa skanzenjét, a liberális véleménydiktatúrával dacoló lázadó tartományt látják, ahol ők szabadon elmondhatják, amiért odahaza megkövezik őket. Ők itt szabadok lehetnek – hogy a tizenötmillió magyar itt, vagy a határokon túl mennyire az, nem érdekli őket.
Turisták ők egy rezervátumban, ahol megcsodálják a romlatlan tisztaságban élő bennszülötteket – akik amúgy nyomorognak, frusztráltak, és olcsó kommersz tüzesvizet vedelnek. De ez mindig az indiánok baja, nem a látogatóké.
És ezért egy percig sem szabad hibáztatnunk őket. Ezek az emberek iszonyatosan kemény küzdelmet vállalnak az igazukért saját hazájukban, amiért megbélyegzést, mocskolást és kirekesztettséget kapnak cserébe – itt viszont pódiumot, állami meghívást és tapsot. Hát, persze, hogy jönnek, és persze, hogy el vannak ragadtatva.
Ugyanilyen lelkesek voltak az ötvenes-hatvanas-hetvenes években a Vasfüggöny mögé bekukkantó nyugati radikálbalosok, Simone de Beuvoir, Jean-Paul Sartre, Louis Aragon, vagy Angela Davis is.
Elégedetten látták, hogy itt keleten nincs faji elnyomás, nincs munkanélküliség, és nincs vietnami háború. Hogy helyette van diktatúra, hiánygazdaság, meg ’56, ’68 és Afganisztán, azt nem, vagy csak nagyon lassan értették meg. Ők a Sunset Boulvardon Cadillacen suhanva küzdöttek a fogyasztói társadalom és a kapitalizmus ellen- és nem láthatták, hogyan araszolnak a magyarok Trabantban ülve a kátyúktól hemzsegő utakon.
A helyesléstől visszhangzó előadótermekből és ötcsillagos szállodákból ma sem látszik a reménytelen szegregátumok nyomora, nem hallatszik be a kilakoltatottak kétségbe esett jajszava, nem érezni sem a sárga csekkek mázsás súlyát, sem a lopakodó elnyomás fojtogatását. És ez nem is baj.
Lássák csak nyugatról az ígéret földjének Magyarországot! Csak az Isten szerelmére, mi el ne higgyük, hogy valóban az!
Mert, ahogyan nálunk ’68-ban nem a kapitalizmus igazságtalanságainak, vagy a fogyasztói társadalom elidegenedésének bírálata volt az igazi bátorság, úgy 2018 Magyarországán sem az a vagány lázadás, ha önelégülten mutogatunk a stockholmi no go zónákra, és az amerikai egyetemek safe place-t követelő hisztis hülyegyerekeire. Hanem mondjuk az, ha világosan rámutatunk: az elmúlt napokban
a hanyatló Nyugat elitellenes, szólásszabadságért küzdő lázadóit a hanyatló Kelet tolvajelitje és seggnyaló cenzorai ünnepelték körbe.
Az előbbiek érdemeit (tévedéseik számba vétele mellett) elismerhetjük – de nekünk az utóbbiakkal van dolgunk. Nekünk Milo, Bannon, Füredi, vagy Delsoi nem ellenségeink és nem barátaink. Idegenek, akik csak annyit tudnak a mi hazánkról, hogy, akik a saját hazájukat szakadékba vezetik, azoknak itt nincs hatalma. Rajtunk ugyanis azok uralkodnak, akik ezt az országot teszik tönkre. Ezt viszont nem nem nekik, hanem nekünk kellene már végre felismerni.
(fotó: Miniszterelnöki Sajtóiroda/Szecsődi Balázs)
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »
