Március 25-én, Krisztus születése hírüladásának főünnepén a Szentatya Candor Lucis aeternae (Az örök fény ragyogása) címmel apostoli levelet tett közzé Dante Alighieri halálának hetedik centenáriuma alkalmából. A levél III. befejező részének magyar fordítását közöljük.
6. Az ember képe az Istent megpillantó látomásban
Az Isteni színjátékban, ahogyan azt már XVI. Benedek pápa is hangsúlyozta, a szabadság és a vágy útja nem hozza magával, ahogy azt esetleg gondolnánk, a konkrét emberség leszűkítését, nem idegeníti el a személyt önmagától, nem semmisíti meg vagy tolja félre azt, ami történelmi létét alkotta. Mi több, Dante a Paradicsomban testi mivoltukban ábrázolja a boldogokat – „fehér ruhák” (XXX, 129) –,
Szent Bernát, aki az út utolsó szakaszán kíséri Dantét, megmutatja a költőnek a boldogok rózsájában lévő gyermekeket, és arra kéri, hogy figyelje és hallgassa őket: „Magad is észreveheted, hiszen az arcuk és a hangjuk gyermeki: látszik és hallatszik, ha figyeled” (XXXII, 46–48). Megható, ahogyan a boldogoknak ezt a teljes emberségükben való, fénylő megmutatkozását nemcsak szeretteik iránt érzett szeretetük motiválja, hanem mindenekelőtt az a kifejezett vágy, hogy újra lássák testüket, földi mivoltukat: „látszott: vágyják vissza testüket; / talán nem is maguk miatt, / de anyjuk, apjuk miatt, / meg még akit szerettek, / mielőtt örök láng lett itt belőlük” (XIV, 63–66).
Végül, az utolsó látomás középpontjában,
„A tiszta lényegű mennyei Fény / mélyében három kör tűnt most elém: / három színük volt, s egy a méretük. […] A körök közül az, amely Tebenned, / a Te fényedet tükrözve sugárzott, / ahogy figyeltem egy kis ideig, / a belsejében a saját színéből / a mi képünket látszott festeni” (XXXIII, 115–117., 127–131). Csak a visio Deiben csillapodik le az ember vágya, és ér véget egész fáradságos útja: „ekkor elmémbe beléhasított egy villám / és a vágyam teljesült” (140–142).
Az egész költemény igazi ihlető központja és lényegi magja a megtestesülés misztériuma, melyet ma ünneplünk. Ebben valósul meg az, amit az egyházatyák „átistenülésnek” neveztek, az admirabile commercium, a csodálatos csere, melynek révén míg Isten a testté válással belép történelmünkbe, az ember a testével beléphet az isteni valóságba, melyet a boldogok rózsája szimbolizál.
akiben megtalálja az igazi boldogságot, a teljes és végső beteljesedést, egész útjának célját. Dante már a Paradicsom elején vágyott erre a célra, és előre látta azt: „ez erősítheti bennünk az óhajt, / hogy lássuk azt a Személyt, akiben / az emberfaj s az Isten egyesült. / Ott majd látjuk, amit most puszta hittel, / mint alapigazságot elfogadva / bizonyítatlanul tartunk igaznak” (II, 40–45).
Dante és Beatrice a Paradicsomban (Botticelli)
7. Az Isteni Színjáték három nőalakja: Mária, Beatrice, Lúcia
A megtestesülés misztériumát énekelve, mely az egész emberiség üdvösségének és örömének forrása, Dante nem mulaszthatja el, hogy ne dicsérje Máriát, a Szűzanyát, aki igenjével, Isten tervének teljes és maradéktalan elfogadásával lehetővé teszi, hogy az Ige testté váljon. Dante művében gyönyörű mariológiai értekezést találunk: magasztos lírai hangsúlyokkal, különösen a Szent Bernát által elmondott imában, összefoglalja az összes teológiai reflexiót Máriáról és az Isten misztériumában való részvételéről: „Szűz és anya, saját fiad leánya! / Alázatos és legdicsőbb teremtmény! / Célpont, melyet az örök terv kitűzött! / Te tetted emberi természetünket / olyan nemessé, hogy létrehozója / önmagát hajlandó lett létrehozni” (Par. XXXIII, 1–6). A kezdő oximoron és az ellentétes kifejezések egymásutánja kiemeli Mária alakjának eredetiségét, az ő egyedülálló szépségét.
Ugyancsak Szent Bernát, amikor a misztikus rózsába helyezett boldogokat mutatja meg, arra hívja Dantét, hogy szemlélje Máriát, aki emberi vonásokat adott a megtestesült Igének: „Krisztus vonásait nézd most az arcban, / mely rá leginkább hasonlít; hiszen / Krisztust meglátnod csakis ez segíthet!” (Par. XXXII, 85–87). A megtestesülés misztériumát Gábriel arkangyal jelenléte is felidézi. Dante megkérdezi Szent Bernátot: „Ki az az angyal, aki oly gyönyörrel / néz bele égi királynőnk szemébe, / hogy szinte lángol már a szerelemtől?” (103–105); Bernát pedig így válaszol: „ő vitte a pálmát Máriának / még odalent, mikor Isten Fia / a testünk terhét kívánta viselni” (112–114). Állandóan találunk utalásokat Máriára az Isteni színjátékban. A Purgatóriumba vezető úton
ő az állandó jelenlét, a hozzá való fohászkodással – „a virág neve, melyet reggel-este imámba foglalok” (Par. XXIII, 88-89) – készül az ember a Krisztussal és az Isten misztériumával való találkozásra.
Dante, aki útja során sosincs egyedül, hanem hagyja, hogy először Vergilius, az emberi értelem szimbóluma, aztán Beatrice és Szent Bernát vezesse, most Mária közbenjárásának köszönhetően elérheti hazáját, és élvezheti a teljes örömöt, amelyre élete minden pillanatában vágyott: „csak az édes érzés / egy-egy kis csöppje lappang még szívemben” (Par. XXXIII, 62–63). Egyedül nem menekülünk meg, látszik ismételni a Költő, aki tudatában van saját elégtelenségének: „Nem saját erőmből jövök” (Inf. X, 61); rászorulunk arra, hogy az utat olyanok társaságában tegyük meg, akik bölcsen és megfontoltan támogatnak és vezetnek bennünket.
Ebben az összefüggésben jelentősnek tűnik a nők jelenléte. A fáradságos utazás kezdetén Vergilius, az első vezető, vigasztalja és bátorítja Dantét, hogy folytassa útját, mert három nő jár közben érte és vezeti majd őt: Mária, Isten anyja, a szeretet alakja; Beatrice, a remény szimbóluma; Szent Lúcia, a hit képmása. Beatrice így, ilyen megható szavakkal mutatkozik be: Én, „Beatrice, szólítlak föl erre; / ahonnan jövök, oda visszavágyom; / a szeretet indít, az szól belőlem” (Inf. II, 70–72), kijelentve tehát, hogy
Beatrice ezután egy másik nő, Szűz Mária közbenjárására utal: „Az égben egy nemes Hölgy szánva nézi / a nehéz helyzetet, amelybe küldlek, / s enyhíti fönt a zord szabályokat” (94–96). Azután Lúcia szól közbe, aki Beatricéhez fordul: „Beatrice, Isten ékszere, / mért nem segíted azt, aki imádott, / s a köz-falkából teérted kivált?” (103–105).
8. Ferenc, a Szegénység jegyese
A boldogok fehér rózsájába, melynek közepén Mária alakja ragyog, Dante számos szentet is elhelyez, akiknek bemutatja életét és küldetését, hogy olyan alakként mutassa be őket, akik létük konkrétságában és számos megpróbáltatáson keresztül elérték életük és hivatásuk célját. Csak röviden említem meg Assisi Szent Ferencet, akit a Paradicsom XI. éneke mutat be, ahol Dante a bölcs lelkekről beszél.
Mélységes összhang van Szent Ferenc és Dante között: az első a követőivel együtt kiment a kolostorból az emberek közé, a falvak és városok utcáit járta, prédikált a népnek, megszállt a házakban; a másik azt az akkor érthetetlen döntést hozta, hogy
Egy másik közös vonás a két személyben: a nyitottság a teremtett világ szépsége és értéke, Teremtőjének tükre és „nyoma” iránt. Hogyan ne ismernénk fel Dante Miatyánk-parafrázisában – „szentelje meg a nevedet s erődet / minden teremtmény” (Purg. XI, 4–5) – a Szent Ferenc költeményére, a Teremtmények énekére való utalást?
A Paradicsom XI. énekében ez az összhang új formában jelenik meg, ami még inkább hasonlóvá teszi őket. Ferenc szentsége és bölcsessége éppen azért emelkedik ki, mert Dante a mennyből földünkre lenézve észreveszi a földi javakban bízók szűklátókörűségét: „Ó, szűkagyú emberi ügyködés! / Micsoda hibás logika teszi, / hogy szárnyalunk ugyan, de lefelé!…” (1–3). A szent egész története, vagy jobban mondva, „csodálatra méltó élete” a Szegénységhez fűződő kiváltságos kapcsolatára épül: „De hogy ne legyek túl titokzatos, / megmondom: a Szegénység és Ferenc / a két szerelmes, őróluk beszélek” (73–75). A Szent Ferencről szóló énekben felidéződnek életének kiemelkedő mozzanatai, megpróbáltatásai, végül az az esemény, amelyben a szegény és megfeszített Krisztushoz való hasonulása a stigmákban találja meg a legnagyobb, isteni megerősítést: „ám éretlennek találta a népet / a megtérésre, így ott nem időzött: / olasz gyümölcsöt szedni visszament. / Tevere s Arno közt a nyers kövön / Krisztustól kapta a végső pecsétet, / amit testén két évig hordozott” (103–108).
9. Dante Alighieri tanúságtételének befogadása
Dante Alighieri munkásságának, az emberi kutatás minden területére vonatkozó ismeretek, tapasztalatok és megfontolások szinte végtelen tárházának rövid áttekintése végén érdemes elgondolkodnunk. Az alakok, az elbeszélések, a szimbólumok,
Benne szinte multimédiás kultúránk előfutárát pillanthatjuk meg, azon kultúráét, amelyben szavak és képek, szimbólumok és hangok, költészet és tánc egyetlen üzenetté olvadnak össze. Érthető tehát, miért ihletett költészete számtalan műalkotást. A Sommo Poeta műve azonban napjaink számára is tartogat provokációkat. Mit tud közölni velünk ebben a korban? Van még valami mondanivalója, ajánlata számunkra? Van-e üzenetének aktualitása, van-e valami funkciója számunkra is? Kihívást jelenthet-e még számunkra?
Dante – próbálunk hangjának tolmácsolói lenni – ma nem azt kéri tőlünk, hogy egyszerűen olvassuk, kommentáljuk, tanulmányozzuk, elemezzük. Inkább azt kéri, hogy hallgassunk rá, hogy bizonyos értelemben utánozzuk, hogy legyünk útitársai, mert
Dante utazása és a halálon túli életről szóló látomása nem egyszerűen egy elbeszélés tárgya, nem csupán egy személyes, bár kivételes esemény.
Ha Dante mindezt a nép nyelvén beszéli el – és csodálatosan teszi –, azon a nyelven, amelyet mindenki megérthet, egyetemes nyelvvé emelve azt, az azért van, mert fontos üzenetet akar átadni nekünk, olyan szót, amely meg akarja érinteni a szívünket és az elménket, és amelynek az a célja, hogy már most, ebben az életben átalakítson és megváltoztasson bennünket. Üzenete olyan üzenet, amely teljesen tudatára ébreszthet –és kell is, hogy ébresszen – annak, amik vagyunk és amit nap mint nap megélünk a boldogság, a lét teljessége, a végső haza felé való belső és állandó feszülésben, ahol teljes közösségben leszünk Istennel, a végtelen és örök Szeretettel. Még ha Dante saját korának gyermeke is, és néhány témában a miénktől eltérő érzékenységgel rendelkezik is, humanizmusa ma is érvényes és aktuális, és minden bizonnyal vonatkozási pont lehet ahhoz, amit saját korunkban építeni szeretnénk.
Ezért fontos, hogy Dante művét, kihasználva a centenárium kedvező alkalmát, még jobban megismertessük, azaz, hogy ne csak a diákok és a tudósok számára tegyük hozzáférhetővé és vonzóvá, hanem mindazok számára is, akik belső kérdéseikre választ keresve, életük teljes megvalósítására vágyva, tudatosan szeretnék megélni saját élet- és hitútjukat, hálával fogadva és megélve a szabadság ajándékát és kötelezettségét.
Biztatom a keresztény közösségeket, különösen a Dante emlékét őrző városokban élőket, a tudományos intézeteket, a kulturális egyesületeket és mozgalmakat, hogy indítsanak kezdeményezéseket Dante teljes körű üzenetének megismerésére és terjesztésére.
Külön is bátorítom a művészeket, hogy adjanak hangot, arcot és szívet, adjanak formát, színt és hangzást Dante költészetének, a szépség útján, melyen ő mesterien járt, és így közvetítsék a legmélyebb igazságokat, és a művészet nyelvén terjesszék a béke, a szabadság és a testvériség üzenetét.
A történelemnek ebben a különleges szakaszában, melyet sok árnyék, az emberséget lealacsonyító helyzetek, a bizalomvesztés és a jövő kilátásainak hiánya jellemeznek,
Segíthet nekünk, hogy derűsen és bátran haladjunk előre az élet és a hit zarándokútján, melyre mindnyájan meghívást kaptunk, míg szívünk meg nem találja az igazi békét és az igazi örömöt, míg el nem érjük az egész emberiség végső célját, „a szeretetet, mely mozgat napot s minden csillagot” (Par. XXXIII, 145).
Kelt a Vatikánban, március 25-én, az Úr születése hírüladásának főünnepén, 2021-ben, pápaságom kilencedik évében.
Ferenc
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican News
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
