Évszázadokon át múmiák maradványaival festettek az európai művészek

Évszázadokon át múmiák maradványaival festettek az európai művészek

Évszázadokon át az ősi egyiptomi múmiák porlasztott maradványaiból készült festékkel díszítették vásznaikat az európai művészek. A festők csak a 20. század elején hagytak fel a bizarr gyakorlattal, ám még ezután is volt, aki használta a különleges festéket.  

A 16. századtól  a 20. század elejéig számos európai festő palettáján jelent meg a mumifikálódott emberi maradványokból készült festék – olvasható a National Geographic honlapján. A módszert többek között Eugene Delacroix is felhasználta világhírű festményén, az 1830-as francia forradalom (júliusi forradalom) által ihletett – és a párizsi Louvre-ben megtekinthető – A Szabadság vezeti a népet című alkotáson. A festők elsősorban telített, átlátszó árnyalata miatt kedvelték az ún. múmiabarnát. Ennek köszönhetően manapság több, az ókori Egyiptomban élt ember maradványainak egy része csodálható meg az európai képtárakban és múzeumokban.

A múmiamaradványok festékanyagként való felhasználása feltehetően még egy ennél is valószerűtlenebb felhasználási módból, gyógyszerként való hasznosításuk gyakorlatából eredt. Európában a kora középkortól kezdve fogyasztottak múmiamaradványokból alkotott készítményeket számos betegség ellen az epilepsziától kezdve a gyomorproblémákig. Nem tudni, hogy azért tartották-e ilyen sokra a múmiák maradványait, mert azt hitték, bitument tartalmaznak (a bitumen – amelynek szintén gyógyászati értéket tulajdonítottak – arab megfelelője a mumia szó), vagy azért, mert úgy gondolták, természetfeletti erőt kölcsönöznek számukra.

Annyi bizonyos, hogy kezdetben gyógyszerekből nyerték ki a festékanyagot, amelyet gyakran értékesítettek a korabeli patikákban az orvosságok mellett. Amikor már hanyatlani látszott a múmiák orvosi célra való felhasználásának gyakorlata, Napóleon észak-afrikai hadjárata újabb „egyiptomániát” indított el az európaiak körében. A korabeli turisták teljes múmiákat hoztak magukkal, hogy kiállítsák a nappalijukban, a „múmiakicsomagoló” partik pedig egyre népszerűbbé váltak. Bár a törvények tiltották a múmiák nyugvóhelyükről való eltávolítását, rengeteg ember- és állatmúmiát szállítottak ezekben az időkben Európába, hogy aztán gőzgépek üzemanyagaként, műtrágyaként vagy éppen művészeti alkotásokhoz használják fel őket. A 20. század elején a művészek felhagytak a bizarr gyakorlattal, de még a Daily Mail egyik 1904-es számában is megjelent egy több ezer éves múmia megvásárlásának céljából feladott hirdetés, amelyben az alkotási vágytól fűtött művész „méltányos áron” próbált meg hozzájutni a szokatlan alapanyaghoz.

A 19-20. század fordulóján Európa művészeinek jelentős részét a C Roberson and Co. látta el festékkel. A cég katalógusában 1933-ig jelen volt a múmiabarna, a vállalat boltjában pedig még az 1980-as években is lehetett múmiatestrészeket látni. Voltak olyan művészek azonban, akik nem is tudták, hogy valójában miből készül a festék. Egy Rudyard Kipling által felidézett anekdota szerint valamikor az 1860-as években egy preraffaelita festő, Lawrence Alma Tadema felvilágosította Kipling bácsikáját, a szintén festő Edward Burne-Jones-t arról, miből is készül valójában a múmiabarna, mire Burne-Jones azonnal elásta az udvaron a festéket tartalmazó tubust. „Fényes nappal lement egy tubus múmiabarnával a kezében, mondván, megtudta, hogy ezt halott fáraókból készítették, így ennek megfelelően el kell ásni” – emlékezett vissza az angol író.

Sally Woodcock, a University of Cambridge’s Fitzwilliam Museum Roberson Archívumának kutatója szerint Alma Tadema a Roberson vállalat egyik fontos ügyfele volt, és lehetséges, hogy azt is látta, hogyan készült a múmiabarna. A kutató szerint számos preraffaelita vásárolt múmiabarnát a cégtől, hogy aztán egyiptomi jeleneteket fessen meg, vagyis előfordult, hogy múmiákat festettek le múmiák felhasználásával.

Azt azonban szinte lehetetlen meghatározni tudományos módszerekkel (még tömegspektrometria segítségével sem), pontosan mely alkotásokon bukkan fel a festék. A szín néhány fennmaradt kikeverési útmutatója komoly eltéréseket mutat: sokan a teljes test, mások azonban „csak a legjobb izom” felhasználása mellett érveltek. A technikák ráadásul az évszázadok során változtak, és a művészek különféle olajokat, gyantákat és növényeket használtak fel a festék elkészítéséhez – jegyezte meg Alan Phenix, a Getty Conservation Institute kutatója. 

Magazin


Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »