„Az efféle járványok nem az egyén, hanem a társadalom betegségei. Jelen esetben a globális társadalom – a »globális falu« – betegségei” – mondja Buji Ferenc, a mai magyar tradicionalista gondolkodás fontos képviselője. Vallja: Európa a két világháborúval megnyomorította magát, az egyház kénytelen elfogadni a modernitás alapelveit, a tradicionolitás pedig bizonyosan nem lesz tömegek hitvallása, hiszen „amit képvisel, az homlokegyenest ellentétes a mindenkori szellemi-kulturális trendekkel”. Nagyinterjúnk!(…)Buji Ferenc a mai magyar szellemi élet egyik legeredetibb szereplője, noha a nevével viszonylag ritkán találkozhat az olvasó. Ami nem véletlen. Érdeklődésének homlokterében ugyanis olyan témák és jelenségek állnak, amelyek enyhén szólva nem képezik részét az általános diskurzusnak. Pedig nagyon is képezhetnék. Hogy miért nem esik (elég) szó mégsem az emberi lét alapvető kérdéseiről? Többek között erről is beszélgettünk vele.Buji Ferenc a mai magyar szellemi élet egyik legeredetibb szereplője, noha a nevével viszonylag ritkán találkozhat az olvasó. Ami nem véletlen. Érdeklődésének homlokterében ugyanis olyan témák és jelenségek állnak, amelyek enyhén szólva nem képezik részét az általános diskurzusnak. Pedig nagyon is képezhetnék. Hogy miért nem esik (elég) szó mégsem az emberi lét alapvető kérdéseiről? Többek között erről is beszélgettünk vele.***– A mostani koronavírus-járvány hogyan értelmezhető az ön által is képviselt metafizikai tradicionalitás, a tradicionális létszemlélet felől? Egyáltalán, a betegségről hogyan vélekedtek az archaikus társadalmakban?– Nem könnyű erre a kérdésre válaszolni, mert Kínától a középkori Európán keresztül az észak-amerikai indiánokig más és más felfogás uralkodott. Ha azonban mégis megpróbálnék találni valamiféle közös nevezőt, akkor azt mondhatnám, hogy a hagyományos társadalmak az emberben egy rendezett, harmonikus mikrokozmoszt láttak, a betegséget pedig a harmónia megbomlásaként értelmezték. Éppen ezért a gyógyítás sem a betegség megszüntetésére irányult, hanem a felborult egyensúly helyreállítására, hogy aztán így mintegy kihúzzák a talajt a betegség lába alól. Figyelmük az egészre irányult, nem a részre. Mert bámennyire is triviális, az egészség nem más, mint egész-ség. Aki egészséges, egyetlen koherens egészként éli meg önmagát, s amíg nem lesz beteg, azt sem tudja, hogy van például szíve. A betegség valamelyik rész – legyen az testrész vagy funkció – függetlenedési kísérlete. A legjellegzetesebb betegség ebből a szempontból a rák, amely a parazita rész elhatalmasodása az egészen. A részlegesség végső diadala a halál: az, ami addig egyetlen egész volt, s ami milliárd és milliárd különálló sejtet és biokémiai reakciót egyetlen egésszé formált, elemi részeire esik szét.– Mi volt a hagyományos gyógyászat felfogása?– A hagyományos gyógyászatban – és általában az archaikus felfogásban – ezt az emberi egészt természetesen nem így, filozófiailag fogták fel, hanem valamiképpen megszemélyesítve. E megszemélyesített egész volt a lélek – bárhogyan is nevezték. A lélek az, ami a megszámlálhatatlanul sok részt egyazon cél felé fordítja, vagyis ami a testet egyetlen biológiai univerzummá teszi –uni: „egy” – verto: „fordul”. Ezért aztán a hagyományos gyógyászatban sok a mentális-pszichikus-spirituális elem, s így az sok tekintetben pszichoszomatikus jellegű: a lélekre való hatás a testre is továbbgyűrűzik.– Mi maradt ebből a modern gyógyászatban?– Mivel a modern tudomány alapvetően analitikus, a modern nyugati orvostudomány is analitikus: a részek felől közelít az egész felé, a betegségtől az egészség felé. Vérképelemzés, markerek, sejtek, baktériumok, vírusok, és így tovább. Az egész a részek eredője, összege. Ha a részek megfelelően funkcionálnak, akkor a számos részfunkció eredménye a normálisan működő egész. Nem más ez, mint az „atomizmus” biológiai vetülete. Ám ahogy azonban a migrációs válság oka sem a migránsok tömege, hanem Európa legyengült immunrendszere – még saját hadserege sincs –, éppúgy a betegségek okai sem a különféle kórokozók, hanem az egyes ember vagy az emberiség megbomlott belső rendje. Persze mindkét megközelítésnek megvan a maga érvényessége és hatékonysága. Ám hogy a hagyományos gyógyászat sem puszta kuruzslás, vagyis az emberi egészből kiinduló orvosi szemlélet is legitim, azt többek között az mutatja, hogy még mind a mai napig – különösen a Távol-Keleten – tíz- és százmilliók választják a modern orvostudománnyal szemben a hagyományos medicinákat. Márpedig ha nem lennének eredményesek, aligha választanák őket. Itt az empíria a döntő. Az indián sámánok hitelvesztését is az okozta saját törzsükön belül, hogy az európaiak által behurcolt betegségekkel szemben tehetetlennek bizonyultak.– Az orvostudomány fejlődése nem volt elegendő?– A modern orvostudomány az elmúlt száz-százötven évben rendkívüli fejlődésen ment keresztül – de ne feledkezzünk meg arról, hogy közben a betegségek sem lazsáltak: részint a régebbiek „akklimatizálódtak” a modern orvostudományhoz, részint pedig újak keletkeztek. Ha van evolúció, akkor mindenekelőtt a vírusok és baktériumok területén van. Vaknak kell lennie annak, aki nem látja, hogy versenyfutás van az orvostudomány és a betegségek között, és alapvetően nem változott a helyzetünk évszázadok óta: hol az egyik vág előre, hol a másik. A régiek is nagyjából ugyanannyi ideig éltek, mint mi. Szókratész hetvenéves volt, amikor kivégezték, és tanítványait azzal vigasztalta, hogy így legalább elkerüli azokat az öregkori nyavalyákat, amelyek hetven fölött már elkerülhetetlenül megkeserítik az ember életét. Hiába találtuk meg az ellenszerét számos, korábban halálos betegségnek: ahogy az eltorlaszolt medrű folyó elkerülhetetlenül utat tör magának, éppúgy a betegségek is utat törnek maguknak. Ha az összes halálos betegségnek megtalálják az ellenszerét, ideértve még a leginkább rettegett kórságot, a rákot is, akkor az emberek orrsövényferdülésben fognak elhalálozni. Mert hiszen valamiben csak meg kell halni! A halálos betegségeket tehát nem lehet kiküszöbölni.– Hogyan gondolkodjunk a koronavírusról?– Ami a mostani járványt illeti, az, hogy úgy mondjam, egyfajta franchise-betegség. Nem individuális, hanem kollektív kórság: mondhatni a föld betegsége. Még Tibetben is megbetegedett egy ember, igaz, hogy már meg is gyógyult.Az efféle járványok nem az egyén, hanem a társadalom betegségei.Jelen esetben a globális társadalom – a „globális falu” – betegségei. Az egyén betegsége csupán jele a társadalom betegségének. A betegségek, bármennyire is kellemetlenek, sokszor hasznosak: kivonják az embert a forgalomból. Most viszont – hogy úgy mondjam – a forgalom van kivonva az emberből. Ezelőtt utoljára száz éve volt világjárvány, a spanyolnátha, vagyis nagyon hosszú „békeidőszak” van mögöttünk. Lehet, hogy ezt követően az elmúlt száz évre is úgy fogunk visszagondolni, mint a „boldog békeidőkre”? Ez a járvány a „fenntartható fejlődés” hamis mítoszától megrészegült embert arra figyelmezteti, hogy civilizációja nagyon is sérülékeny. Vajon milyen magas fokát bírja el a civilizációnak az ember és a föld? Ez a vírus azt mondja: Stop! Állj meg, és gondolkozz el, hogy min is kellene változtatni. Mert rohanás közben, ha az embernek kilóg a nyelve a nagy fejlődéstől, nem lehet gondolkozni. Mintha a mai világ versenyt futna, s mintha az élete múlna ezen a versenyen. És bizony meglehet, hogy ténylegesen is ezen múlik, mert ha megszűnne a folyamatos növekedés, könnyen lehet, hogy összezuhanna a civilizáció. Szóval lesz mit átgondolni, bár nincsenek illúzióim.(…)Tovább a cikkhez
Forrás:szilajcsiko.hu
Tovább a cikkre »
