A (nyugat-)német ipari termelés már a hidegháború alatt is jelentős energiahordozó-importot bonyolított le Moszkvával. A Szovjetunió szétesése utáni gazdasági fejlődés alapjait is nagyban az olcsó orosz gáz- és olajvásárlásoknak köszönhette Berlin, amelyet a (látszólag) enyhülő nemzetközi politikai környezetben nem ért érdemi támadás. Ennek köszönhetően az egyesített Németország Európa vezető gazdasági erejévé vált, amely indirekt módon gerjesztette egész Európa fejlődését.
Ha korlátok között is, de részben megvalósulni látszott sok protekcionista európai közgazdász álma: a nyugati innováció és termelékenység, valamint az orosz nyersanyagok és munkaerő kooperációja. Ez Európa és Oroszország számára is hosszú távú versenyképességet jelenthetett a globális piacon, és társadalmaik összhangban, egymást kiegészítve tudták volna fejlődésüket garantálni.
1990 után – a közvetlen katonai fenyegetés megszűnésével – Európa számára az amerikai katonai potenciál haszna jelentősen csökkent. Történelmi lehetőség előtt álltunk tehát: a fenntartható fejlődésre képes Európai Unió rendelkezésre állt, Közép-Európa államai az integráció útjára léptek, Oroszország nyitott volt a gazdasági együttműködésre (sőt, a katonaira is, ahogy az Oroszország NATO csatlakozásának Putyin általi felvetése is bizonyítja). Minden adott volt tehát, hogy az északi civilizáció egységesen, soha nem látott erővel vesse bele magát a 21. század kihívásaiba, és az európai-orosz gazdasági együttműködés kölcsönösen gyümölcsöző formában kiszélesedjen.
Miért nem lett Európa mégsem a világ egyik új politikai és gazdasági pólusa, amely jelentős (ha nem is az USA-hoz mérhető) katonai potenciállal rendelkezik?
A pénzpiaci háttérhatalom ellenérdekeltsége és az elpuhult, világpolitikában magát elhelyezni képtelen társadalom okán, amely szükségszerűen nevelte ki magából az egyre silányabb politikusi emberanyagot. Az előbbiről sok elemzés látott már napvilágot, a vadkapitalizmus hatalmi attitűdjéről így nem ejtenék több szót. Az utóbbi esetében viszont a genderideológia folyamatos térnyerése mellett, a kulturális önfeladás modern kori szinonimáját, az amerikanizációt említeném meg. Az, hogy egy komplett kontinens alig 40 év alatt elveszítse teljes kulturális önvédelmét, példátlan a világtörténelemben. És hogy ezt önként tegye, még borzasztóbbá teszi a helyzetet. Az amerikanizáció segítségével gyakorlatilag identitásbeli gyarmatosítás, egyfajta kozmopolitizmus nyert teret, amely elfogadja az USA vezető szerepét, hatalmi érdekeinek kiszolgálását, ezáltal elsőbbségét a nemzeti kultúrákkal szemben.
Milyen következményei lettek ennek a stratégiai hibának?
Európa számára növekvő infláció, egzisztenciális bizonytalanság, jelentős termelékenység-visszaesés és még ennél is rosszabb középtávú kilátások a gyáripar területén. A többszörös áron vásárolt energiahordozók, valamint a függő helyzet további erősödése Washington felé még szorosabbra fogja a gyeplőt az európai nyakakon, amelynek másik végén a Wall Street pénzemberei állnak. Európa tehát egyértelműen veszített, és amennyiben folytatja jelenlegi politikáját (erre minden esély megvan), akkor tovább gerjeszti saját kivéreztetését.
Oroszország ragaszkodása Európához történelmi és civilizációs okokra vezethető vissza. Teljesen egyértelmű, hogy közös civilizáció részei vagyunk, rengeteg kapcsolat köti össze Moszkvát Európa egészével. Talán ennek is volt köszönhető, hogy Oroszország modern történelmében elsősorban Európa felé nyitott gazdasági értelemben. Viszont a helyzet 2014-es, majd még inkább 2022-es változása után merőben megváltozott. Amikor Európa azt hitte, hogy a szankciók segítségével a világ nyersanyagban leggazdagabb országát térdre kényszerítheti, bizonyára nem olvasott történelmi példákat az ilyen kísérletekre. Oroszország egy-másfél év alatt gyakorlatilag új piacot talált nyersanyagainak. Hatalmas előny, hogy ezen piacok belpolitikai beleszólások nélkül, kölcsönösen előnyös kereskedelmi partnerséget garantálnak a feleknek.
A helyzet komikuma, hogy a megoldást gyakorlatilag az Egyesült Államoknak köszönheti Moszkva! Ha Kissinger nem nyit külügyminiszterként Peking felé, az valószínűleg soha nem nő megközelítőleg sem akkora gazdasággá, mint amit napjainkban tapasztalunk, így pedig Oroszország legnagyobb jelenlegi felvevőpiaca nem létezne. Ilyen ez a pillangó-effektus…
(Forrás: Tamás a Krímből blog; folytatása következik.)
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
