Cs. Szabó László szellemisége a több évezredes európai magasműveltségből származik, erkölcse a keresztény humanizmusból. Írásai ezekhez a romolhatatlan vizű ősforrásokhoz vezetnek vissza – írja Papp Endre.
Papp Endre, a Hitel főszerkesztője, a Cs. Szabó László című monográfia írója – hitelfolyoirat.hu
„Magyarországon csak azt tudják rólam, hogy él valahol a hegyeken túl egy Csé” – nyilatkozta a magyar állami televíziónak az 1980-as évek legelején Cs. Szabó László író. A hatalmas műveltségű, sok évtizedet Londonban élt esszéistáról Papp Endre irodalomtörténész, a Hitel főszerkesztője írt monográfiát, a művet a folyóirat májusi estjén mutatták be a budai MOM Művelődési Házban. Az új kötet szerzőjét kérdezte a Gondola.
– Főszerkesztő úr, Cs. Szabó Lászlónak a sok évtizedes emigráció ellenére rendkívül fontos volt hazája, Magyarország. Nekünk ma, 38 évvel földi léte befejezése után miért fontos Cs. Szabó László életműve?
– Miért, fontos? Cs. Szabó nincs a közbeszédben, mint hallom, már az egyetemen sem kerül szóba, az irodalmi kánonba is csak most kezd „visszakéredzkedni” (attól függ, persze, ki, kik írják azt). Életműve mindenek előtt azért fontos, mert igazi stílusművész volt, az esszé nagymestere. Egymást erősíti műveiben a hallatlan tudásanyag, a tanító jelleg, a személyes vallomásosság, az emberi dráma kifejezése a briliáns, választékos, szellemes és könnyed nyelvhasználattal. Minden műnemben kipróbálta magát. Nem jelentéktelenek a kisprózái, de írt hangjátékokat és verseket is. Az irodalomtudomány rendszerezése a 20. századi nyugati magyar emigrációs irodalom egyik reprezentánsaként sorolta be. Ám Csé több volt, mint egy múltba ragasztó irodalomtörténeti kategória reprezentánsa.
Monográfia „a Csé”-ről – mmakiado.hu
Nem a korabeli szerepe, hanem műveinek ma is izgalmas jelentésbeli potenciálja az érdekes. Ha újra kézbe vesszük a könyveit, képet kaphatunk a múlt század első felének szellemtörténeti gondolkodásáról, nemzetkarakterológiai felfogásáról, műveltségeszményéről, történelemképéről, a borzasztó század okozta megpróbáltatások sorsfeldolgozásáról. Cs. Szabó az emberi sors drámai méltóságát szólaltatta meg. Egyik végső következtetése: az ember sorsa a kozmikus magány az isteni irgalom ígéretével.
– „Az esszé nem elhatározás dolga, mint a regény vagy vers, hanem tapasztalati szellemi önvédelem” – vallotta a kortársak által szívesen tanárként – kevésbé szépíróként, még kevésvé költőként – tisztelt alkotó. Az ő korában nem volt Covid, nem volt tömeges migráció, nem volt a Szovjetunió tagállamai között dúló háború. Mennyire segítenek nekünk eligazodni jelenünkben az ő írásai mégis?
– A Szerkesztő Úr kérdése ahhoz az irodalmi szerep-felfogáshoz vezet vissza, hogy az írónak afféle képviseleti feladata volna a nemzet életében. Ő az élő lelkiismerete, erkölcseinek őre, fel nem ismert és kimondatlan igazságainak szószólója. Manapság egyre kevesebben várják ezt el egy alkotótól. Viszont, a felvetés is bizonyítja, van még erre igény. Számukra, akik ez után vágyakoznak, van egy kérdésem: miféle megerősítést várnak tőle? Szellemit, erkölcsit, világnézetit, ne adj’ isten ideológiai vagy egyenesen politikai iránymutatást szeretnének? Nos, van egy jó, meg egy – látszólag – rossz hírem. Cs. Szabó László szellemisége a több évezredes európai magasműveltségből származik, erkölcse a keresztény humanizmusból. Írásai ezekhez a romolhatatlan vizű ősforrásokhoz vezetnek vissza. Ahogyan írta: „Van egy mérhetetlenül nagy múltú és idealizálva is valóságos nyugat-európai civilizáció, megtalálod minden szinten […] Ott van előtted, csak nem veszed észre […] a mindennapok szennye fölött lebeg egy örökké vonzó, mert belsőleg gazdagító Nyugat-Európa, a szenny fölött lebeg egy örökké vonzó, erkölcsileg kötő és kötelező haza is.” Az ő felfogásában még természetesen tartozott össze a hazaszeretet és a transzcendens, isteni távlatú európaiság.
A kötetet bemutató Hitel Est a MOM körtermében – mmakiado.hu
Az eszményekhez való ragaszkodást ajánlotta életstratégiának. Egyrészről, tapasztalati szinten, van egy tökéletlen Európa, időnként szünetelő, de soha véget nem érő háborúival, kegyetlenségeivel, ám egy magasabb tudatossági síkon ott van Európa magasztos eszméje is, amely az ember öröklétre és boldogságra való kiválasztottságát vallja, méltányosságot és irgalmat ígér, támogatja a szabad gondolkodást és önkifejezést, mindennél fontosabbnak tartja az emberi méltóság tiszteletét. S másik oldalról leírja azt is, hogy vannak a mindenkori magyarok – ilyenek-olyanok, messze a tökéletestől –, de létezik egy eszményi magyarság is, egy haza a magasban, hogy Illyés Gyula nevét is említhessük.
Cs. Szabó László londoni otthonában – mma.hu
Emberi lényegüket vesztő magyarok gyilkolták meg például, annak idején Szerb Antalt, akiben haláláig hatott a műveltségből, saját hagyományokból és a nemzet legjobb tulajdonságaiból összeálló eszmény magyarság- és hazakép, ehhez ragaszkodott az utolsó leheletéig. Szerb Antalról máig tudjuk, ki volt, a gyilkosai nem maradnak meg az emlékezetben – nem méltók rá. Értékállóbb az eszmény, mint a lefokozó realitás. Éppen ezért, ha valaki netán a mai társadalmi-politikai valóság problémáira való praktikus tanácsokat várna Csétől, csalódni fog. Eklektikus, kalandozó író tájékozódása alkalmatlan arra, hogy kisajátíthatóvá váljon hatalmi törekvések, vagy valamiféle indoktrináció számára. De ne bánkódjon emiatt senki! Ekképpen megmaradhat nekünk klasszikus értéknek.
– Cs. Szabó egy mára szinte elérhetetlennek tűnő műveltségeszményt testesített meg. Ezzel a hatalmas háttértudással a magyar kivételességet több módon és büszkén érzékeltette. Az Ön monográfiájában felfénylő idézetek, futó gondolatsorok hogyan erősítenek meg bennünket?
– Minden magvas emberi gondolat megerősíthet, amely részévé tud válni a személyiségünknek. Cs. Szabó folyamatként látta az európai művelődést, amelyben ugyanaz a Szellem munkál. Minden történelmi alakulásban, minden nemzeti ethoszban, virágzó kultúrában, szépséges remekműben saját szellem fejeződik ki. S mivel közös a szellemi alapzat, ezért nemcsak a múlt érthető meg kellő felkészültséggel és beleérző-képességgel, hanem a tőlünk különböző művelődési és gondolkodási minták is. Kultúránk és hagyományaink által természetes részesei vagyunk az örök lényegiségnek, vélte az író. A latin, a francia, angol, a német és természetesen a közép-európai művelődésben kalandozó Csé alapvetően antik mintákat követett. Vallotta az emberi önművelés fontosságát, a sors elviselésének és elfogadásának képességét idealizálta, mélyen elkötelezett protestáns humanista volt, csodálva a déli, katolikus életfelfogást, az Istennek élés lustaságát, s a jó halál elérését mint az élet paradox célját tartotta szem előtt. Követendő magatartásként a lelkiismeretes munka mellett az olvasást és az utazást ajánlotta, Montaigne mester példáját követve. A létezés teljes átélésének derűjét kereste. Jobban erősít mindez még az Újházi tyúkhúslevesnél is!
Molnár Pál
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
