Európa legjobbjai – 77 éve történt a budavári kitörés

1945. február 11-én, 77 évvel ezelőtt az európai virtus és harci szellem sokadszorra, ismét megmutatta magát a világ valaha látott legnagyobb ideológiai háborújának, a II. világháborúnak alkonyán. Valószínűleg, aki életét kizárólag pragmatikus szempontból, tisztán materiális alapokon állva éli le, vagy csak ebből a szempontból képes dolgokat értelmezni, értékelni, sosem fogja megérteni a budavári kitörés eszmei jelentőségét, és leragad a „miért nem álltak át az erősebbhez” lózungnál, esetleg Budapest lebombázott épületeit kezdik el sajnálni a bolsevizmus előretörésének veszélye iránti aggodalom helyett. Persze, még a pragmatikus szempontok alapján is értékelhető Budapest ostroma és maga a kitörés is mint kiemelt hadi cselekmény. Ám erről majd később.

Otto Wöhler üzenetéből sajnos csak részben valósult meg az az állítás, miszerint „a történelem magasabbra fogja értékelni a kultúra- és néppusztító bolsevizmus elleni hajthatatlan ellenállásotokat”, de hiába telt el 77 év, egyelőre a „nagy, szabad hazában” történő „viszontlátás” is türelmetlenül várat magára. Hiába az emberi léptékekkel mérve rengeteg idő, évről évre ugyanazokat a csatákat vívjuk meg ellenségeink (nem ellenfeleink!) ellen, akik már az ostromban mint hadi cselekményben is minden sarkon „nácizmust” látnak. Pedig Otto Wöhlernek maximálisan igaza volt. A bolsevizmus elleni kérlelhetetlen harc, a soha meg nem adás elve, az utolsó töltényig való küzdelem és az Új Európába vetett idealisztikus hit az, amit végső soron az európai történetírásnak a második világháború éveiből előtérbe kellene tolnia, természetesen a fényes katonai sikerekkel egyetemben. Ám a világ nem ilyen irányt vett, a történelmet pedig a győztesek írják, ha élhetek ezzel a mára már rongyosra hajtogatott közhellyel.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy örökké ezt az irányt követi majd a tönk szélére juttatott európai élettér. Minden baljós jel és esemény ellenére úgy gondolom, hogy – ahogy 1945-ben – úgy manapság is vannak még tartalékai Európának, s ha esetlegesen ismét bukással fizet majd a kontinens, drága árat fog fizetni az ellenség is, ahogyan a II. világháború idején tette.

Említettem, hogy Budapest ostromát és a budavári kitörést nem, vagy csak részben lehet értékelni az ideológiai háttér megértése nélkül. Hiszen, aki nem képes feldolgozni a motivációt, a kulturális-társadalmi hátteret, nem ismeri a nemzetiszocializmus alapvetéseit legalább minimális szinten, az logikus módon teljes képet sem fog kapni az akkor történtekről. Ezzel nem azt állítom, hogy minden, a tengelyhatalmak oldalán akkor és ott harcoló személy ezt az ideológiát vallotta volna, vagy azt, hogy csak ilyen beállítottságú ember értheti meg a kitörés valódi szellemiségét, azt azonban biztosan tudom, hogy a „felesleges véráldozatokról” karattyoló, vagy éppen a „zsidó áldozatokat” sajnáltató idegenlelkű történészek, politikusok, közéleti szereplők stb-stb. úgy „náciznak” és fröcsögnek, hogy mindeközben a kitörő hősök egyetlen kislábujja is többet ér, mint ezen személyek teljes „életműve”.

Egyébként pusztán pragmatikus, materiális síkon értékelve sem volt semmilyen hiábavalóság a főváros védelmében, vagy magában a kitörésben. A kiválóan erődített, jó természeti és – védhetőség szempontjából – építészeti tulajdonságokkal rendelkező Budapest annyi napon át és olyan elemi erővel tartott ki, tartott fel számtalan szovjet erőt, hogy az még magát a bolsevik vezetést is meglepte. Otto Wöhler mondatai a nyugat-magyarországi harci intézkedésekről tehát nem a propaganda részei voltak, hanem valódi, megtörtént eseménysorozat. Egyrészt a még szabadon álló Magyarország maradéka felkészülhetett a bolsevikok „méltó fogadtatására”, másrészt pedig a határon túl több idő állt rendelkezésre a további német védvonalak kiépítésére. Ezzel párhuzamosan a Harmadik Birodalomnak még arra is tellett az erejéből, hogy felmentő csapatokat küldjön Budapest megsegítésére, s noha ezek egyike sem érte el sikeresen a fővárost, egy részük meglepően közel volt hozzá, másrészt pedig további szovjet erőket tudtak így lekötni. A „háború túlzott elhúzása” pedig hadászati, politikai, de morális szempontból is teljesen értelmezhetetlen fogalom. Egyrészt akkor és ott senki nem láthatta, vagy tudhatta, milyen kínálkozó lehetőség lesz a háború megfordítására, vagy éppen egy kedvezőbb különbéke kicsikarására, esetleg bármi hasonlóra (utólag már könnyen okoskodik bárki is), másrészt pedig kellő ellenerő felmutatása nélkül egész Európa egy terített asztalnak számított volna a vöröskatonák számára.

Másik aspektus, hogyha az európai élettér védelme „nem is hoz lázba” valakit, az már bizonyára igen, ahogy az ellenség a legyőzöttekkel, fogságba esettekkel, vagy éppen a védtelenekkel bánt. Ha egy egyén az ideológiák harcaitól magát kívülállónak is érzi, a saját személyes élettere nyilván fontos neki (habár Nyugat-Európa mai mentalitását elnézve sokszor már ez a természetes önvédelmi mechanizmus is eltűnni látszik). Egyszerűbben mondva, valószínűleg senki nem örült volna annak, ha részeg vöröskatonák, akiket valahonnan Ázsia mélyéről szalajtottak, félholtra erőszakolják a feleségét, vagy éppen tarkón lövik a gyerekeit. Ezen a ponton pedig összefutnak a szálak, találkozik és összeforr, együtt lélegzik az egyéni érdek a világnézettel. Az európai élettér védelme, a bolsevizmus elleni keresztes hadjárat ugyanaz nagyban, mint a saját életterem, a saját családom védelme kicsiben. Aki ezt tagadja, az vagy teljesen őrült, vagy ördögi szándékok vezérlik, ahogy azokat a patkánylyukakban rejtőzködő magyarországi – s az esetek többségében fajilag nem magyar – bolsevistákat is, akik bármilyen formában együttműködtek a szovjettel. Tudják, ők azok, akiket ma sajnáltatni kell, s akiknek az „emlékét őrizni, ápolni szükséges”, mert a német, vagy éppen a nyilaskeresztes hatóságok azt tették velük, amit minden hasonló esetben az árulókkal tenni kell.

Hiába azonban az elferdített emlékezet, vagy a ránk erőltetett egyoldalú történetszemlélet, de hiába minden mocskolódás is, amelyet a mai kor kisszerű embertípusa Budapest védőire ráken. Egy valamit egészen biztosan nem tudnak elvenni tőlünk, ez pedig pontosan az, amit ők megérteni sem képesek: Európa védelmének dicső emlékezete, s az erő, amelyet az ilyen és ehhez hasonló eseményekből merítünk, a példa, amelyet a 20. század emberfeletti emberei ránk hagytak örökül. Mi minden évben itt leszünk és emlékezünk ezekre a kiváló hősökre, s ami még rosszabb hír Európa ellenségei számára: az ő szellemiségükben tevékenykedünk a jelenben is.

Dicsőség Európa hőseinek! Dicsőség Budapest védőinek!

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info