A tavalyi év utolsó előtti napján jelentette be Hszi Csin-ping kínai elnök, Angela Merkel német kancellár, Emmanuel Macron francia elnök és Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke, hogy Kína és az Európai Unió átfogó, kiegyensúlyozott, magas szintű és mindenki számára előnyös beruházási megállapodást kötött.
Az év végi dömpingben, a koronavírus és az EU-s költségvetési viták árnyékában nem szólt nagyot a hír, pedig lehet, hogy egy új korszak nyitányát jelzi. Az EU, mint egy nagy hadihajó, lassú fordulattal, de új vizekre evez. Úgy is mondhatjuk, a transzatlanti vizekről visszatér Eurázsia szárazföldjére.
Kína az Európai Unió legnagyobb kereskedelmi partnere. Az Unió pedig Kína második legnagyobb kereskedelmi partnere, valamint Kína harmadik legnagyobb befektetési forrása és célpontja; a két fél felhalmozott befektetési állománya meghaladja a kétszázmilliárd amerikai dollárt. A kínai vállalatok szívesen fektetnek be Európában.
Kína eddig a tagállamokban több mint 3200 vállalatot alapított. A tőkeáramlás mértéke Kína és Európa között azonban továbbra is viszonylag alacsony. Az EU beruházásai Kína külföldi befektetéseinek csak az öt százalékát teszik ki, míg Kína európai beruházásai az EU összes külföldről érkező befektetésének csupán a 3,4 százalékát. A beruházások terén tehát óriási lehetőség van a fejlődésre.
A megállapodás a piacra jutási kötelezettségvállalások, a tisztességes versenyszabályok, a fenntartható fejlődés és vitarendezés területén ad irányt, és kiküszöböli a Kína és Európa közötti kétirányú beruházások akadályait. Várhatóan ez az új kiindulópont segíteni fogja a kétoldalú kereskedelem növekedését és az ipari lánc további integrációját. Mindeddig nem volt egyszerű Kínában befektetni, tulajdonképp csak valamilyen kínai vállalattal összehozott vegyesvállalaton keresztül volt lehetséges, és a kínai bíróságok előtt sem volt biztos az egyenlő elbírálás.
Ez a fordulat annak tükrében is fontos, hogy az elmúlt években tapasztaltuk az amerikai protekcionista gazdaságpolitika lépéseit, nemcsak Kína, hanem az EU irányában is. Amerika össze is ráncolta a szemöldökét a hírre, de egyelőre csak erre futotta, hiszen béna kacsaként az elnökválasztási cirkusszal volt elfoglalva. Amerika reakciója tehát elhalasztva, de nincsenek kétségeink a folytatásban, hiszen a régi és az új kormányzat talán csak a kínai gazdasági előretörés megakadályozásában ért egyet.
Amerika eddig sem nézett jó szemmel a renitens németekre, hiszen a valamikori atlantista Merkel az utóbbi időkben különalkukat kötött mind Kínával, mind az oroszokkal. Az Északi Áramlat 2 építésének vége felé közeledve a konfliktus fokozódik, mert az amerikai érdekek számára kedvezőtlenül egyre inkább összekötődik az orosz energia a német iparral. Ugyanezt a varrásmintát követi a teljesen hatástalan orosz szankciók fenntartása, ami elsősorban az európai vállalatoknak okoz fájdalmas veszteségeket.
Angela Merkel nélkül aligha született volna megegyezés, ezzel a nagyszabású geopolitikai alkuval búcsúzott, és ehhez kellett az ő bátorsága. De azt is látni kell, hogy Németországnak már így is fontosabb kereskedelmi partnere Kína, mint az USA, és a németek több kellemetlen gazdasági háborús lépést is megtapasztaltak az amerikaiak részéről. Elég a német autóipar elleni támadásokra utalni.
Márpedig a lassan hanyatló Amerikának az az érdeke, hogy a hegemóniája megőrzéséért a világ különböző részein fenntartsa az irányított bizonytalanságot. Legnagyobb potenciális ellenfelei környékén regionális konfliktusokat kell kezdeményezni, hogy a konkurencia ezzel legyen elfoglalva. Az utóbbi években Kína a gyártási kapacitásának növekedésével s az utóbbi időben a digitális technológiákban való előtörésével, Oroszország a katonai technológiájával és az energiahordozókkal, míg maga Európa többek között a világpénz szerepére törekvő eurójával jelentett veszélyt. A legnagyobb kihívás viszont az lenne, ha ez a három hatalom egymásra találna, pedig teljesen logikus társulás lenne. Kína hozná a gyártási kapacitását, az oroszok az energiát, Európa pedig a technológiai fejlettséget, és nem elhanyagolható az egyre izmosodó kínai felvevőpiac sem. Ezt a gondolatot szolgálta a Kína által kezdeményezett Új Selyemút együttműködési elgondolás is, ami a kereskedelem jelentős részét vinné az amerikai haditengerészet által felügyelt tengerekről a szárazföldre.
Persze ez csak a gazdaságpolitika racionális része. Európa Amerikától való elszakadásának van egy komoly gátja: ez a közös kulturális, politikai, demokráciaszemlélet. Ebbe a demokratikus berendezésbe veri most bele az utolsó szöget a fékevesztett liberalizmus, a technoóriások cenzúrára való törekvése és az amerikai elnökválasztás során kicsúcsosodott, szinte polgárháborús helyzet.
Innentől minden ország vezetésének komoly dilemmát jelent, hogyan viszonyuljon a tektonikus gazdasági mozgásokhoz. Magyarország évekkel ezelőtt meghirdette a keleti nyitás politikáját, és már kezdi élvezni a gyümölcseit. Már 2019-ben is az ázsiai országok adták a magyarországi beruházások nagyobb részét, tavaly pedig tíz kínai vállalat jóvoltából Kína először lett Magyarország legnagyobb külföldi tőkeforrása, miközben számos beruházási tervezet halad tovább a megvalósítás fázisa felé.
2020 januárjától novemberig a Kína és Magyarország közötti kétoldalú kereskedelem elérte a 10,68 milliárd amerikai dollárt, ami az előző évihez képest 13,6 százalékos növekedést jelent, és ez már nemcsak a kínai oldal növekedését mutatja. Kína pénzügyi központot alakított ki Budapesten, és a legnevesebb kínai egyetem indít képzéseket Magyarországon. Folyik a Belgrád–Budapest vasút modernizálása, hogy a pireuszi, Kína által felügyelt kikötőbe érkező árut legyen min szállítani Nyugat-Európába, a hollandusok nagy bánatára. Az Új Selyemút nemcsak Kínát jelenti, tehát teljesen logikus Magyarország közeledése a Közép-Ázsia országait tömörítő Türk Tanácshoz is. Már csak a történelmi gyökerek miatt is. Jó pár évnek kellett eltelnie, hogy a magyar politika is büszkén felvállalja a történelmi kapcsolatot a türk népekkel, sőt Kína esetében a hun rokonságot. Ezer évig szívtunk a hun rokonság miatt, szégyelltük, letagadtuk. Itt az ideje, hogy végre kihasználjuk, ha valaki végre rokonként tekint a hunokra.
És Szlovákia?
Utolsó ilyen irányú kezdeményezése tavaly volt Pellegrininek, aki az Új Selyemút keretében széles nyomtávú vasút kiépítését javasolta Pozsonyig. Vélhetően a kínai fél javaslatára ezt kiegészítette azzal, hogy „vagy valamely Duna-parti városig”. Az új kormány más vizeken evez. Külügyminisztere mélységesen atlantista, és nem követi a churchilli elvet, hogy egy országnak nem barátai, hanem érdekei vannak.
Persze kis ország, mondhatjuk, korlátozott mozgástérrel és elképzelésekkel, amely a végletekig függ a német autóipartól. Szlovákia továbbra is Nyugat-Európából várná a befektetőket, pedig ritkán kifizetődő csak egy vasat tartani a tűzben. Nem is kopogtatnak.
Felvidéki magyarként azonban figyeljünk oda a „valamely Duna-parti város” kifejezésre. Egyetlen olyan városról tudok, amelynek kihasználatlan kikötői kapacitásai lennének, és közel fekszik a vasúthoz és az autópályához. Igaz, a magyar vasúthoz és a magyar autópályához. Mindenesetre tény, hogy Komárom vezetését többször felkereste a kínai nagykövet, sőt testvérvárosi kapcsolatot is javasolt. Komárom fel is vette a kapcsolatot Jingdezhen városával és annak vállalkozóival. Ha belegondolunk, Komáromban van a magyarság egyetlen felvidéki egyeteme, amely akár befogadhatná egy kínai egyetem kihelyezett képzését.
Megjelent a Magyar7 2021/4.számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
