A volt amerikai first lady felteszi a kérdést két bizarr bábfigurának, hogy vajon a paradicsom zöldség vagy gyümölcs. Közben szól a calypso. Az egyik karakter füle gofriból van, a másik egy kis rózsaszín gombóc. A Netflixen keresgélőkben pedig megfogalmazódik a kérdés: vajon mit szívtak az alkotók ötletelés közben?
Igaz lehet a bölcsesség, hogy evés közben jön meg az étvágy. Ez a gyerekeknek készült tízrészes bábfilmsorozat csak az első percekben tűnik emészthetetlennek, utána már kifejezetten eteti magát. És igazi családi szórakozást nyújt amellett, hogy ügyesen oktat.
Obamáék pár éve produkciós céget alapítottak Higher Ground néven, és több sorozatra, illetve filmre szerződtek a Netflixszel. A Gofrincs és Mocsi (Waffles + Mochi) című sorozat célja, hogy megismertesse a 6–9 éves korosztályt a legfontosabb alapanyagokkal és az otthoni főzés örömeivel. Michelle Obama egy bolttulajdonost alakít, akihez megérkezik az említett két bábfigura a „fagyott ételek országából”, ahol mindaddig csak jégkrémet ettek, jeget nyalogattak, de elegük lett, és igazi séfekké akarnak válni. Egy repülő bevásárlókocsin körbeutazzák a világot, hogy kipróbálják a különböző kultúrák házi készítésű ételeit.
Nem ez az első eset, hogy bábok segítik Michelle Obamát a gyerekek egészséges táplálkozását támogató projektjeiben. 2013-ban a Szezám utca karaktereit fogadta a Fehér Házban egy kampány keretében, amely az iskolai étkezés megreformálását és a gyerekkori elhízás csökkentését tűzte ki célul. Gofrincs hasonlít is a Szezám utca karaktereire, az alkotók (Erika Thormahlen és Jeremy Konner) az amerikai hagyományokra építettek, de újításokat is bevetettek: Gofrincs azért néz ki úgy, ahogy, mert anyja jeti volt, apja pedig gofri (ezt inkább ne firtassuk), Mocsi pedig igazi minimalista mesefigura, ami persze nem baj, legalább könnyű lerajzolni mesenézés után. A saját nyelvén beszél, azaz csak a szereplők értik, a néző a válaszokból következtetheti ki, mit mondhatott. Ez régi trükk a mesefilmek világában, itt azonban a végére – legalábbis a nyolcadik rész környékén – már-már érteni véljük, mikor ízlik Mocsinak valami, vagy mikor lelkes.
A félórás részek egy-egy fontos alapanyag köré szerveződnek (paradicsom, só, krumpli, savanyú uborka, rizs, tojás, fűszernövények, kukorica, gomba, víz), és a különböző felhasználási módok mellett egy-egy alapigazságra is megtanítanak – de erről majd később. Az alkotók számolnak a mai gyerekek figyelmének gyors lankadásával, ezért változatos kivitelben záporoznak az információk: animált jelenetek követik az élő szereplős részeket, sok a zenés, videóklipes betét, a visszatérő ismerősök adják az állandóságot, a képi és nyelvi humor pedig feledteti velük az edukatív szándékot, vagyis a kicsik szórakozva tanulhatnak. Végig laza bulihangulat uralkodik, miközben a szereplők kontinensek között cikáznak.
Valahogy így kell manapság észrevétlenül nevelni, oktatni a célkorosztályt. Nem baj, ha a gyerekek nem ismerik azokat a fel-felbukkanó amerikai, japán, olasz vagy mexikói sztárséfeket, akiknek főzős műsorai a szüleiknek szólnak. Az sem való-színű, hogy rögtön megkívánják a gazpachót vagy a japán rizsgombócot, miután látták, hogyan készül. Lényeg, hogy megértsék: az egyes alapanyagokat a világ minden táján másképp használják fel finom ételek készítésére, és az a legjobb buli, ha a gyerekek és szüleik együtt főznek. A földrajzi határok átlépése mellett olyan univerzális üzeneteket is célba juttat a sorozat, mint például a másság elfogadásának fontossága, a belső értékek (a krumpli csúnya, de finom), a türelem (a savanyításhoz idő kell), az identitás (a rizs „családfája” nagyon sokrétű). Nem baj, ha hibázunk, ha eltörjük a tojást szállítás közben, hiszen abból tanulunk a legtöbbet, ha megpróbáljuk helyrehozni hibáinkat. Nem baj, ha segítséget kérünk, hiszen senki sem tud mindent egyedül megoldani. Ha a helyzet úgy kívánja, legyünk rugalmasak, tervezzük újra a teendőket. A barátaink is lehetnek választott családtagjaink. Kóstoljuk meg a látszatra fura ételeket is, azaz legyünk nyitottak. Ilyesmiket tanulhatnak a kicsik, csak úgy, mellékesen. Plusz egy kis gasztrotörténelmet: egy fekete séf elmeséli, hogy az ük-üknagymamáját Afrikából vitték Amerikába rabszolgának a rizsültetvényekre. Egy indián kislánytól egy kukoricáról szóló ősi népmesét hallhatunk, egy kissráctól pedig megtudhatjuk, miért tiltotta be Benjamin Franklin a krumplifogyasztást Amerikában. Látványosan ügyeltek a szereplőgárda „sokszínűségére”, és minden témában csak annyi információ hangzik el, amennyit a gyerekek gond nélkül meg tudnak jegyezni.
Remek a magyar szinkron. Olyan szavak és szókapcsolatok is elhangzanak, amelyekért hiába csorog a nyáluk az eredeti, angol verzió íróinak (okostojás, bezápul, velünk nem lehet kukoricázni, ne beszélj zöldségeket). A dalszövegek sem cikik, azokat is sikerült normálisan lefordítani. A Gofrincs és Mocsi (az ötödik részben derül ki, honnét származik, milyen étel ez a kis izé) igazi családi néznivaló, a felnőtteknek is szolgálhat új infókkal. Én például sokat tanultam a gombákról, illetve az ötödik alapízről, az umamiról.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
