Néhány héttel ezelőtt sokan lesújtva vehették tudomásuk, hogy az Amerikai Egyesült Államok elnöke, a demokrata Joe Biden zöld utat adott az orosz-német Északi Áramlat 2 gázfolyosóprojektnek, amellyel gyakorlatilag a kiszolgáltatott helyzetbe sodorta az egész kelet-közép-európai régiót. Bár voltak amerikai szankciók a projekttel szemben, ezek nem voltak olyan durvák, hogy le kelljen állítani a gázvezeték építését. Mikor Biden hivatalosan is bejelentette, hogy áldását adja a projektre, az már 95 százalékban kész volt. A tánc, amit Amerika az oroszok körül járt, valójában Kínának szólt.
Az Északi Áramlat 2, 11 milliárd dolláros gázvezetékének ötletét hivatalosan 2015-ben vetette fel Oroszország. Ez már a volt amerikai elnök, a szintén demokrata Barack Obama utolsó hivatali évében történt, amikor Biden még alelnök volt.
Aztán jött Donald Trump négyéves elnöksége, aki nyíltan és keményen szembeszállt a németek szándékaival. Csakhogy időközben Amerika stratégiai érdekei messzebbre tolódtak Európától, mint azt korábban gondolták. Kína gyorsabban és határozottabban kelt versenyre az Egyesült Államokkal (például az 5G technológiák és az ipari kémkedés terén). A koronavírus még jobban felgyorsította az eseményeket, és a két járványhullám közti világgazdagban “aki kapja, marja” alapú, kíméletlen tempót diktáló versengés alakult ki az összeroppanó cégek után maradt piaci űrért és az új technológiákért.
Amerikai-német és amerikai-orosz kiegyezések
Ebben a helyzetben az Egyesült Államoknak az volt az érdeke, hogy javítsa kapcsolatát az orosz gáztól egyébként nagymértékben függő (és függeni akaró) országokkal (többek között Németország, Japán, India), illetve megakadályozza, hogy az oroszok Kína felé sodródjanak amiatt, hogy esetleg túlságosan visszaszorítva érzik magukat.
Biden döntése, hogy zöld utat engedett az Északi Áramlat 2-nek, főleg az volt az oka, hogy ugyanakkora távolságra akarta tudni Oroszországot Kínától, mint a Nyugattól. Németország esetében pedig megelégszik azzal, ha Berlin és közvetve egész Európa távolságot tart a kínai 5G technológiáktól. Bónuszként talán abban is reménykedik, hogy Moszkva kevésbé lesz segítségére Nicolas Maduro venezuelai elnöknek, aki az Egyesült Államok hátországában kelti a nemkívánatos zűrzavart.
Egy szó, mint száz: az Egyesült Államok (ismét) kénytelen volt elismerni Oroszország energiaexportőr vezető szerepét. Az új amerikai adminisztráció úgy döntött hajlandó ezt az árat megfizetni.
A történet még nem ért véget
Ráadásul, ez a vita sem fekete-fehér. Épp a Maduro-rezsim miatt az Egyesült Államok lemondott a venezuelai kőolajról, helyette pedig Oroszországtól vásárol – és Oroszország az amerikaiak harmadik legnagyobb beszállítójává lépett elő.
Az Északi Áramlat 2 ugyanakkor még nem lezárt ügy. Már Biden és Angela Merkel német kancellár paktuma másnapján jelentek meg olyan elemzések, amelyek a brüsszeli bürokrácia hátráltató erejét hangsúlyozták ki. A gázfolyosó megépítése egy dolog, a beüzemelésének engedélyezése egy másik. Elvileg Németországnak képesnek kell lennie egy ilyen jóváhagyás kierőszakolására. Csakhogy egy olyan időszakban, amikor egyszerre több fronton is megy az ideológiai és kultúrharc illetve csúcsra jár az uniós versus tagállami hatásköri vita, a németek sem reménykedhetnek gyors eredményben.
Ráadásul Németországban szeptember 26-án lesznek választások, és a legvalószínűbb forgatókönyv szerint hónapokig húzódó koalíciós tárgyalásokra kell számítani, ami számos buktatóval és az uniós döntési mechanizmusok megdermedésével jár majd.
Külön érdekesség, hogy az amerikai Szenátus külkapcsolati bizottságának demokrata tagja nyolc európai ország támogatásával a háta mögött élesen támadta a minap a Biden-Merkel paktumot. A megállapodásban Németország ugyan kötelezettséget vállal “az európai energiabiztonságot, Ukrajnát valamint az Oroszországhoz közel fekvő uniós tagállamokat érintő kockázatok csökkentésében”, egyelőre nem nagyon látni olyan mechanizmust, ami garanciákat is tartalmaz.
A lengyelek alternatívát építenek
Az élet azonban nem áll meg, és főleg a németekben és oroszokban megbízni egyaránt nem tudó lengyelek saját megoldásokban gondolkodnak. A minap jelent meg a hír, hogy sikerült megoldani az Északi Áramlat 2 és a Balti Gázvezeték kereszteződését. Az előbbi Oroszországból szállít földgázt Németországba, míg az utóbbi Norvégiából Lengyelországba és Dániába – 10 milliárd köbméter menne évente Lengyelországba, illetve 3 milliárd Dániába, Lengyelországon keresztül.
Ezenkívül a Świnoujście-i LNG-terminálon keresztül a bővítés után évi 7,5 milliárd köbméter földgáz jöhet hajókon Lengyelországba, amely ráadásul nemrég elérte, hogy ne kelljen kifizetnie az országba bemenő, de fel nem használt orosz földgázért. Az előnytelen szerződést a jelenlegi kormánypártnak sikerült időben behatárolnia 2022-ig. Donald Tusk lengyel kormányfőként anno ezt az előnytelen szerződést 2037-es határidővel akarta meghosszabbítani.
Tusk miniszterelnöki ténykedése ellenére elég szép pályát futott be. Miután országában elvesztette a választásokat, a németek kegyéből az Európai Tanács elnöke lett, a közelmúltig pedig az Európai Néppárt elnöke. Jelenleg arra készül, hogy visszatérjen hazájába és konzervatív-keresztény kormány ellenzékének élére álljon.
A lényeg, hogy míg Lengyelország azon dolgozik, hogy csökkentse gázfüggéségét Oroszországgal szemben, addig a németek épp az ellenkezőjét teszik.
A külpolitikai és földgázprojektek továbbra is kéz a kézben járnak. Egyelőre Szlovákiában a külügy igen megértően viselkedik a német-amerikai paktummal szemben, pedig évi több százmillió eurós bevételkiesést jelent majd az Északi Áramlat 2 beindítása.
Körkép.sk
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
