Február 3-án lemondott Észak-Írország miniszterelnöke. A Demokratikus Unió Párt (DUP) politikusa, Paul Givan azzal indokolta távozását a kormányfői tisztségből, hogy nem sikerült megoldást találni a Brexit-szerződéshez csatolt észak-írországi protokollal kapcsolatban. Mivel a miniszterelnök távozásával a felekezetközi koalíciós kormány egyensúlya is veszélybe került, a kisebbik kormánypártot, a Sinn Feint képviselő Michelle O’Neille miniszterelnök-helyettesnek is le kellett mondania. Az 1998-as nagypénteki szerződés értelmében ugyanis Észak-Írországot együtt kell kormányoznia a Nagy-Britanniához kötődő szálak bármilyen lazítását határozottan ellenző protestáns DUP-nak és az Ír-sziget újraegyesítését támogató katolikus Sinn Feinnek. Különben tavaly, 2021. december 6-án telt el száz év azóta, hogy Londonban aláírták azt a brit–ír szerződést, amely megnyitotta az utat Észak- és Dél-Írország állami különválása előtt. A centenárium kapcsán azt próbáljuk meg áttekinteni, hogyan alakult az angol–ír viszony az említett szerződés előtt és után. A mostani északír kormányválságról szólva már a jelen valóságára és a jövő kilátásaira utalunk.
Szent Patriktól Orániai Vilmosig
430 körül Szent Patrik barát – ma Írország fő védőszentje – kereszténységre térítette a – sok rét miatt – zöld sziget pogány lakosságát. Az ír klánok földjét (klán: nemzetség, majd törzs neve a kelta népeknél) pápai felhatalmazással II. Plantagenet Henrik angol király hódította meg 1171 és 1174 között. VIII. Henrik király (1509–1547), az anglikán reformáció atyja 1541-ben felvette az Írország királya címet. Időközben terjedt a reformáció. Míg az angolok, walesiek és később a skótok is átvették a protestáns vallást, az írek megmaradtak katolikusnak. (A protestáns–katolikus ellentét az akkori időktől napjainkig angol–ír ellentétet takar.) I. Erzsébet királynő (1558–1603) a katolikus egyház birtokait elkobozta és a sziget földjeinek tetemes részét protestáns angol telepeseknek adományozta. Az 1642–49-es angol polgárháborúval egy időben zajló nagy ír felkelés Cromwell Olivér edzett, fanatikus hada általi leverését követően, de még a XVII. században 100 ezer skót és angol protestáns telepes érkezett a zöld sziget északi részére. Az angliai 1688-as „dicsőséges forradalom” által elűzött katolikus II. Stuart Jakab király Írországba menekült. Utódja és veje, a protestáns III. (Orániai) Vilmos seregével 1690. július 12-én a Boyne folyó melletti ütközetben döntő vereséget mért a bukott királyt támogató ír felkelők csapataira.
A győzelem tiszteletére a protestáns Orániai Rend (vagy Párt) minden évben felvonulást szervez július 12-én. A katolikusok másképpen emlékeznek, hisz az ütközet számukra vereséget, következményei jogfosztást, hanyatlást jelentettek, gyakran szerveztek ellentüntetést.
Autonómia vagy függetlenség
1801. január 1-jén új politikai egységet hoztak létre: Nagy-Britannia és Írország Egyesült Királyságát. Az unióval az ír önállóság utolsó maradványait is eltörölték. Az éhínség, nyomor, elnyomás, elkeseredés és kilátástalanság tömeges, Amerikába irányuló kivándorláshoz és britellenes lázadásokhoz vezetett (1803, 1848, 1867).
Az 1870-es években a politikai viták középpontjába az ír önkormányzatiság kérdése, a Home Rule került. Az Ír-sziget legnagyobb részén katolikusok és mezőgazdászok éltek, akik úgy vélték, hogy gazdaságilag és politikailag is másodosztályú polgárok maradnak önkormányzat nélkül. A sziget északkeleti részén azonban nagy többségben protestánsok és iparosok laktak. Ők féltek a politikai hatalom és gazdasági jólét elvesztésétől a túlnyomórészt vidéki, katolikus Home Rule-helyzetben. Az észak-írországi protestánsok fegyveres osztagot szerveztek az ír nemzeti mozgalom fékezésére, majd 1913 szeptemberében megalakították Ulster Ideiglenes Kormányát. Mindezek létrejötténél az ismert északír protestáns ügyvéd, bíró és politikus, Edward Carson (1854–1935) bábáskodott. Szobra az északír parlament előtt áll.
Észak-Írország parlamentje – már a nagy háború után, de még a különválás előtt – 1921. június 22-én ült össze először.
Az 1905-ben megalakult Sinn Fein (Mi Magunk) párt átfogó programjának megvalósítását többnyire békés úton akarta elérni. A XX. század első évtizedében az ír (katolikus) újjászületési mozgalmak harcos csoportjai már nem ír önkormányzatra, hanem – akár erőszakkal is – teljesen független ír köztársaság létrehozására törekedtek. Határozott színre lépésüket az 1916-os (vérbe fojtott) Húsvéti Felkelés és a brit csapatokkal 1919-től 1921-ig vívott szabályos gerillaháborújuk jelezte. 1919-ben, az ír felszabadító háború idején alakult meg és annak harcaiban edződött az Ír Köztársasági Hadsereg, az IRA, az ír köztársaságiak fegyveres alakulata. Közben a londoni parlamentbe megválasztott ír képviselők 1919. január 21-én önálló ír parlamentbe szerveződtek Dublinban, és kikiáltották a független Ír Köztársaságot. Államfőnek Eamon de Valerát (1882–1975) választották, aki kormányt alakított. Az első világégést követően, az írországi puskaporos helyzet közepette David Lloyd George akkori brit liberális párti miniszterelnök tűzszünetet kért és tárgyalásokat javasolt.
Kettészakadva
A tárgyalásokról távol maradó De Valera öttagú tárgyalódelegációt nevezett ki, amelyet Arthur Griffith vezetett, helyettese pedig Michael Collins volt. Hosszú alkudozások után, 1921. december 6-án írták alá Londonban azt a brit–ír szerződést, amely elismerte az ír állam megalapítását Ír Szabad Állam néven (1937-től Ír Köztársaság), domíniumi státusszal: államfője az angol király, kétkamarás parlamentje, az alsóház által választott kormánya és független bírói rendszere volt. (Státusza az akkori más brit domíniumok, Kanada, Új-Fundland, Ausztrália, Új-Zéland és a Dél-afrikai Unió státuszával lett hasonló.) Hat északkeleti grófság (megye) arra kapott jogot, hogy tetszése szerint csatlakozzon a Szabad Államhoz vagy kimaradjon. A hat grófság azonnal a kimaradás mellett döntött. A belőlük létrejövő Észak-Írország az Egyesült Királyság része maradt, külön parlamenttel és kormánnyal.
A december 6-i szerződés megosztotta az íreket. Az indulatok a domíniumi státusz, a brit támaszpontok és a hűségeskü miatt szabadultak el. A radikális köztársaságpártiak – köztük De Valera – elfogadhatatlannak tartották a megállapodást, amely a Brit Birodalomtól való teljes elszakadás, a köztársaság helyett domíniumi státuszt eredményezett, megtartott dél-írországi brit haditengerészeti támaszpontokat, az ír parlament tagjai az Ír Szabad Államra tették le ugyan az esküt, de annak szövege tartalmazta azt is, hogy hűséggel tartoznak V. György angol királynak is.
Visszatekintve furcsának tűnhet, hogy a szerződésben foglalt, máig nem hatástalanított „nagy bomba” (az Ír-sziget kettészakadása) akkor kevésbé volt vitatott kérdés.
Azt gondolták, hogy a különválás rövid életű lesz. Michael Collins 1922 első hónapjaiban az IRA harcosaival az (elmaradt) országegyesítő „északi hadjáratra” készült, Észak-Írországot gazdaságilag életképtelennek tartották. A Szabad Államban két évig tartó (1922–23) véres polgárháború robbant ki a szerződés védelmezői és ellenzői között. A szakítást követően a hatalom a Szabad Államban a szerződéspártiak kezében maradt. A köztársaság hívei az 1932-es parlamenti választások nyomán visszakerültek a hatalomba, amikor újra De Valera alakított kormányt. (Eamon de Valera, eredeti neve Edward de Valera, New Yorkban született, apja spanyol volt, anyja ír. Még nem volt hároméves, amikor apja halála után Írországba küldték, és ott anyja rokonsága nevelte. Egyetemet végzett, aztán matematikát tanított, mielőtt örökre eljegyezte magát az ír függetlenségi küzdelmekkel és a politikával.)
A másik, London fennhatósága alatt maradt északi országrészben a protestáns közösség egyik napról a másikra kisebbségből többséggé alakult át, és egyértelműen a politikai és gazdasági hatalom birtokosa lett. A katolikusoknak a protestáns egyeduralom és előjogok elleni küzdelme kezdetben erőszakmentes volt, majd megszólaltak a fegyverek, egymást követték a bombarobbanások, a merényletek, a gyilkosságok és az emberrablások.
Az 1969 decemberében kettészakadt IRA „hivatalos” szárnya 1972-től beszüntette fegyveres akcióit, és Írország egyesítéséért a politikai küzdelmet választotta, az „ideiglenes” szárny azonban kitartott a terrorista módszerek mellett. 1979. augusztus 27-én hajtotta végre „leglátványosabb” terrorakcióját: az ír tengerparton távgyújtós bombával elkövetett merényletének az angol királyi család rokona, a 79 éves Lord Louis Mountbatten admirális, néhány családtagja és 18 brit katona esett áldozatául.
Legmerészebb akciójuk az 1984. október 12-én hajnalban a tengerparti Brighton fürdővárosban a helyi Grand Hotelben (ahol a brit Konzervatív Párt vezérkara szállt meg a párt éves konferenciája alatt) időzítővel ellátott, ötvenkilós bombával elkövetett merénylete volt. A detonációban öt ember vesztette életét és harmincan sebesültek meg a több emelet magasságából leomló tégla, törmelék és üveg között, de a fő célpont, Margaret Thatcher akkori brit miniszterelnök a csodával határos módon sértetlen maradt.
Az 1968 októberétől 1998 áprilisáig tartó, három évtizedes észak-írországi polgárháborús helyzetnek, amelynek 3500 halottja 40 ezer sebesültje volt, az 1998. április 10-én Belfastban megkötött Nagypénteki egyezmény vetett véget. Még a nagy erőszakhullám idején Dublin közölte Londonnal, hogy Észak-Írország mint politikai egység végképp csődöt mondott, és minden olyan kísérlet, ami a tartomány keretei között akarja megoldani válságot, eleve kudarcra van ítélve. Végeredményben Dublin azt mondta, hogy nélküle nincs rendezés. 1985 novemberében a brit és az ír miniszterelnök történelmi megállapodást írt alá, amely a sziget kettéosztása óta először enged az Ír Köztársaság kormányának beleszólást Észak-Írország ügyeibe, de nem irányzott elő változást a tartomány státuszában. Most hallgatnak a fegyverek, de – többek között – a Brexit és annak ír „lecsapódása” aggodalomra ad okot.
Brexit és protokoll
A britek 2020 januárjában kiléptek az Európai Unióból. A Brexit-szerződéshez csatolt észak-írországi protokoll szerint Észak-Írország – az ír–északír határ az 1998-as Nagypénteki szerződés óta ellenőrzésmentes, szabad átjárhatósága érdekében – bent maradt az EU vámuniójában és egységes piacán. Azért viszont, hogy Észak-Írországból Írországba – vagyis az unió egységes piacára – ne kerüljenek be ellenőrizetlen termékek, a Nagy-Britannia (Anglia, Wales, Skócia) és Észak-Írország közötti áruforgalmat eseti ellenőrzéseknek kell alávetni. A protokoll alapján gyakorlatilag Nagy-Britannia és Észak-Írország között az Ír-tengeren jött létre részleges vámhatár, ami az észak-írországi protestáns mozgalmak és a brit kormány szerint Nagy-Britannia és Észak-Írország Egyesült Királysága területi és gazdasági integritását veszélyezteti. A brit kormány a protokoll újratárgyalását, jelentős és mélyreható módosítását, az ír-tengeri vámhatár eltörlését szorgalmazza. De nemcsak a tenger vize felett, hanem annak vize alatt is erősebben kötné Nagy-Britanniához Észak-Írországot. Ez utóbbit szolgálná a tervezett, Észak-Írországot az Egyesült Királyság többi részével összekötő, 40 kilométer hosszú tenger alatti vasúti alagút. A projekt nagy pártolói Boris Johnson brit miniszterelnök és a DUP.
Most a tengeri határ kérdése nyugtalanította leginkább az észak-írországi protestánsokat. A DUP közölte, nem fogják újjáéleszteni a hatalommegosztott kormányt, amíg Brüsszel ragaszkodik az ír-tengeri vámhatárhoz (vámellenőrzéshez). „A megállapodásnak ebbe a részébe bombát helyeztek el, nem a terroristák, hanem maga az Európai Unió” – jelentette ki az északír agrárminiszter a szóban forgó protokollra utalva. A szerződésekbeli „bombák” veszélye az, hogy valódi robbanó és pusztító bombákat élesíthetnek.
Hosszabb távon a demográfiai „bomba” lehet a legaggasztóbb a protestánsok számára. A katolikusok születésszáma megnőtt, és körükben az elvándorlás is alacsonyabb. Az előreláthatólag többségbe kerülő katolikusok népszavazást kérhetnek majd az újraegyesítésről, az Írországhoz való csatlakozásról. A brit kormány ennek megtartását vagy elfogadja, vagy elutasítja. Bárhogy dönt, mindkét helyzet a feszültség növeléséhez és erőszakcselekmények kiújulásához vezethet.
Közben a protestáns és katolikus félkatonai alakulatok fegyverkeznek, szárazon tartják a puskaport. Mindkét oldalon hallani lehet olyan hangokat, hogy a Nagypénteki szerződés felett eljárt az idő, feszegetik annak kereteit (mint azt a mostani kormányválság is mutatja). Lépni kellene, meg kellene előzni bármilyen „bomba” robbanását.
Kettős szuverenitás?
A tartós rendezés érdekében átfogó, mindkét oldal számára méltányos megoldási lehetőségekkel kellene próbálkozni. Ezek közül az egyik a kettős szuverenitás, ami két állam, két anyaország (vagy két patrónus) szuverenitásának érvényesülését jelenti ugyanazon terület felett konfliktusmegelőzés, konfliktusfelszámolás érdekében. Észak-Írországban a kettős szuverenitás „biztonsági övként” szolgálna a katolikusoknak most, amikor még kisebbségben vannak, a protestánsoknak pedig a jövőben, amikor már nem lesznek többségben.
A kettős szuverenitás érdekében London megosztja a helyi protestánsok által Ulsternek, a katolikusok által Hat Grófságnak nevezett Észak-Írország feletti szuverenitását Dublinnal. Ennek alapján az észak-írországi protestánsok brit, az észak-írországi katolikusok pedig ír állampolgárok lesznek, de választhatnák mindkét állampolgárságot. Kötelező katonai szolgálat esetén előbbiek a brit, utóbbiak pedig az ír hadseregben szolgálnak. Külön, önálló észak-írországi hadsereg és állampolgárság nem lenne. Egyezmény garantálja Észak-Írország autonómiáját, területi egységét, és meghatározná, hogy ott Nagy-Britannia és Írország fele-fele arányban, nagyon korlátozott létszámban hány katonát állomásoztathat. Az észak-írországi protestáns rendőrség a protestáns többségű, az észak-írországi katolikus rendőrség pedig a katolikus többségű településeken és városnegyedekben teljesít szolgálatot.
A londoni és a dublini kormány egy-egy főbiztost nevez ki, az észak-írországi brit állampolgárok a brit főbiztos alá, az észak-írországi ír állampolgárok pedig az ír főbiztos alá tartoznának. A törvényhozó, végrehajtó és bírói hatalom gyakorlását külön szabályoznák. Előbbiről annyit, hogy a kétkamarás parlament felsőházának tagjait a két közösség delegálja fele-fele arányban, az alsóházba pedig a képviselők szabad választások útján jutnak be. A londoni és a dublini kormány 5–5 tagot küld a Koordinációs Tanácsnak nevezett testületbe. Ha az érdekelt felek szükségesnek tartják, más államok képviselőiből Felügyelő Bizottság is alakul.
A hivatalos nyelv az angol marad. Mindkét anyaország nemzeti jelképeit (zászló, címer, himnusz) szabadon használják. Észak-Írországot a külföld felé Nagy-Britannia képviseli.
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
