Ádám László írása:
Toplak Zoli barátunk értekezése (Ha a barátnőmet hozzám tervezik…) kincsesbányája a gondolkodó emberféléknek. Felveti például a kérdést: „Képes vagyok-e én valaki valódi társává válni?” Rajta hát! Adjátok vértemet, kardomat és jó lovamat, hadd gondolkodjak! Legalább egyszer hetente.
Valódi kapcsolatainkban – mondja jeles barátunk – épp az okozza a legtöbb feszültséget, hogy a másik ember nem tökéletesen illeszkedik a mi pillanatnyi vágyainkhoz. Igen ám – mondom én –, csakhogy az is baj lenne, ha tökéletesen illeszkedne. Az ember – ki tudja, miért – úgy van megtervezve, hogy ne legyen soha elégedett. Mindig mást akarjon, mint amit kaphat.
„Egy valódi barátnő fáradt lehet, amikor szükségem lenne rá.” Egy valódi, azaz hús-vér barátnőt általában nem lehet elérni, éppen nem ér rá, nincs kedve semmihez és a többi, ha nekem lenne szükségem támaszra. Én azonban – a kettős mérce természeti törvénye szerint – nem lehetek fáradt, kedvetlen. Jelenjek meg fénysebességgel, ha szüksége van szolgálataimra. S tűnjek is el ugyanilyen gyorsan, ha már nem tart igényt közreműködésemre. Vonuljak vissza a kerti fészerbe, s tegyem magam töltőre a következő jelenésig.
Ne gondolja senki, hogy hús-vér felebarátnőnk rossz ember! Meggyőződése szerint mások csak azért léteznek, hogy szolgálják és csodálják őt. Azt hallotta s hallja szinte mindenhonnan, hogy a nők, közöttük elsősorban az ő személye körül fordul meg a világ. Hite ad neki felhatalmazást, hogy saját érdekeit másoké elé helyezze, másokat lelkiismeretlenül kihasználjon. Hogyan kívánhatná tőle bárki, hogy másként gondolkodjon, mint ahogy gyermekkora óta tanulta?
„Máshogy lát dolgokat, megsértődik, nemet mond.” Hús-vér felebarátnőnk nem ritkán egy kisgyermek felnőtt változatának szerepét alakítja. Amíg saját szabályai szerint játszhat, lelkesedik érted, ragaszkodik hozzád, de ha korlátokat szabsz neki, dühöngeni vagy duzzogni kezd. Jelentéktelen dolgok miatt is elveszítheti türelmét. A legenyhébb bírálatra, sőt az övétől eltérő véleményre is hangulatváltozással, indulatkitöréssel, megvetéssel, nehezteléssel vagy a figyelem megvonásával válaszolhat. S ha szembesíted őt észszerűtlen viselkedésével, téged kárhoztat: nem fordítottál rá elég figyelmet, korlátoztad szabadságát és a többi. Ha nincsen válság, érzelmi zűrzavar, csinál ő, hogy mindig a figyelem középpontjába kerüljön. Vele, csakis vele, az Ő igényeivel foglalkozz! Lehetőleg az ébrenlét minden pillanatában. És még azon is túl. (Ahol a mesebeli kurta farkú malac túr.)
„Meg kell tanulnom olyanná válni, aki képes jól szeretni a másikat.” Meg kell tanulnom jól szeretni? Úgyszólván egész életünkben arra oktattak bennünket, legyünk jófiúk, szeressük felebarátainkat feltétel nélkül, tiszteljük a nőket, legyünk lovagiasak és a többi. Mi több, fenyegettek bennünket, hogy a külső sötétségre vetnek, ha figyelmet fordítanánk saját érzéseinkre, szükségleteinkre és a többi. Vagyis rosszabbul járnánk, ha panaszkodnánk vagy tiltakoznánk, mint ha tűrnénk balsorsunk minden nyűgét s nyilait, vagy engednénk természetes késztetéseinknek. És az eredmény? A férfiak érzéseivel, igényeivel, jogaival nem törődik senki. Teremtőnk végtelen kegyelmében bízva csakis magunkra számíthatunk!
Nem kis erőfeszítést, lemondást, önfegyelmet követelt s követel tőlünk, hogy férfivá váljunk, férfiként viselkedjünk. S mindezt miért? Csupán, hogy megfeleljünk közösségünk várakozásainak. (Bírd ki! Ne panaszkodj! Oldd meg!) Nem kényszeríthetjük ki, de elvárhatjuk, hogy méltányolják igyekezetünket, elismerjék teljesítményünket. Legalább formálisan.
Függetlenül a mondottaktól, az embernek – különösképpen a férfiúnak – meg kell állnia helyét az életben. Egyedül is. Tudnia kell gondoskodni magáról, s adott esetben áldozatokat hozni másokért. De szüksége van bizonyos mértékű önzésre is. Hogyan adhatna, ha maga sincs ellátva? Hogyan szavatolhatná mások biztonságát, ha maga sincs biztonságban?
Forrás:ferfihang.hu
Tovább a cikkre »
