2010 óta jelentős utat járt be a magyarországi ellenzéki együttműködés. 2014-ben a közös lista, közös jelöltek igénye még kevéssé az esélymaximalizálás jegyében fogant meg, sokkal inkább az ellenzéki oldalon belüli politikai verseny nem várt következményeitől való félelem miatt.
Ugyanis akkoriban bár egyértelműen az MSZP bizonyult a legerősebb pártnak a baloldali térfélen, de annyira azért nem bízott magában, ahogyan az akkoriban a bejutási küszöbbel küzdő Demokratikus Koalíció sem (DK), hogy az azóta eltűnt Bajnai Gordon vezette Együtt nevű formációval versenyre merészkedjenek a listaelsőség kérdésében – tartottak tőle, hogy baloldali, külön listás indulás esetén Bajnaiék lesznek a No.1. ellenzék.
Az Együtt és szövetségese, az akkor éppen Párbeszéd Magyarországért néven futó formáció – ez az együttműködés 2018-ra felbomlott – számos politikai szempontot és elvet mérlegelve nem kívánt egy Mesterházy Attila vezette MSZP-vel közös listára menni. Ugyanakkor idővel az Együtt sem támogatottságában, sem szervezettségében, sem pedig politikai akaratában nem tudta azt a cselekvési eredményességet hozni, hogy ne csússzon rá a közös listára. 2018-ban a harmadik kétharmadot eredményező kampányra már nem baloldali közös listával futott neki az ellenzék, hanem csak koordinált jelöltekkel, pontosabban a Jobbik és az LMP még az utóbbi eljárásban sem vettek részt. A külön lista, majd a (vélt esélyesre vonatkozó) átszavazási hajlandóság kiszámíthatatlansága miatt az újabb kétharmad szinte borítékolva volt. Így jutottunk el 2019 októberéig, amikor is az ellenzék közös polgármester- és képviselőjelöltekkel indult az önkormányzati választáson. Bár az együttműködés érdemi szavazatnövelést nem tudott elérni, de a közös jelöltek miatti ellenzéki szavazatkoncentráltság, továbbá egy nagyon erőteljes (antiorbánista) protestszavazás-jelleg miatt nem várt vagy előre nem látható helyeken is sikerült nyernie. Ezek a győzelmek egyrészt visszaadták az ellenzékiség esélyességének percepcióját, illetve egy olyan pályára tették az ellenzéket, hogy a „közös lista, közös jelöltek” indulás legyen az egyetlen lehetséges esélymaximalizáló indulási mód. És ez így is van.
Ennek ágyaz most meg, illetve ezt előlegezi meg az előválasztás, amelyre már szokás úgy hivatkozni ellenzéki körökben, hogy az „egyszer már bevált”. Ha számszerűen nézzük, kétszer is, hiszen a budapesti főpolgármester-jelölt mellett egy budapesti kerületi polgármester-jelöltet is ezen a módon választottak ki az önkormányzati választás előtt. További 3154 magyar településen nem tartottak előválasztást, mégis a fontos helyeken volt közös jelölt, azaz a hagyományos tárgyalási mód is elégségesnek bizonyult.
Az előválasztás tehát hagyomány nélküli intézmény a magyar választók számára. Ugyan látványosan már alkalmazták, a szeptemberi megmérettetés országszerte – már ahol lesz – hullámzó részvételt fog produkálni. Az alacsony részvétel azonban nem delegitimáló szempont, az előválasztás ugyanis nem „össznépi” projekt, hanem az ellenzéki választók által legesélyesebbnek gondolt jelölt kiválasztásának projektje. Az előválasztás – legalábbis az első miniszterelnök-jelölti fordulóban (az kétfordulós lesz), illetve az egyéni jelöltek esetében – ugyanis biztosan a legelkötelezetebb ellenzéki szavazókat fogja megmozgatni. Az ilyen értelemben pártos előválasztás mindenhol a magszavazók, a nagyon erős pártidentitással bírók, egy párttal vagy jelölttel szimpatizálókat mozgósítja. Ezért is általános az a diskurzus, hogy az előválasztás az adatbázisok versenye, azaz, hogy melyik párt vagy jelölt tudja leginkább aktivizálni a hozzá legközelebb álló szavazókat.
Ez alapvetően igaz állítás, de emellett előfordulhat, hogy számos helyen az adott párt még elkötelezett szavazója is azt gondolja, a másik párt politikusa lesz az esélyesebb 2022 tavaszán a fideszes jelölttel szemben, és átszavaz (vagy otthon marad). Az sem lesz akár ritka, hogy azt adott választókerület esélyesnek látszója – ami általában azt jelenti, hogy az adott pártnak van a legnagyobb támogatottsága helyben – egyáltalán nem szimpatikus a helyieknek, és mozgósít más pártok szavazóit („nehogy már az nyerjen”). Ez nem lesz általános tendencia, mégis élni lehet a gyanúval, hogy nem mindenhol az a párt jelöltje fogja nyerni a helyi előválasztást, amelyik formációnak a legnagyobb a támogatottsága.
Hiába fog a kormánypárti nyilvánosság azon rugózni, hogy a választókorú népességnek milyen kis aránya vett részt az előválasztáson, ez ugyanis teljesen normális. 2019-ben, a budapesti előválasztáson majdnem (vagy, ha jobboldali tartalomgyártók felöl nézzük, „csak”) 70 ezren vettek részt, és elégséges volt legitimáció szempontjából a későbbi győztes jelölt kiválasztásához.
Vidéken kevéssé várható a budapestihez hasonló érdeklődés. Ennek oka leginkább abban keresendő, hogy egyrészt az ellenzéki aktivitás és támogatottság központja ma a főváros, ott állnak az ellenzéki pártok legjobban a Fidesszel szemben. Ezért sem meglepő, hogy Budapesten több helyen éles küzdelem várható. Ennek megfelelően a mobilizálás is számos választókerületben ide fog koncentrálódni, igazán téttel bíró mérkőzésekről beszélünk. Tulajdonképpen az ellenzéken belüli politikai verseny leginkább ide koncentrálódik – mely verseny nem teljes, hiszen számos helyen megállapodhatnak kölcsönös „el nem indulásról”, illetve például az egykori kormányzó párt, az MSZP már Budapesten is bejutásiküszöb-problémákkal küzd, szövetségese a Párbeszéd pedig, holott ez a párt adja a főpolgármestert, 2013-as megalakulása óta az 1-2 százalékos sávban mozog. Így a két párt újra összebútorozása racionalitás volt esélyeik maximalizálására.
Ebben a tekintetben az előválasztás nemcsak a legesélyesebb jelölt kiválasztásának eljárása lesz, hanem arról is fog dönteni (kicsivel több mint szimbolikus értelemben), hogy melyik ellenzéki párt a vezető „erő” a baloldali–liberális–zöld térfélen. Budapesten a Jobbik nem rúg labdába, vidéken azonban esélyes, hogy a legtöbb, állva maradt jelöltje neki lesz az előválasztás után. A fővárosban támogatottságát tekintve a DK indul a legelőnyösebb startpozícióból, mögötte a Momentum, a többiek szerepe kevéssé hangsúlyos. Előbbi párt ellenzéki tábora országosan is a legaktívabb, ugyanakkor a teljes népességben a Jobbik fokozatos emelkedésével beérte, a Momentum tábora a legutóbbi mérések tükrében pedig szűkül. Aki országosan a legtöbb helyen, okkal kommunikálja azt úgy, hogy a legnagyobb ellenzéki párt – kissé eufemisztikus 20% alatti támogatottságok esetében a „legnagyobb” kifejezés. Ahogyan az sem mellékes, melyik formáció lesz Budapest vezető pártja.
Nyilvánvalóan a legnagyobb (média)figyelem a miniszterelnök-jelöltek versenyén lesz. Bár az egykori MTA-elnök, korábbi kormánybiztos és oktatási miniszter (az Orbán-kormányok idején) Pálinkás József a legutolsó, aki bejelentette, hogy indul (a közvélemény-kutatóknak láthatatlan Új Világ Néppárt jelöltjeként), esélye pont annyi, hogy leginkább visszalépésére lehet számítani. Felvetése inkább pártja előválasztási jelöltjeinek megemelésének szólhat. Ennyiben természetesen érthető, miért állít miniszterelnök-jelöltet a Momentum is Fekete-Győr András személyében. Különböző intézetek (pl. Závecz Research, IDEA Intézet) által közzétett, előválasztás fókuszú kutatások eredményei alapján szinte semmi esély, hogy a liberális párt elnöke közte legyen a második fordulóba bejutó jelölteknek. A párt generációs jellege továbbra is megvan, ugyanakkor szavazótáborának széle nyitott a Jobbik irányában is – valószínű visszaesése ennek a mozgásnak tulajdonítható. Miniszterelnökjelölt-állítás ugyanakkor indokolt az esélytelenség ellenére is, hiszen egy látható miniszterelnök-jelölti kampány húzhatja meg leginkább az egyéni jelölteket is, az ad nekik láhatóságot. Szintén az esélytelenek nyugalmával száll be a küzdelembe Hódmezővásárhely jobboldali polgármestere, Márki-Zay Péter, aki Jakab Péter megjelenéséig okkal számíthatott volna jobbikos voksokra, jelen tudásunk szerint – az ellenzéki szavazók körében való viszonylagos elfogadottsága ellenére – sem lesz benne az első háromba.
Ennek körét várhatóan Jakab Péter (Jobbik), Karácsony Gergely (MSZP-P) és Dobrev Klára (DK) alkotja. Mindhárom politikus karaktere különböző. Jakab utóbbi időkben produkált parlamenti szerepléseinek köszönhetően kialakította magáról a kérlelhetetlen, Orbánnak megmondó, „született politikus” karakterét, aki debatterségével és üléstermi akcióival digitálisan is komoly láthatósággal bír. Másképpen fogalmazva virális arc és felület lett. Támogatottságban a Jobbik DK-hoz való felzárkóztatásában és a Momentum megelőzésében Jakab aktivitásának kiemelt szerepe van, aktív online és offline országjáró kampányra lehet tőle számítani nyáron-ősz elején. Viszont kompetenciában, kormányzóképességben és szakpolitikai komplexitásban elmarad Dobrev Klárától, akinek ezek a legfőbb előnyei. Ma európai színtéren – mint az Európai Parlament egyik alelnöke – az egyik legmagasabb szinten jegyzett hazai politikus, mögötte a párt szavazótábora egységes. Vele kapcsolatban kérdés, hogy sikerül a DK-nak ismét a 2019. évi EP-választáshoz hasonlót kampányolnia, mikor is, ha nem is egy gyurcsánytalanított DK-t láttunk, de sokkal inkább egy dobrevesítettet párt volt mozgásban. Amíg Dobrevnek ez utóbbi megteremtése a kihívás, addig Karácsonynak az MSZP. Nem véletlen, hogy a budapesti főpolgármester rögtön meghirdette a 99 Mozgalmat, aminek legalább annyira célja, hogy kitakarja az MSZP-logót, minthogy pártok felettinek pozícionálja Karácsonyt. Utóbbira a folyamatosan zajló kormányzati támadások sem tudtak egyelőre csapást mérni, integratív vezetője Budapestnek, ez az ő indulópozíciójának az előnye.
Eddig publikált kutatások tükrében ma a három versenyképes jelölt statisztikailag szinte ugyanabban a tartományban van, azt is mondhatnánk, hogy különböző esélyekkel, de ugyanabból a startpozícióból indulnak. Egyik jelölt sem egy ellen-Orbán, Karácsony és Dobrev politikai stílusában, kommunikációjukban is mérsékelt, legalábbis a Jakabra jellemző – néha öncélú – vitriolosság hiányzik belőlük. Mondhatnánk, a politikai kattintásvadászoknak kevéssé izgalmasak, ellenben él róluk az a kép, hogy egy országot vagy fővárost el tudnának irányítani. Az, hogy nő vagy férfi a miniszterelnök-jelölt – sokáig élt a budapesti értelmiségi, teljesen megalapozatlan járdabeszéd, hogy „Orbánt csak egy nő tudja megverni” – nem fog játszani, ugyanakkor a választóknak láthatóan egyszerre van igényük a harcos, Orbánnal megküzdő és megküzdeni képes erős politikusra, ahogyan a sokévnyi végletes megosztottság és hideg polgárháború után mérsékelt, integráló hangot megütő vezetőre is. Nyilván ezek olyan választói elvárások, amelyek együttes realizálhatósága kétséges.
Az előválasztástól önmagában ellenzéki támogatottságnövekedést várni nem lehet. Ez a folyamat „csak” mozgásba hozza az ellenzéki szavazókat, aktivizálja a szervezeteket – meg is méretődnek egyúttal azok –, majd pedig a procedúra végén, amikor megvannak az egyéni és a miniszterelnök-jelölt, úgy az ellenzéki esélyesség percepciója erősödhet. Év végére és év elejére az egyébként most sem esélytelen ellenzék – sőt ilyen közel soha nem volt váltáshoz – további esélyességének számokban is meg kell mutatkoznia. Ehhez kell majd a politikai egók visszaszorulása az egyetlen, miniszterelnöki politikai ego javára, illetve a sokszólamú kommunikáció helyett egységes kommunikációs tér kialakítása. Egy olyan végletesen polarizált országban, mint Magyarország, a következő országgyűlési választást nem olyan politikai műdal szavak, mint „középen állók/Fidesz-árvák/bizonytalanok/eddig meg nem szólítottak” döntik el, hanem két kampánystratégiai együttes hatékony alkalmazása: az adott oldalhoz kapcsolódó elkötelezett szavazók maximalizálása és aktivizálása, illetve a másik oldalhoz lazán kötődők, elbizonytalaníthatók demobilizálása.
Előbbi téren az ellenzék az előválasztással tulajdonképpen megkezdi kampányát.
Böcskei Balázs
A szerző politikai elemző, az IDEA Intézet kutatási igazgatója
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
