És akkor „nőverőnek” nevezték a Férfihangot

A kormányzat intézkedése, az ELTE gengszter… öööö… bocsánat… gender szakának állami támogatásának megszüntetése kapcsán ismételten kialakult egy jókora közéleti adok-kapok, illetve veretes diktatúrával riogatás, amely miatt a közélettel foglalkozó internetes portálok elég sok magyar nyelvű találatot produkálnak a „gender” szóra. Ha valaki egy ilyen, nem éppen Kazinczy által alkotott szép magyar szót ír be a keresőbe, az vagy veszélyesen ráér, vagy teljesen felesleges vérnyomásfokozók iránt érdeklődik, hiszen a vérnyomás szexel növelhető a leghatékonyabban és legélvezetesebben. Én sajnos megtettem, és ennek eredményeként lett nemszerencsém látni a Hír TV Szabadfogás című műsorának 2017. március 8-ai, nőnapi adásának felvételét. Nem szeretem az ilyen fajta „beszélgetős” műsorokat, ahol egymás szavába vágva, sőt, ordítozva osztják az észt főállású megmondóemberek. Ilyen értelemben ez a felvétel sem okozott csalódást. A vita a felületes le-, és beszólások, érdemtelen közhelyek és „értelmiségi” fölényeskedés széles tárházát villantotta meg, azonban a műsorfelvétel a 08:00 perctől érdekessé válik, merthogy a Férfihang valamennyi aktivistáját, íróját, olvasóját tulajdonképpen elég rendesen sértő, megkockáztatom, kifejezetten rágalmazó kijelentés hangzik el:

„és Magyarországon egyébként még arra is akadtak szervezetek, valami „Férfihang” vagy mittudománmiazistennyila, aki igenis, kiment, és a nőverés szent jogáért tüntetett a Parlament előtt”.  

Pörzse Sándor erre bólogatva rákontráz és helyesel:

„Azok is idióták, hát azok is idióták”. –  Eszünkbe villanhat, hogy amúgy állítólag Pörzse Sándorék jelenleg Magyarországon a független jobboldali értelmiség. Hmmm. Állítólag.

Hogy miket tudok én meg. Hogy a „Férfihang” nevű szervezet a nőverési jogért tüntet. Ha ez így van, a továbbiakban nem is kívánok ezen a felületen publikálni, de „valami azt súgja”, hogy ez az információ minimum fals. Én azonban jelenleg nem ezzel a persze, egyébként bicskanyitogató kijelentéssel kívánok foglalkozni. Ezzel, ha értelmes, hasznos dolognak ítélték volna, akkor egy sajtóper formájában foglalkoztak volna a Férfihang Civil Társaság vezetői, illetve a Férfihang portál szerkesztői, azonban valószínűleg úgy döntöttek, hogy inkább nem kívánnak Konok Péter mellé heveredni a sárba. A Szabadfogás műsorcím helyes értelmezése minden bizonnyal: Iszapbirkózás. Engem most inkább a jelenség mögöttes tartalma – mozgatórúgója – gondolkoztat el.

Kifejezetten és aláhúzottan hangsúlyozni szeretném, hogy nevezett urakra nem haragszom és nem tekintem őket elvetemült gazfickónak, függetlenül attól, hogy ők hangot adtak annak, hogy szerintük én -és ön – a Férfihang író-olvasó közösségének részeként minimum idióták vagyunk. Ilyet vagy hasonlót sajnos, más is mondhatott volna. Valahol hallotta, vagy látta, esetleg mondták neki… Annak meg persze nem néz utána, hogy az Isztambuli Egyezmény lehet, hogy Isztam, de egy kicsit sem buli, főleg nem alapjogi és emberi jogi szempontból… Szóval Konok sem tájékozódik, mert a történelemtudományi egyetemi képzésen direkt azt tanítják, hogy a forrásokat nem szükséges ellenőrizni, ráadásul ő egyébként is konok. Legyen ez az ő dolga. Hogy erre másvalaki meg lelkesen bólogat, ez valamilyen szinten megint csak az ő dolga, bár megjegyzem, hogyha valaki egyébként újságíró, közíró, sőt aktív politikus is volt, azért vehetné magának a fáradságot, hogy legalább gondolkozzék, mielőtt beköp egy „ízes” idiótázást – pontosabban kettőt – a mikrofonba. Esetleg értelmiségi attitűdként is megszólalhatna benne a vészcsengő, hogy vajon lehetséges-e, hogy valaki Magyarország Parlamentje előtt, a Kossuth téren, jogszerűen és engedélyezetten tüntessen azért, mert jogot követel arra, hogy másokat nemi (faji, vallási vagy egyéb alapon) ütni-verni szeretne? Lehet, hogy az én Alaptörvény-, és jogértelmezésem helytelen, vagy nem ismerem kellő mélységében a gyülekezési jogot, de nekem valami olyasmi rémlik, hogy az ilyen rendezvényt a rendőrségnek nemcsak joga, hanem egyben kötelessége is azonnal feloszlatni. Továbbá az ilyen esemény a szervezők elleni büntetőeljárást alapozhatna meg. Hivatalnoki bikkfanyelven így hívják, ha valakit becsuknak, mint a malacot. Azaz, szerény véleményem szerint egy, a közéletben közepesen tájékozott embernek is kb. fél másodperc alatt ki kellene, hogy lógjon a lóláb, hogy itt valami nem kerek. Itt valami nagyon-nagyon súlyos hatósági mulasztás történt, vagy – és ez a lényeg – nem történt – mert ez, így, ebben a formában nem lehet igaz. Hogynemondjam: büdös nagy hazugság.

Lehetséges-e , hogy a több évtizedben közéleti tevékenységet folytató Pörzse Sándor nem éri el a közéletben közepesen tájékozódott szintet? Lehetséges, de nem valószínű, ahogy a kockázatértékelések valószínűségi változójának közepes értékének gyakori szóbeli magyarázata mondja. Ha nem, akkor a másik eset áll fenn: nem adott magának fél másodpercet a reagálásra. Aki megnézi a felvételt láthatja: valóban ezt történt. Reflex működött. Feltételes, tanult reflex. Egy helységharcra alaposan és jól kiképzett katona akkor működik megfelelően, hogyha meglátja féltakarásban vagy bárhol a sziluettet, azonnal lő. Gondolkodni nincs idő, aki gondolkodik, vesztett. És az alegysége is. Sok sulykolás, megfelelően kialakult reflex. Van ember, aki fél másodperc alatt tud gégét törni, és van, aki 300-350 millisecundum alatt képes elhatárolódni. Jól trenírozott, rendes ember, ismeri a közéleti követelményeket. – Megismétlem: én nem hibáztatom Pörzse Sándort. Sem.

Mély levegő.

Nyugaton úgy tartják (mármint, ha szabad megszólalni…) hogy kb. a hatvannyolcasok kora óta sajtótechnikai, médiatechnikai „alapeszköz” az elhatárolódásra kényszerítés. Valójában a történelmileg kevésbé szerencsés fejlődésű közép-európai országokban már 1945 és 1949 között megismerkedtek az akkor is már „leszalámizás”-nak nevezett módszerrel, amely lényege abból áll, hogy mindenféle kitalált „demokratikus” alapon a vörös hadsereg tankjaival támogatott úgynevezett „demokraták” meghatározzák a jobboldali, konzervatív, nemzeti, polgári, keresztény oldalnak, hogy úgy egyébként ki a jó jobboldali, meglepően hasonlatosan ahhoz, ahogy az amerikai telepes meghatározta, hogy ki is a jó indián. Hogy miért?

Először is tisztázzuk, hogy ez miért működik. Mert az emberek különbözőek. Így egy politikai pártban, így egy nemzeti, konzervatív pártban is, mint bármilyen emberi közösségben, sokféle ember van. Vannak radikálisabbak és mérsékeltebbek, gyors észjárásúak és lassan töprengők, gátlástalanok és moralisták, kicsik és nagyok, egyorrúak és kétfülűek. A magát felvilágosultnak és haladónak tartó politikai közösség hatalomtechnikusai nagyon okosan felismerték azt a tényt, hogy szemben az ő jakobinus valójukkal, a (valóban…) nemzeti-konzervatív világnézetű embereknek működik a lelkiismeretük. (Közbevetett vicc általában a lelkiismeretről: “Az én lelkiismeretem tiszta! – Naná, sosem volt használva…”) A nemzeti-konzervatív emberek, és ez 1933 után a Napnál világosabban kiderült először Németországban, majd Európa más országaiban, így Magyarországon is, nem állnak és nem is állhatnak egy platformon a nácikkal, mivel azok egy totalitárius ideológiát képviselnek. A nemzeti-konzervatív értékrendű, illetőleg keresztény emberek más alapon, másképpen, másért, de ugyanúgy ellenségei a szélsőjobboldali, nemzetiszocialista, fasiszta, stb. ideológiáknak, mint a baloldal. Egy keresztény ember humanitárius alapon nem zsidóüldöző, egy konzervatív ember polgári értékrendje alapján elutasítja az üresfejű hőbörgést. Mi tehát a teendő, ha az önmagát haladónak és felvilágosultnak gondoló oldalnak útjában állnak azok az emberek, akik a világ boldogra rugdosása és taposása helyett a munkában és a tisztességben hisznek? Pofonegyszerű, illetve annál egy kicsit bonyolultabb, tehát az ávósoknál kicsivel tanultabb elvtársakat igényel, de nem túlságosan. Bármely keresztény, polgári szervezet, mozgalom, párt legradikálisabb, leghevesebb vérmérsékletű, legszókimondóbb tagjára rá kell sütni, hogy náci (rasszista, szadista, focista, stb…) , és el kell érni, hogy kizárják, elküldjék, illetőleg párttársai – kulcsszó! – elhatárolódjanak tőle. Ha ez sikerült, akkor a mozgalom átlaga máris egy picit balra csúszott. Továbbá elveszített legalább egy, de ha jól csinálják, akkor több embert. Valamint sikerült meglökni a lejtőn, és szabadon csúszik. Úgy kell nekik, miért jóhiszeműek.

Másnap ki kell kezdeni valamilyen vélt vagy kreált indokkal, ürüggyel a második legradikálisabbat, és el kell érni, hogy ő is le legyen nácizva. A becsületes, ezért naiv és konformista polgári politikus ismét be fogja kapni a legyet. Nem gyors, de felettébb megbízható módszer, hogy a nemzeti, konzervatív, keresztény szervezeteket megosszák, gyengítsék, és bármely kikezdett tagja köréből társait, barátait elhesegessék, mert a náci vádtól félnek, mint az ebolától.  Szóbajöhető egyéb címkék a “kirekesztő”, “antiszemita”, “rasszista”, “cigányellenes”, “homofób”, “iszlamofób”, “xenofób”, “fóbiafób”, továbbá a “nőgyűlölő” és a “nőverő”. És ezek a címkék egyébként mindig akciósan kaphatóak, csak most, csak önnek, egy vérvádat fizet, hármat kap. Aztán az ilyen személyt senki nem védi meg, szépen „elhatárolódnak” tőle, azaz, egzisztenciálisan és morálisan megsemmisítik, 1949 után jó ideig megtörtént ez akár fizikailag is. Napjainkban újra „csak” az egzisztenciális és morális megsemmisítés a kívánatos cél. Lenin is arra tanította a pártot, elvtársak, hogy vannak helyzetek, mikor a mozgalomnak békülékenynek kell lennie, ha az ellenség ereje túl nagy. Ilyen módon lassan, de biztosan bármely politikai pártot szét lehet verni. Mind 1945, mind 1990 után ezt tapasztalhatta meg a magyarországi közélet is. A polgári indíttatású pártokat, ide értve nemcsak a jobboldaliakat, hanem a szárnyaikat bontó szociáldemokratákat is egyaránt belülről bomlasztották szét, hathatós külső média- és véleményterrorral.

Mondanom sem kell, hogy a magát haladónak és egyedül felvilágosultnak gondoló oldalnak soha esze ágában sincs elhatárolódni. Főleg nem saját szélsőségeitől. Igaz, nincs is hangos, erőszakos sajtóhatalom és véleményhatalom, amely megkövetelné ezt. Senki nem követeli a parlamentben ülő „haladóktól” és „demokraták”tól, hogy nyilvánosan jelentsék ki, hogy XY radikális feminista aktivista vagy anarchista, szélsőbaloldali, Kádárt éltető, sarló-kalapáccsal pózoló figura számukra szalonképtelen. Egy “jól szituált” német szociáldemokrata számára lehet egy keletebbi kormányzati szereplő leköpendő náci, de soha nem fog egyetlen rossz szót se mondani pl. a Hamburg utcáján randalírozó, autógyújtogató anarchista csőcselékre. Bakunyin és Proudhon szellemi utódaiból nyugatabbra ez a legenyhébb rosszallást sem váltja ki.

Ugyanakkor a nemzeti, konzervatív oldalon nemcsak Magyarországon, de Európa-szerte főszabályként egész egyszerűen hiányzik a tartás és a bátorság, hadd ne mondjam, tökösség ahhoz, hogy ennek a fajta erőszakos véleményterrornak ellenálljon és nemet mondjon. Jellemző pl. ha valamelyik jobboldali európai politikus véletlenül keményet mond, másnap elhatárolódik saját magától, meg hát, ő nem is úgy gondoltak. Hátha kegyelmet kap. Aztán meglepődik, hogy nem, nem kap. Ha egy csinálná, megérteném, de ez megy, évtizedek óta. A mainstream szabályai szerint játszik, a mainstream értelmezési és viszonyítási kereteiben mozog,  és retteg, szó szerint, retteg attól, hogy rásüssék az ezredik alkalommal kijátszott, lényegében rég elkopott náci kártyát, holott meztelen a király. Nem kellene mást tenni, mint egyszerűen képen köpni (képletesen: mert fizikailag köpködni a proli szokott) őket, és nem beleállni az ő szabályrendszerükbe.

Aki idiótázza azokat, akiket reflexből idiótáz, tudat alatt biztos, hogy nagyon jól tudja, hogy Magyarországon senki, különösen nem egy keresztény, polgári gondolkodó ember nem fog azért tüntetni, hogy asszonyt verhessen. Nem fogja követelni, hogy a niggerek utazzanak elkülönítve a buszon. Nem fogja követelni, hogy a zsidók is utazzanak a vonaton, de marhavagonban és csak egy irányba. Ha ilyenek léteznek, azokat valaki, valakik ezért busásan megfizetik. Ilyen – nincs. Ne is legyen. És ez pontosan olyan, mint a buszon a tábla: „az autóbuszon kulturált ember nem dohányzik. A többinek meg tilos.”

Jelenleg Európában kulturált ember nem náci, nem rasszista és nem antiszemita. A többinek meg úgyis tilos. Tehát senkinek nem kellene, nem volna szükséges lihegenc módon ugrabugrálnia, hogy nem, nem, én nem, ugyan dehogy, bebizonyítom, én jó jobboldali vagyok, én őszinte demokrata vagyok, és ezek a rohadék szélsőségesek, na, ezek idióták. Részint, mert ez szánalmas, részint pedig úgysem ér vele semmit, mikor majd ő kerül a szalámivégre. A szalámivéget – így – megúszni – nem lehet.

Hogy lehet a szalámizást – az elhatárolódásosdit, a rasszistázósdit, az antiszemitázósdit, a szellemi bunkósbotot, a virtuális gulágot – megúszni?

Nem bonyolult.

Szoktam volt mondani, hogy szerintem a kommunizmus korhadt tákolmányának ajtaját druszám, Karol Vojtyla, azaz Szent II. János Pál Pápa rúgta be 1978 október 22-én, mikor elmondta híres beszédét:

„Ne féljetek! Ne féljetek, nyissátok meg, sőt tárjátok ki Krisztus előtt a kapukat! Nyissátok meg az Ő üdvözítő hatalma előtt az államhatárokat, a gazdasági és politikai rendszerek határait, a kultúra, a fejlődés és a civilizáció széles mezőinek korlátait. Ne féljetek!”

Majd elmondta ugyanezt Krakkóban, milliós tömeg előtt.

Ne féljetek! Én gondolatban hozzá szoktam tenni, hogy „a jóisten basszon meg benneteket, drága híveim, hát ne féljetek már”, de ezt ő egészen biztosan nem gondolta hozzá.

Nem kell félni. Nem kell felülni semmiféle rágalmazásnak. SOHA nem szabad meghátrálni, megrettenni, mert a primitív szinten álló egyes-egyedül zsákmányszerzésben gondolkozik. Számára nincsen érdem, nincs méltányosság, nincs olyan, hogy „elég” és nincs tolerancia. Ő nem fog kegyelmet adni annak se, aki „jól viselkedett”, legfeljebb haladékot. Nem szabad beleállni védekezésbe, magyarázkodásba, főleg nem az egy oldalon állók bántalmazásába, az „elhatárolódásba”. Itt természetesen nem az  emberileg vállalhatatlanul viselkedő személyek melletti elvtelen és hipokrita kiállás mellett érvelek, hanem a jogtalanul megtámadott melletti kiállásban. – Ön antiszemita? – helyes válasz nem dünnyögés, tagadás, á, dehogy, ugyan, én elhatárolódom, hanem: „Hát minek képzeled magadat, te tetves senkifajzat? Takarodj innen, mert a beled kitaposom!” Igen, ez után a ellenoldali sajtó majd heteken át minden nap százszor fogja ezt citálni, csak utána majd azt fogja észlelni az illető, hogy többé nem mernek elé ilyen nyegle stílusban odaállni.  „Ön halott arról, hogy a párttársa riporterünk belének kitaposásával fenyegetőzött, mikor kérdést intéztek hozzá?” – Ilyenkor a helyes válasz még véletlenül sem az, hogy „én kérem, ettől elhatárolódom, pártunk fegyelmi bizottsága fogja tárgyalni ezt a sajnálatos esetet”, hanem ez: – „Hogyne hallottam volna. Teljes mértékben egyetértek vele! Az önök riportere egy féreg, de szerintem ön is az. A magukfajta becsületsértő provokátorok arra se méltóak hogy a seggemet megcsókolják. Takarodjon innen, amíg ki nem taposom a belét!”

Kockázatos? Hogy ez eldurvítja a közéletet? Nem. A közélet éppen elég durva, éppen a helyretétele jelentene sokat. Régen egyszerű volt, mert régen, az ántivilágban, az úri világban, a polgári világban nem lehetett az emberekről mindenféle ocsmány, lejárató hazugságot terjeszteni, mert repült a fehér kesztyű, és a „nevezze meg a  segédeit!” felkiáltás, és utána hamar a fűbe haraphatott a becstelen rágalmazó. Hogy esetleg a másik fél sincs biztonságban ilyen társadalmi szokások közepette? Nos, egyes tapasztalatok szerint épphogy nincs gond, mert az erős öntudatú és erős karú emberek nem szoktak feleslegesen másokat vegzálni, rágalmazó, becsületsértő bértollnoknak csak kisebbrendűségi komplexusban szenvedő vízisiklóvállúak állnak be.

Egyszer Károlyi Mihály párbajra hívta Tisza Istvánt. A kardhoz – és kivétel nélkül minden máshoz is – béna degenerált, farkastorkú, az érettségin megbukott Károlyit Tisza nem vágta meg, nem szúrta le, pedig könnyedén megtehette volna. Egyszerűen, mint egy hülyegyereket, elverte a kardlappal, de olyan istenesen, hogy Károlyi két hétig feküdt. Aztán mégsem bánkódott senki, hogy eldurvult a közélet. Nagyon sajnálatos, hogy ezt ma jogszerűen nem lehet megtenni, pedig láthatjuk, biztosan tudjuk, hogy a bíróság előtti sajtópereknek annyi a gyakorlati haszna, mint szobabiciklin a csengőnek. De valahogy mégiscsak öntudatot és erőt kellene felmutatni.

„De szeretnék disznó lenni!” – mondta Wass Albert novellájában a bolgár hadifogoly.

„– Tudják, én szegény fiú voltam és gyermekkoromban anyám elszegődtetett a községhez disznópásztornak. Maguk most nevetnek, pedig a disznók előtt megemelheti a kalapját minden ember. Tudják-e milyen jó szándékú, becsületes állatok azok? Három éven át jártam ki a legelőre velők, tavasztól őszig. Megismertem őket. Hűségesek, tisztességesek. Értik? Szerettek engem! Pedig én nem is voltam disznó, csak ember… Nyelt egyet és egy pillanatig maga elé bámult a padlóra. Aztán folytatta: – Egy őszön makkoltatni küldtek föl a hegyekbe. Akkor történt, hogy farkasok kezdték kerülgetni a kondát. Volt a rám bízott állatok között egy, amelyik mindig külön járt a többitől. Egy rühes, sovány kis süldő. A többi nem tűrte meg maga között, mert, hogy maga alá piszkolt, fektiben. Mert a disznó nagyon tiszta állat, tudják-e, az elveri magától az ilyet. A konda szégyene volt ez a süldő. És éppen erre mentek rá a farkasok. – Reggel történt, alig valamivel virradat után. Éppen kitereltem az állatokat a karámból s álmosan dűtöttem neki hátamat egy bükkfának, amikor a visítást meghallottam. A kis rühes süldő megint valamivel távolabb túrt a többitől s azt cserkészték be a farkasok. Négyen támadtak reá egyszerre. De amikor én felütöttem fejemet a sivalkodásra, már valamennyi disznónak fönt volt a feje és a következő pillanatban az egész konda összeröffent s mint egy roppant fekete henger rohant reá a farkasokra. Képzeljenek csak el kétszázegynéhány disznót, tömötten egymás mellett, fölemelt ormánnyal rohanni, fújva és fogcsattogtatva! Szempillantás alatt elkergették a farkasokat s a kis rühes süldőnek néhány harapáson kívül semmi baja nem történt. Én pedig sokat gondolkoztam akkoriban azon, hogy miért is védte meg a falka ezt az egyet, akit amúgy is kitaszított maga közül s akit azután sem fogadott vissza soha. De csak most jöttem rá: azért, mert disznó volt az is. – Hát látjátok, ezért szeretnék disznó lenni. Mert irigylem a disznóktól a szolidaritást, ami az én emberi falkámból hiányzik. Mi tanokat hirdetünk és jelszavakat halmozunk jelszavakra, de közben mindenki csak önmagával törődik, nemhogy a kisujját is mozdítaná másért. Ha akkor, ott az erdőn, az én disznófalkám is úgy viselkedik mint ma az emberi társadalom: rendre az egész falkát fölfalhatták volna a farkasok. Mint ahogy az embereket is fölfalja rendre a gonoszság és az önzés.”

Tudja ám kend, akinek mondom: te kis, béna, rühes malac, te se félj! Ne rettegj, hogyha nem viselkedsz „szépen”, ha nem köpöd le csípőből leidiótázva „a szélsőségest”, hogy mi történik veled! Ami fontos – a becsület, a hit, az ész, a ráció, és a tisztesség – ezeket sosem lehet elvenni az embertől. Ezeket az ember csak maga dobhatja el! Elvenni legfeljebb lényegtelen dolgokat, a vagyonát és az életét lehet. Felejtsd el a meghunyászkodást. Sokáig gyakoroltad, lám, mire mentél vele, most próbáld ki, hogy nem határolódsz el. Úgy próbából. Mikor a mátrixban Neo repül és visszalő – most mi történt? – Morfeus válasza: csak annyi, hogy elkezdett hinni végre.


Forrás:ferfihang.hu
Tovább a cikkre »