Érettségi után, a katonai szolgálat elől disszidált a hatvanas évek második felében. Az akkori Jugoszláviából szökött át a zöldhatáron Olaszországba, onnan jutott tovább az Egyesült Államokba. 1995-től Prágában él, a lelke mélyén azonban mind a mai napig érsekújvárinak érzi magát Vanyó Róbert.
Mai nevét az olaszoktól kapta annak idején, így lett belőle Robert Vano, és így lett világhírű fotográfus, a Cosmopolitan, az Elle, a Vogue, a Harper’s Bazaar munkatársa. A divat és reklám világának egyik legegyénibb látásmódú közvetítője. Fekete-fehér portréival és férfiaktjaival a szépség nagykövete lehetne. Túl a hetvenen ma is rendületlenül dolgozik. Horst P. Horsttól Marco Glavianóig a világ legnagyobb divatfotósainak volt az asszisztense. A Colour Planet magazin nemzetközi szinten a világ legjelentősebb fotóművészei között tartja számon.
Egy fotográfus életébe, aki a legtöbbször zárt ajtók mögött, műteremben dolgozik, mennyire tud beleszólni a koronavírus-járvány?
Munka szempontjából nekem két életem van. Klienseknek, megrendelésre dolgozom, vagy a magam kedvére fotózom. Nem szívesen hangoztatom, mert sokakat zavar, ha kimondom, de nekem tulajdonképpen jól jött az első hullám. Hirtelen rengeteg időm lett. Ennyi a gimnáziumi évek óta nem volt. Két hónapig azt csinálhattam, amit akartam. Akkor nem féltem annyira, mint most, amikor háromszor be vagyok oltva. A járvány kezdetén arról beszéltünk, ki kapja meg és ki nem, ma meg arról, hogy mikor? Ez lett a központi kérdés. Az ismerőseim közül már majdnem mindenki átesett a víruson, de volt, aki bele is halt. Annyi képet készítettem az elmúlt ötven év alatt, hogy húsz albumot is összeállíthatnék belőlük. Ha éveken át a komputer mellett ültem volna, biztosan hiányoznának az emberek. Így viszont, hogy reggeltől estig velük, köztük vagyok, jó, hogy van egy kis időm. A fiatalok, akikkel dolgozom, sokkal nehezebben viselik, hogy nem mehetnek ide-oda. A csehek sokkal többet utaznak, mint más nemzetek. A nagymamám szokta mondani, hogy ők nem tudnak mást, csak sátorozni, és még a főzés sem megy nekik. A negyvenes évek második felében, a lakosságcsere idején Csehországból is telepítettek embereket Érsekújvárba. A szomszédban élő morva asszonyság, amikor nem lehetett tejfölt venni, azt tanácsolta a nagymamámnak, hogy tegyen akkor joghurtot a csirkepaprikásra. Erre az én drága nagymamám csak annyit mondott: „Kedvesem, akkor azt meg is b…hatja!” Most, amikor már itt az új koronavírus, Nairobiba ment egy cseh turistacsoport elefántokat fényképezni. Én nem voltam a Balaton mellett sem a nyáron, mégis itt vagyok! Miért nem ruccantak ki az Érchegységbe? Amikor jött az indiai vírus, két cseh lány stoppal indult el Indiába. Ezeket tényleg nem lehet megállítani! Egy évvel ezelőtt cseh politikusok voltak Izraelben. Kérdezték Netanjáhút, a volt miniszterelnököt, hogy miképpen védekeznek a vírus ellen? No contact, no virus, mondta. Ennyi. Maradjatok otthon! De mindenki megy, nem fér a bőrébe. Majd ha mi, emberek megváltozunk, akkor lehet, hogy a vírus is.
A járvány előtti években otthon, a lakásában is dolgozott. Ott fogadta a modelleket és a néhány tagú stábot.
Ennek gyorsan véget vetettem. Nem akartam, hogy feljárjanak hozzám. Inkább én mentem oda – ahol húszan voltak! Szerencsére megúsztam, mert a stúdióban naponta teszteltek. A legjobban akkor érzem magam, ha nem kell menni sehova. Ha bezárkózhatok. Autóval, vonattal, busszal nem utaztam. Azt a workshopot, amit nem mondtak le, én fújtam le. Nincs az a pénz, amivel engem most el tudnának csalni valahova. Aztán feküdjek valamelyik kórházban? Miloš Zemant, az ország elnökét tízkor hazaengedték a kórházból, ahol májzsugorral kezelték, délután háromkor pedig már vitték is vissza, mert kimutatták nála a Covidot.
Legutóbbi albuma, a Memory öt évvel ezelőtt jelent meg. Előkészítette már az újabb kötet anyagát?
Két évvel ezelőtt szóltak a kiadóból, hogy csináljunk új albumot, de még a kisujjamat sem mozdítottam ez ügyben. Mostanában tíz órákat alszom.
Szülővárosa, Érsekújvár megjelenik néha az álmaiban?
Soha. Kétnapos beszélgetésre hívtak meg nemrég. Tele volt a kultúrház. Másnap workshopot tartottam. A városból semmit nem láttam. Nem mentem sehova. Amíg külföldön éltem, mama mindig megírta, mi történik otthon. Hogy kivitték a Szentháromságot a város központjából a temetőbe. Hogy építettek egy Priort. A neten aztán láttam, hogy minden eltűnt. Nemcsak a házunk, az egész utca, ahol laktunk. Az én időmben Érsekújvár egy hangulatos kisváros volt, barokk épületekkel. Mára teljesen megváltozott. Szeretném, ha az emlékeimben minden úgy maradna meg, ahogy gyerekkoromban láttam. Pardubicéről nincs semmi emlékem, olyan, amilyen, ott nem fáj semmi. Érsekújvár lehet, hogy most jobb és szebb, de nekem már idegen.
New Yorkból, ahol több évet töltött, mint Érsekújvárban, hiányzik valami?
Semmi. New Yorkról sem álmodom. Nem is fotóztam a várost, nincs róla képem. Ha ott élsz, azt gondolod, van rá időd elég, majd készítesz egy-két felvételt, aztán valahogy belefeledkezel. Az emlékek a legjobb fotók. Olyannak látsz mindent, amilyennek látni akarod.
Triesztben, a menekülttáborban mennyi időt töltött hatvannyolcban?
Nyolc hónapot. A tábor még mindig ott van, csak menekültek lakják. Szíriaiak, afgánok, afrikaiak. Voltunk vagy ezren akkoriban. Többen, mint most a lengyel–fehérorosz határon. Fél Európa ott volt. Magyarok, szlovákok, oroszok, románok. Mindig kitalálnak valamit. Akkoriban a kommunistáktól féltek az emberek, ma a muszlimoktól. Az első kérdés az volt, hogy tagja voltam-e a kommunista pártnak? Most azt hiszik, mindenki terrorista. Velünk ott igazán törődtek. A lengyel–fehérorosz határon nem ezt látom. Kétségbeesetten rohangál mindenki a kerítés mögött. Bennünket beraktak kéthetes karanténba, és vittek orvosi kivizsgálásra. Amíg az összes eredmény meg nem jött, ott kellett várakozni a táborban. Tizennyolc éves voltam. A templomi szolgálaton keresztül kerültem amerikai nevelőszülőkhöz.
Magyar szókincsén egyáltalán nem érezni az idegenben töltött évtizedeket.
Kanadában élő húgommal havonta beszélek. Természetesen magyarul. De ez minden. Prágában mással nem tudok. Recepteket olvasok magyarul a neten. Például ha pogácsát akarok sütni. Vagy operetteket, régi magyar filmeket nézek a YouTube-on. Honthy Hannát, Németh Marikát, akikre emlékszem. Nemrég az Édes Annát és a Szent Péter esernyőjét néztem meg újra. Törőcsik Marit is nagyon szeretem. Az új magyar filmek nem jutnak el hozzám. De hogy milyen a világ és milyenek az emberek! Időseket kérdeztek nemrég a tévések, hogy ők, akik a háború óta annyi mindent megéltek, mikor, melyik rendszerben érezték a legjobban magukat? Egy kilencvennégy éves néni azt mondta: a kommunizmus éveiben, Klement Gottwald idején. Mert hogy akkor ugrókötelezhetett, megvolt minden foga, és annyit szeretkezett, amennyit csak akart. Most, hogy demokrácia van, semmit nem csinálhat, panaszolta. Szuper, nem? Egyébként pedig mindenki azt válaszolja egy ilyen kérdésre, hogy akkor volt a legjobb, amikor fiatal volt.
Fényképezhet bármit, portrét, aktot, csendéletet, tájat, mindenben a szépet keresi és meg is találja. Nevezhetném a szépség nagykövetének is.
Ha Szlovákiában élnék, Čaputovát fényképezném. Intelligens, elegáns, divatosan öltözködik. Igazán csinos nő.
Államfőt egyszer fotózott.
Igen. Václav Havelt.
Híres kollégája, Jan Saudek nem élt a lehetőséggel. Azzal utasította el a felkérést, hogy ötlet híján nem tud mit kezdeni vele.
Én nem ijedtem meg a lehetőségtől. Váratlanul jött. Dagmar Havlovát, a feleségét többször fényképeztem, tehát tudott rólam. A bársonyos forradalom után külföldi vállalkozónak akarták eladni a híres Moldva-parti kávézót, a Slaviát, amely a vezető cseh értelmiségi réteg legendás találkozóhelye volt a szocializmus éveiben. A kávézó megmentése érdekében készült egy naptár azokról a személyekről, akiknek a neve összeforrt a hely szellemével. Híres írók, rendezők, színészek álltak az objektívem előtt, már idős fejjel. Mindenki oda ült, ahhoz az asztalhoz, ahol annak idején társalgott. Tizenkét embert szemeltek ki, bár tizenkét falinaptár is megtelt volna velük. Már javában dolgoztunk, amikor telefonon kerestek, hogy az elnök úr szeretne beszélni velem. Azt hittem, Klaus, akit ki nem állhattam. Nem ő volt. Václav Havel. „Robert, maga a Slaviában fotózza a barátaimat? Én is küzdök azért, hogy ne adják el a kávézót, nem csak ők, rólam megfeledkeztek?” Nem véletlenül nem keresték őt ez ügyben. Ő már akkor súlyos beteg volt. A dalai lámával sem tudott találkozni. „Ha odamegyek, engem is lefotóz?” – puhatolózott. Igen, természetesen, feleltem. A Táncoló ház mellett volt a lakásuk, nem messze a Slaviától. Jött, amilyen gyorsan csak tudott. Kicsi volt, megtört, és már olyan gyenge, hogy alig bírt végigmenni a kávézón. Leült a régi helyére, hátra, az ablakhoz, mögötte ott díszelgett a Vár. Megegyeztünk, hogy háromig számolok, és ha azt mondom, hogy most, akkor felemeli a fejét. Amint felnézett, megnyomtam a gombot. Kész volt a kép. Egyetlen felvétel. Többre nem is lett volna ereje. Ez volt szeptemberben, karácsony előtt meghalt. A fiúkról, akikről aktokat készítek, nincsenek történeteim. Jönnek, levetik a nadrágjukat, cvakk, felöltöznek és mennek.
Ha nem dolgozik, miben leli legnagyobb örömét?
Ha nem kell csinálni semmit. Ha senki nem hív, senki nem jön, találok egy új receptet, és el is tudom készíteni. Elsőre nem mindig sikerül. Van, hogy csak ötödszörre. De akkor azt mondom, ez szuper nap volt.
A szerző a Vasárnap munkatársa
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
