…Vagyis ott, ahol a csontja velejéig lukácsista filozófus asszony – „vörös” társaival együtt – nemcsak az átkosban, de a rendszerváltás utáni évtizedekben is olyan zsíros támogatásokban részesült, s részesül „bölcs,” a filozófia csúcsait „csiklandozó” kiadványainak, „szocio-felméréseinek” világgá kürtölése „érdekében,” melyek összegei nagyságrendjének hallatán a magyar, családos, dolgozó ember több mint valószínű, hogy bele szédülne…
Mi, nemzetiségiek, akik a hatvanas évek végétől kezdődően, már felnőtt fejjel éltük át a Husák rezsim diktatórikus történéseit, zsigeri keresztény gyűlöletét, s közelről láttuk a Kádár éra egypártrendszerének dübörgő menetelését, ennek borzalmait, szinte megdöbbenten szemléljük, hogy itt, a Kárpát-medencében, a mai politikai, közéleti felállásban kik is óbégatják a leghangosabban, pofátlanul azt, hogy ez a rendszer ma, egyenlő a diktatúrával.
Nem mások, mint a vörös zászló egykori lobogtatói
Igen, döbbenettel hallgatjuk, látjuk, hogy a korábbi rendszer elkötelezettjei, ma, természetesen kaméleon módjára színt váltva, a ballliberalizmus, vagyis álliberalizmus jól kiépített bunkereiből kurjantgatók ragozgatják a jelen diktatúra fogalmát. Mintha nem is sejtenék, hogy nem is olyan távoli időszakaszban, közel harminc éve még ők lobogatták egy diktatórikus egypártrendszer szekerének tetején a vörös lobogót, mely rendszer, százmillió áldozatának vérével pecsételte meg kegyetlen múltjának történetét.
Szolzsenyicin már elmondta
Bizony elmondta, s regényeiben le is írta, mekkora szennyhalmazt hagyott maga után az a totalitárius rendszer, mely ideológiai vörös piszok – olykor álca alá rejtve – még ma is szennyezi életterünket.
Sokunk szamizdat olvasmányai, az átkos teremtette szellemi sötétségből való kilábalás abc-jét szolgálta, felismervén azt, hogy ez az út járhatatlan.
Magyarságunk, a „nagy októberi forradalom,” a cári család, az egyszerű, dolgos, ártatlan emberek millióinak halomra gyilkolása, az Auróra ágyúdörgései után nagyon is gyorsan megtapasztalta, mi is az a vörös átok.
A hazában, nemzetben gondolkodni képtelen, a kiválasztottak „micisapkájában,” bőrkabátjában pózoló, idegen elemek robbantották ki azt az őszi rózsás forradalmat, vagyis a proletárdiktatúrát, amely emlékeiről Kun Béla, Szamuely Tibor pribékjeinek, Lenin fiúinak véres, kegyetlenül aljas tetteiről még beszélni, írni is kellemetlen.
Ha a ma élő magyar ember történelmi ismeretei alapján összegzi az akkori véres történéseket, eljuthat addig a megállapításig, hogy ezek a történelmi események is nagyban hozzájárultak annak a „kivégző” dokumentumnak az aláírásához, melyet mi, magyarok Trianonnak hívunk.
Mivel a nyugati hatalmak népei nem élték át saját bőrükön a vörös átok gyilkos menetelését, nem értették a szabad hazában, nemzetben, többségükben Jézusban, családban gondolkodó magyar embereket akkor sem, amikor ezek, 1956-ban fellázadtak a Moszkvából diktált, irányított diktatúra ellen. Nem értették, így nemzetünknek /katonailag/ nem is segítettek.
Éppen ezért, mi, akik ennek borzalmait részben, vagy teljes valóságában /1956-, 1968/ átéltük, ne is csodálkozzunk azon, hogy az említett vörös átok amolyan „csicsásra csomagolt,” álcázott formában, bizony, ma is itt lappang Kelet-, Közép-, s Nyugat-Európában.
Gondoljunk csak az Európai Unióban ténykedő, a liberalizmus mögé bújt – guyverhofstadtok, junckerok, merkelek, niedermüllerpéterek, sargentinik, fura, a hagyományos európai értékrendet százzal romboló menetelésére, s példaként említve arra, hogy Marx szobra /Németország/ ma is ott állhat egy EU-s állam egyik városa főtérének kellős közepén.
S, ismét példaként említve, a Nyugat-Európában történő templomrombolások / vagy II. János Pál pápa szobor együtteséről a kereszt erőltetett eltávolítása/ is szintén csak a fura utakon haladó, akár megvesztegethető /?/ politikusok készakart „tehetetlensége,” bűne Franciaországban.
Persze, ezen már nem is csodálkozhatunk, ha/vagy csakis, a mindannyiunkat ámítani akaró külcsín végett /?/ a keresztény értékeket képviselni hivatott /!/ Európai Néppárt /EPP/ jóformán romokban hever, hagyva magát felszeletelni, megosztani?
Mely európai pártcsoportosulás vezérkara akkor sem csap rá közös Európánk „kerekasztalára,”amikor szinte teátrális módon pénzügyi mega-spekulánsok – pofátlanul oda állva, az európai parlament pulpitusa mögé idegen népek bevándoroltatásával, társadalmi, nemzeti, vallási megosztás kiprovokálásával, káoszteremtéssel kívánják saját pénzügyi gyarapodásuk céljaiért folyamatosan, gálád módra szétverni az európai nemzetállamok olyan-amolyan, még egyenlőre lábon álló egységét, gazdaságát, hagyományos értékeit?
Heller Ágnes, a New York Times „stamgasztja”
Eme írás olvasója el sem hiszi majd, hogy a kilencvenedik éve felé tartó Heller Ágnes hová is futott, mely mega-média szerkesztőségéig szaladt ismét, hogy elmondja az anyaországunkkal, vagyis a csonka országgal kapcsolatos világra szóló mondókáját: itt diktatúra van.
Vagyis ott, ahol a csontja velejéig lukácsista filozófus asszony – „vörös” társaival együtt – nemcsak az átkosban, de a rendszerváltás utáni évtizedekben is olyan zsíros támogatásokban részesült, s részesül „bölcs,” a filozófia csúcsait „csiklandozó” kiadványainak, „szocio-felméréseinek” világgá kürtölése „érdekében,” melyek összegei nagyságrendjének hallatán a magyar, családos, dolgozó ember több mint valószínű, hogy bele szédülne.
Feltehetnénk a kérdést: éppen a lukácsista, rákosista, kádárista kedvenc, Heller ne tudná azt, hogy mi is tulajdonképpen a diktatúra?
Vagy tényleg, el kellene már őt végre küldeni… Persze nem éppen oda, hanem a Terror Házába, hogy leckét kapjon abból, miként is bántak kommunistái azokkal, akik nem értettek egyet se Lukáccsal, se Rákosival, de még csak Kádárral sem?
Látnia, „teoretice” meg kellene ismernie/ ezt mi, keresztény neveltetésű emberek mondjuk/ a „bauerek” végletekig kifejlesztett körömtépő technikáját, az oszlopra akasztás nyakcsigolya törő „élvezetét,” a koncepciós perek hosszas, csontot törő, vérszagú kínzásokkal megelőlegezett, majd halálbüntetésekkel megpecsételt, döbbenetes hazugságait, a vallásüldözés kegyetlen praktikáit, akkor az emlékmúzeumban való látogatása után talán belé ragadna a szó, talán még hányna is egyet, s később még csak véletlenül se kürtölné világgá: – itt, ma diktatúra van.
Mint tette ezt Heller Ágnes az elmúlt hetekben is, örömmel nyilatkozva a világmédia „üdvöskéjének,” a New York Times-nek: Magyarországon diktatúra van!
Diktatúrát kiáltókból – még akad jó néhány
Persze az ilyen baloldali beállítottságú – hű, de milyen finoman fejeztem ki magamat – kisbetűs emberkéből akad még közeli tájainkon jó néhány. Persze nemcsak itt, de ott is, méghozzá az Európai Parlament padsoraiban.
Szinte már európai szálló igévé vált, hogy az Európai Uniónak talán nincs is több olyan országa, mint Magyarország, melynek uniós képviselői – persze tisztelet az épeszű képviselőinknek – ne szidnák, gyaláznák árkon-bokron keresztül – szinte már a nemzetárulás bűzével átitatva – „saját” /?/ országukat.
Talán egy nemzeti specialitás ez? Amolyan hungarikum? A válasz: végképp nem. A baloldal szanyitiborjai, niedermüllerpéterei, zöldikéi, vöröskéi azok, akik reggel egy kávét ne tudnának elfogyasztani anélkül a gondolat nélkül: legközelebb miként is rúgjak bele „saját” /na, nem/ népembe, nemzetembe. Az utolsó mondatrészt legszívesebben korrigálnám, mert az ilyeneknek a saját nép, nemzet kifejezéstől feláll a szőr a hátukon.
S, hát a Sargentini jelentést is az ilyen „balfékek” tömték tele őrültségekkel és szemenszedett hazugságokkal, mivel az olykor láthatatlan, őket marionett bábuként irányító gazdijaik számára Magyarország, vagyis a a V4-ek országai, az osztrákok, az olaszok, vagyis így, együttesen nem illünk bele abba az általuk megálmodott „tájképbe,” / Egyesült Európai Államok/, amelyben nekünk, felsoroltaknak, csakis a kifosztásra ítélt GYARMAT státusz jutna ki „jutalmul.”
Kalita Gábor – korkep.sk
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
