„Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van” – fogalmazta meg 1950-ben írt versében Illyés Gyula, ami nem csak az olyan diktatúrákra volt igaz, mint amilyen a sztálini Szovjetunió, a castroista Kuba, a Kim Dzsongil vezette Észak-Korea vagy a maoista Kína volt, de a kisebb, kelet-európai kommunista diktatúrákra is.
Erich Honecker, aki mintegy 18 éven át vezette a Német Demokratikus Köztársaságot, nem volt karizmatikus vezető, sem az orgánumával, sem izzó hevületű szónoklatokkal nem hívta fel magára a figyelmet, gazemberségben viszont szinte semmivel sem maradt el sztálinista vezetőtársaitól.
Mindvégig szolgai módon másolta mindazt, amit ma moszkvai vonalként ismerünk, majd amikor ez kifutott alóla, a saját sztálinista tradícióit próbálta követni. Mégis olyan különcségek és sajátosságok is jellemezték ezt a szovjet érdekszférába kényszerített sztálinista államot, amik máig megmosolyogtatók. A katonai hagyományok, a katonák ruházata mintha a Harmadik Birodalom fegyveres erejétől, a Wehrmachttól maradt volna meg.
Egészen 1961-ig Berlint nem vágta ketté fal, így közel négymillió állampolgár menekült át a nyugatnémet térfélre. Egészen 1972-ig nem volt teljes körű az államosítás, és elméletileg többpártrendszer jellemezte (liberális és nemzeti demokrata párttal, parasztpárttal) az ország politikai berendezkedését. A nyugati propagandát csupán az ország délkeleti szegletében nem lehetett fogni, illetve a nyugatnémet rádiót még ott is hallgathatták.
Elvárták a keletre szakított nemzettesttől, hogy egyedüliként reprezentálja a német kultúrát és politikát, de a valóságban rosszabb volt németnek lenni. Honecker egyébként tehetős, hatgyerekes családba született a mai Saar-vidéken, az I. világháborút is könnyebben vészelték át másoknál.
Még csak 14 éves volt, amikor belépett a KJVD-be, a Német Ifjúsági Kommunista Szövetségbe, a szervezetnek 1931-től vidéki vezetője is lett. Tehetségét és megbízhatóságát igazolja, hogy Hátsó-Pomerániában egy gazda megtette volna intézőjének, de inkább a kommunista ifjúsági mozgalmat választotta. Gyorsan ideális sztálinista funkcionárius vált belőle, Fritz Malter fedőnéven, majd később a moszkvai nemzetközi Lenin-iskolában minden sötét dologra kitanították.
A rendőrség elől Hollandiába menekült, megfordult Párizsban is, 1935-ben a Gestapo összeesküvés előkészítéséért letartóztatta. A börtönből 1945-ben egy szövetséges bombatámadás után megszökött, egy fegyőrnő, Lotte Grund lakásán rejtőzött, a nő vette rá, hogy adja fel magát. A foszforbombák eltakarításánál tanúsított helytállásáért az őrség a szökését eltussolta.
A háború után, megismerkedve Walter Ulbricht kommunista vezetővel, karrierje szinte szárnyakat kapott. Mire Ulbricht mellett a második ember lett, példaképe legszívesebben már szabadult volna tőle, ezért Honecker Brezsnyevnél feljelentette riválisát. A helyére lépve 1971-től a Központi Bizottság első titkára lett. Innentől szinte halmozta tisztségeit: a honvédelmi tanácsnak és az elnöki tanácsnak is elnöke lett, még a személyi igazolványa is az 1-es számot viselte.
Honecker közel két évtizedes uralmát egyként jellemezte a viszonylagos jólét, a Trabant nevű „luxusautó”, az áhított, „kivehető ajtós” turmixgép, a rendszerváltásig életeket követelő Állambiztonsági Minisztérium 90 ezer hivatásossal és 179 ezer besúgóval.
Nem beszélve a Péter Gáboron is túltevő szörnyetegről, Erich Mielke állambiztonsági vezetőről, a berlini falnál lelőtt 136 szerencsétlen állampolgárról, akikre tűzparancsot adott a vezér, vagy második feleségéről, Margot Feitről, aki Edith Baumannt túrta ki mellőle, törvénytelen leányt szült neki (nem egyedüliként), belerángatva egy pártbotrányba. Az asszonyt, aki művelődési miniszter lett, még Honeckernél is nagyobb közutálat övezte, emberrablások, öngyilkosságok száradtak a lelkén.
A bukás árnya az 1980-as évek végén vetült rá: jött Gorbacsov gyűlölt reformja, a Páneurópai Piknik és az ellenlábas második ember, Egon Krenz.
Miután 1989-ben leváltották, később korrupció, hivatali visszaélés és hazaárulás miatt bíróság elé is állították, ám súlyos betegsége miatt – hiába köze volt 790 német halálához – nem vonták felelősségre. Utolsó beszédeiben is a hidegháborút éltette, semmit se tanult, semmit se felejtett. Lánya után menekülve Chilében halt meg. A nyugatnémetek szerettek volna minden dokumentumot elégetni, de a keletnémet polgárjogi aktivisták mindent lefoglaltak, innen tudni az állam aljasságairól
Forrás:harcunk.info
Tovább a cikkre »
