Egy szigorú tanár elől az iskolapadba bújó, ott védelmet kereső kamasz úgy szeretne az órán jelen lenni, mindent látva és közben észrevétlen maradva, mint a néző a színház nézőterén. Később döbben csak rá, hogy „a néző mindig nézett is, a figyelő megfigyelt”.
Pirkko Saisio regényének kettős beszédmódja is a néző és a nézett kettősségét képezi le. A felnőtt narrátor évekkel később visszatekint saját kamaszkori lényére, látja magát különböző helyzetekben, s a felidézett alakról és eseményekről egyrészt kívülről, egyes szám harmadik személyben, másrészt bensőségesebb hangon, a múltat jelenidejűsítve, egyes szám első személyben beszél.
Az Ellenfény a finn írónő életrajzi trilógiájának második kötete, a magyarul szintén Varga P. Ildikó lendületes fordításában megjelent, a gyerekkort felidéző Legkisebb közös többszörös című regény folytatása, de önálló műként is olvasható.
A trilógia második kötetében a főszereplő kamaszlányt különböző jelenetekben látjuk, váltakozó helyszíneken, a nyitó fejezetben például az érettségi bankettje után, amint hajnalban mezítláb lépked a fűben, kezében a fehér magassarkú szandállal, mely egész este szorította a lábát. A naiv, illúziókkal teli, frissen érettségizett lányt később Svájcban találjuk, amint a vonaton finn–német szótárral az ölében a társalgásban később majd bevethető mondatokat fogalmaz. Az epizódok sorrendje nem időrendben halad, menet közben visszakalandozunk a gimnáziumi évekhez, belelátunk egy megmagyarázhatatlan indulatokkal, a megaláztatásokból, az önbizalomhiányból fakadó gyűlölettel teli kamaszélet lelki hátterébe.
Saisio könnyedén, iróniával, humorral fűszerezve tálalja a komoly témákat, koherens világot teremtve a széttartó szálakból. Nincs szüksége hosszas elmélkedésekre, magyarázó kommentárokra ahhoz, hogy a jelenségeket a maguk komplexitásában bemutassa, elég egy-egy remekbe szabott kép, mely mintha egy kimerevített színpadkép vagy megállított filmkocka lenne, magába sűrítve miniatűr hétköznapi tragédiákat. Ilyen például az apa képe, aki nejlonzacskóba csomagolt sapkával a fején nézi a tévét, mikor lánya hazajön az iskolából. A sapka jelkép, Finnországban a frissen érettségizetteknek egy fekete-fehér sapka jár, az elején egy lant alakú kitűzővel. Az apa, bár intellektuális képességei megvoltak hozzá, nem érettségizett, így a gesztusban, ahogy lánya még kicsomagolatlan sapkáját a fejére teszi, benne van az elrontott élet, az elszalasztott lehetőségek keserűsége mellett a lánya felemelkedése miatt érzett apai büszkeség is.
A kamaszkor Saisio számára a nyelvhez való viszony, az íróvá érés szempontjából is fontos időszak. Mikor a Kárókatonának becézett tanárnő a táblánál szabdalja szét az összetett mondatokat, alá- és fölérendeltekre osztva őket, titkos rajongója, a diáklány (akit tanárnője kezdetben közepesre értékel, s csak később figyel fel művészi hajlamaira) elhatározza, hogy ő is meg akarja tanulni szétszedni, elválasztani, erőszakkal alárendelni a mondatokat, papírra írni a valóságot. Mindeközben tudatosítja, hogy a valóság épp a nyelv, az írás révén alakítható: „A valóság a mondat, amit leírok.”
A lány kamaszéveit meghatározza a családi marxista nevelés és az iskolai vallásos nevelés közti összeütközés is, az ellentmondás fokozza bizonytalanságait, bonyolítja önmaga helyének keresését a világban, erősíti az erre a korosztályra egyébként is jellemző önbizalomhiányt. Az iskolai szigor gyűlöletet vált ki, az atyai kioktatások pedig kudarcba fulladnak. Mikor az apa a marxizmus-leninizmus lényegét magyarázza, az anya inkább védekezőleg elvonul a konyhába darázsfészket sütni. A lelki tartalmakat és a szemmel nem látható dolgokat a polgárság kitalálmányainak minősítő apa szavait lánya logikus érvekkel kiforgatja, s az apa az érvek elfogytán egy kávéscsészét vág a lányához, aki ettől a pillanattól kezdve minden tekintélyt gyűlöl: „Kalifát, apát, Marxot és Istent. Így, ebben a sorrendben.”
A regény a tükröződésre épít, az idősben tükröződik a fiatal, a szülőben a gyerek, a svájci tájban a finnországi. A genderkérdéseket is tükröződések, ikerstruktúrák határozzák meg: a svájci árvaház két gondozónője egyforma ruhát hord, kéz a kézben járnak az erdőbe málnát szedni, az asztalnál cserélgetik villáikat. A Dolores tánti szobájából éjjel átszűrődő zajokat elemző finn lány gondolatban a különböző lehetőségeket és azok egymástól eltérő erkölcsi megítéléseit latolgatja, míg végül arra a következtetésre jut, hogy „Irma tánti Dolores pasija. Vagy nője.”
A neki megfelelő nemi szerepet kereső kamaszlány idősebb megtestesülése a vénlány rokon, Ulla néni is, aki megjelenik egy csupa házastársakból álló partin, s egyszerre a figyelem középpontjába kerül: „Amikor egy egyedülálló megjelenik egy társaságban, gyakorlatilag mindenki pár nélkül marad. Az egyedülálló ember örök kihívás a környezetére nézve.”
A lány pragmatikus és az élet adta szűkös lehetőségekbe beletörődő anyja, akárcsak Ulla néni, ironikus megjegyzésekben fogalmazza meg a házasság és a párválasztás lényegét. A „valakinek párjává válni” gyakorlatilag a „pártatlanság” ellenképévé lesz, a szabadság elvesztéséé. Ulla néni életfilozófiája szerint a nőkkel folytatott viszony sokkal korrektebb, egy nő anélkül is jól érezheti magát egy másik nővel, hogy az elvárná, hogy másnap kivasalja a ruháit. Az anya a házasság dicsérete címén csak olyan érveket tud felhozni, hogy az ő férje legalább nem részeges, nem veri a családját, nem költ el minden pénzt, s mégiscsak jó, ha van kivel megbeszélni a dolgokat.
Ez a két életfilozófia is ellenfényben látszódik, egymás tükörképe. Az általában két választás között őrlődő főszereplő lányban egyre inkább megérlelődik az ő életét meghatározó felismerés. A jövő lehetőségei felvillannak ugyan, de elbizonytalanítva, mintegy „ellenfényben”. A jövőt fürkésző fiatal mintha a napba nézne, amely elvakítja a szemét, s a túl sok fénytől nem látná meg, ami másoknak, akik háttal állnak a napnak, mindennél világosabb: csak érzi, de még nem látja tisztán azt, ami ott van már egészen közel, egy karnyújtásnyira.
Polgár Anikó
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
