Az elmúlt másfél hétben történelmének talán legizgalmasabb, legfeszültebb, legnehezebb napjait élte át a Jobbik – és azt hiszem, a legtanulságosabbakat is. A három alelnök és egy alelnök-aspiráns megvétózása nagyjából mindenkit váratlanul ért a hazai közéletben. És ez nem csak arra volt alkalmas, hogy meglepődjünk, megdöbbenjünk, örüljünk, vagy épp bosszankodjunk a döntés miatt. Hanem arra is, hogy elgondolkodjunk a nemzeti radikalizmusról és annak ellenfeleiről – no, meg a politikáról, úgy általában.
Az első nagyon jellemző, és éppen ezért elég jól kiszámítható jelenség órákon belül megérkezett: a liberális és fideszes média féltő aggódása. 2010 óta a japán vasutat meghazudtoló pontossággal, minden, a Jobbik körül felsejlő vélt, vagy valós konfliktus esetén menetrendszerűen érkeznek a párt eredeti értékeinek „feladásáról”, a politikai elitbe való „besimulásról” szóló sajnálkozó, a szegény, cserben hagyott radikálisok sorsa felett sóhajtozó cikkek. Azoktól az újságíróktól, akik egyébként publicisztikák, elemzések, fél-negyed-és nyolcadigazságokkal kibélelt riportok és tudósítások tömkelegében igyekeznek bizonyítani, micsoda veszélyes, szélsőséges, náci szörnyetegek – ugyanazok a radikálisok, akiknek ilyenkor finoman, együtt érzően megveregetik a vállát.
De sajnos nem csak ők kiszámíthatóak – hanem a tűpontosan belőtt célközönség is. Egyetlen indexes anyag sem jött velem szembe annyiszor a Facebook-on, mint a „Vona Gábor szembefordult az eddigi Jobbikkal” című, igényes, finoman zsidózós illusztrációval ellátott tavaly márciusi cikk – mégpedig szinte kizárólag Jobbik-szimpatizánsok üzenő faláról. Akik, amúgy egy átlagos napon az időjárás jelentést se hiszik el az Indexnek. Ám az ilyen, patikamérlegen kimért összeugrasztásokat lelkesen osztogatják, fölé írva az elmaradhatatlan „én megmondtam, hogy ezek is…” kezdetű diszkont bölcsességekkel.
A zseniális társadalomkritikusból agyhalott kádáristává öregedett Moldova György írta egyszer, még szebb napjaiban:
„A magyar ember nagyon szeret hinni. Ennél egy dolgot szeret csak jobban: csalódni”.
Szerintem minden idők egyik legfontosabb mondata a magyar nemzetkarakterről. És ne higgyük, hogy ezzel – akár olvastak Moldovát, akár nem – az Index, az Origo, a HVG, vagy a 24.hu szerkesztőségében nincsenek tisztában. Mint, ahogyan azzal is, hogy a legszenvedélyesebb hitek és legkeservesebb csalódások az elmúlt negyed évszázadban épp a keresztény-nemzeti érzelmű magyaroknak jutottak osztályrészül. Ők, hát a legsérülékenyebbek, a legérzékenyebbek – és a legvédtelenebbek is az ilyen sunyi manipulációval szemben.
Pontosan ez történt az elmúlt napokban is. „Vona leszámol a radikálisokkal!” – harsogták, amikor tavaly októberben az elnök lecserélte párt parlamenti frakcióvezető-helyetteseit. „Volner, Z. Kárpát, és Sneider már túl sok a Jobbiknak, hiába, felpuhulnak ők is” – érkeztek a jól irányzott sugdosások. Aztán most meg az van, hogy a jelenlegi elnökségből éppen ők maradnak a helyükön.
S, akik jönnek, vajon tényleg mérsékeltebbek, mint, akik mennek? S, akik mennek, valóban mind vállalhatatlan szélsőségesek lennének?
Komolyan úgy nézne ki a képlet, hogy a kültelki bunyós Novák Előd helyett a belpesti úrifiú Janiczák Dávid jön? Hogy a vérivó náci Szávay István helyébe az EU-konform, mérsékelt, besimuló Toroczkai László érkezik? Hogy az emberevő fasiszta Apáti Istvánt az Amnesty International ügynöke, Fülöp Erik váltja?
Ugye, milyen hülyén hangzik ez így? Mert hülyeség is. A pártelnök nem azokat váltotta le, akiktől ez a párt radikális volt, és nem azokat hozza be, akiktől majd nem lesz az. Mint, ahogyan az is olcsó, és méltatlan magyarázat volna, hogy a távozók és az érkezők között a fő különbség, hogy az előbbiek alkalmatlan, az utóbbiak meg alkalmas vezetők. Mert az előbbiekről azt tudjuk, hogy alelnöki idejük alatt az ország második legerősebb politikai erejévé tették a Jobbikot – az utóbbiakról meg azt, hogy sikeres, népszerű polgármesterek. Ha minden spekulációt és indulatot félreteszünk, és csak ezt nézzük, akkor most, 2016 április végén a távozók sikerét nem lehet kétségbe vonni – az érkezőkében meg nincs miért kételkedni.
S, hogy akkor miről is szólt ez az elmúlt drámai másfél hét? Tessék két kézzel megkapaszkodni a székben:
a hatalomról.
Amelyet úgy megtanultunk gyűlölni az elmúlt évtizedekben, mert soha, nem a nemzet, a közösség érdekét szolgálta. De, amely nélkül nincs semmilyen nemzet, és semmilyen közösség sem.
Nem történt se több, se kevesebb, mint, hogy Vona Gábor élt azzal a valóban komoly hatalmával, ami a párt első embereként eddig is fenn volt tartva számára. Nem, nem visszaélt. Azt tette, amit a párt alapszabálya szerint eddig is bármikor megtehetett volna. Hogy miért, az most másodlagos kérdés. Megtette, mert joga van hozzá. Mert ezt a bizalmat szavazta meg számára a közösség, amelynek élén áll. És, amely most története egyik, ha nem a legnehezebb próbatétele előtt áll.
Képes lesz-e elfogadni az önszántából önmaga fölé emelt vezető döntését az is, aki nem ért vele egyet?
Aki nem érti. Aki méltánytalanak tartja. Aki megalázónak érzi. Mert azért ne feledjük el: bármennyire is politikáról és politikusokról van szó – ennek a történetnek a szereplői mindenekelőtt: emberek. Akik ott voltak a párt születésénél, mint Szávay, akik végig küzdöttek közel másfél évtizedet, mint Novák. Akik együtt vállalták, hogy átkozzák, köpködik, kiröhögik, agyonhallgatják, vagy épp bilincsben hurcolják el őket. Akikkel ennél méltóbb, és emberibb módon is meg lehetett volna beszélni, hogy egy sorral hátrébb kell állniuk.
És emberből vannak azok a tagok, szimpatizánsok is, akik annak idején bizalmat szavaztak a távozó alelnököknek, akik a mai napig bíznak bennük – és most szoronganak, és dühösek, mert egy olyan döntést kell elfogadniuk, amit ők maguktól nem hoztak volna meg. És most iszonyú dilemma elé kerültek: ha elfogadják az elnöki vétót, megtagadják két évvel ezelőtti döntésüket, bizalmukat – ha nem fogadják el, kettészakítják a pártot, és megtagadják, mindazt, amiért eddig küzdöttek.
Irgalmatlan nehéz vizsga ez. Nagy hiba lenne most kiátkozni, kicsinyesnek, vagy hülyének bélyegezni és kicsapni a suliból azt, aki még görnyed a kérdések felett. De azért az legyen világos: aki megoldja , az a maga közéleti érettségijét teszi le, és bebizonyítja, hogy nem csak vezető, de felelős politikusnak is alkalmas. A feladat piszkosul kemény, de nem teljesíthetetlen, ahogyan azt épp az egyik távozó, Szávay bizonyította a héten.Aki viszont képtelen lesz rá, az – akármilyen becsületes, jó srác, akármennyire is megszerettük a gimiben – megbukik…
Balogh Gábor
Forrás:jobbegyenes.blog.hu
Tovább a cikkre »
