Törökország nem hivatalosan hadat üzent Európának, a kontinens elleni támadás pedig nem hagyományos fegyverekkel, de nagy intenzitással zajlik.
Így értelmezhető Recep Tayyip Erdogan török elnök, illetve az ankarai kormány döntése, amellyel felrúgták az Európai Unióval négy éve megkötött megállapodást, amely biztosította, hogy az EU által a Törökországba érkező menekültek és gazdasági migránsok ellátására fizetett összeg fejében Ankara visszatartja az Európa felé tartó migránsáradatot.
A közvetlen kiváltó ok a közel-keleti térségben, konkrétan Szíriában megszerzendő befolyásért és területekért a térség hatalmai között zajló vetélkedés, amely során a török–szír határ szíriai oldalán „biztonsági” okokból beavatkozó török egységeket támadás érte a szír kormányerők – esetleg a Bassár al-Aszad szír elnököt támogató orosz csapatok – részéről. Ankara ezt használta ki ürügyként arra, hogy bejelentse: többé már nem képes visszatartani a migránsokat. Magyarán: rászabadította a több tízezres – akár százezres – emberáradatot Európára.
Az ok természetesen nem abban keresendő, hogy 33 török katona szíriai/orosz légicsapás nyomán bekövetkezett halála akkora sokkot okozott volna a török társadalomban, hogy immár képtelenek lennének útját állni az Európa felé tartó áradatnak. Hanem egyértelműen az, hogy a szíriai befolyási övezete kibővítéséért és annak hosszú távú megtartásáért vívott küzdelemben kikényszerítse az európai NATO-tagállamok, illetve az Európai Unió támogatását. Valamint hogy bónuszként magasabb támogatási összeget alkudjon ki az EU-tól a migránsok visszatartása érdekében. Magyarán: szemérmetlenül zsarol bennünket.
Merthogy ezt jelen állás szerint megteheti. Elvégre Erdogan van abban a helyzetben, hogy az EU szorul az ő jóindulatára, miután csakis Ankara kegyén múlik, hogy megállítja az emberáradatot, vagy hagyja továbbmasírozni. Illetve, ahogy az a híradásokból kiderül, nem csupán hagyja, de egyenesen ösztönzi őket, hogy induljanak el. Az EU-ba való bejutás megkönnyítése érdekében pedig még a görög határon álló kerítést is lebontja.
Az Európai Unió pedig közben végre először nemcsak fejvesztett, kétségbeesett és tanácstalan kapkodással reagál. A brüsszeli és a vezető nyugati tagállami illetékesek is rájönni látszanak arra, hogy ilyen helyzetben meg kell próbálni erőt és cselekvőképességet felmutatni. Ezért – miután öt évvel ezelőtt még kígyót-békát rákiabáltak a Magyarország, egyben az EU határát védő magyar kormányra – most nemcsak szavakban, de pénzzel és csapatokkal is támogatják a görög–török határt a migránsok ellen védő görög egységeket.
Persze kérdéses, meddig védhetőek az EU külső határai úgy, hogy az elmúlt években elmulasztották a hatékony megerősítésüket, és abban bíztak, hogy Erdogan nem próbálja majd magasabbra srófolni a migránsok visszatartásának árát – ami a török elnök eddigi magatartása alapján igencsak naiv elképzelés volt. Törökország ugyanis most igazi lator államként zsarolja az EU-t, és kérdéses, hogy sikerül-e elkerülni azt a középkorihoz hasonlatos helyzetet, amikor egyes európai országok azzal érték el, hogy a törökök legalább egy ideig békén hagyják őket, hogy sarcot fizettek a Fényes Portának.
Persze annyiban igaza van Erdogannak, hogy valóban iszonyatos erőfeszítést jelent ellátni az ország területén tartózkodó, több mint három és félmillió menekültet és migránst – a táborokban ugyanis nemcsak a polgárháború elől menekülő szíriaiak, hanem a jobb élet reményében Európába tartó afgánok és pakisztániak is százezrével vannak –, ám ez civilizált körökben mégsem lehet indok arra, hogy egyszerűen nekihajtsák őket Európának, hogy így kényszerítsék bőkezűségre. Közben az EU-nak olyan nemzetközi erőtérben kell lavíroznia, amelyben gazdaságilag az egyik legerősebb, katonailag viszont a leggyengébb. Törökország és Oroszország jelentős katonai erővel rendelkezik, és mindketten megpróbálják megőrizni megszerzett pozícióikat Szíriában.
Eközben az Egyesült Államok is a saját nemzetbiztonsági elképzeléseit érvényesíti: egyrészt az orosz befolyás ellen harcol a Közel-Keleten, amikor NATO-szövetségesként támogatást ígért Törökországnak, másrészt azon doktrínát is, miszerint megpróbálja gyengíteni a gazdasági riválisának tekintett EU-t – most éppen azáltal, hogy az Uniót nehéz helyzetbe hozó törököket támogatja.
A legfőbb kérdés az, képes-e az EU olyan egységes és hatékony fellépésre, amellyel le tudja szerelni a zsaroló „szultánt”, és elejét tudja venni annak, hogy újabb, a nyugatitól eltérő kultúrájú, integrálhatatlan – mert integrálódni nem is igazán akaró – tömeg jusson be a határain belülre.
Forrás:kronikaonline.ro
Tovább a cikkre »
