Meg-megrezzent a gyertya lángja, amelynek fényénél édesapám a doktori disszertációját írta a ferencvárosi Tűzoltó utcai házuk földszintjén, a légónak kinevezett helyiségben, merthogy a bérháznak pincéje nem volt.
Akkor, 1945 januárjában néhány hete tartott már Budapest ostroma, a Vörös Hadsereg szinte egyfolytában lőtte a budai várat, a lövedékek becsapódása messzire hallatszott. Villany természetesen nem volt, amúgy is elsötétítést rendeltek el az egész városban. A csapból nem folyt a víz, a lakások ablakain keresztül szabadon fújt be a hideg januári szél, hiszen a légnyomás már régen kitörte a keretekből az üvegeket. Egyik alkalommal apám úgy gondolta, hogy hosszú idő után végre meg kellene borotválkoznia, mert kisebb szakálla nőtt az ostrom alatt. Fölment a második emeleti lakásukba, spirituszégővel felolvasztotta a konyhában talált jégdarabokat, és az így nyert vizet a hokedlin lévő lavórba öntötte. Amint lehajolt, hogy bevizezze az arcát, abban a pillanatban géppuskasorozat zúgott el a feje fölött, nagy robajjal végiglyukasztva a falat. Egy orosz Rata vadászgép húzott el arrafelé, a pilóta nyilván észlelte a lakásban a mozgást, azért lőhetett oda. Mondhatom, apám aznap született másodszor. Nem találták el a lövedékek, egytől egyig mind a falba csapódott. Apám később kiszedett közülük néhányat, és mementóként eltette ezeket a roncsolt, rozsdás, eldeformálódott vasakat. Máig megvannak, megörököltem, egy dobozban tartom őket.
Amikor már a közelben jártak az oroszok, házról házra, tűzharcban haladtak előre, és várható volt, hogy a Tűzoltó utcába is eljutnak. Apám úgy mesélte, dermesztő pillanat volt, amikor az első orosz katona lángszóróval a kezében megjelent az ajtóban – persze utána jöttek a többiek is. Az emberek tudták, elég egyetlen félreérthető, rossz mozdulat, és mindenki rögtön a tűz martaléka lesz. A rettegés nem csak a ház lakóinak arcára ült ki. Az orosz katona ábrázatán is látszott a félelem, hiszen fogalma sem lehetett, mi fog történni a következő percben. Nyilasokat, németeket kerestek, és nem tudhatták, melyik házban, légópincében bújtak meg csőre töltött fegyverekkel. A csizmák talpát is nézték. Ha valakin olyan csizma volt, amit a németek hordtak, azt a helyszínen agyonlőtték. Ezek az orosz fegyveresek még a szovjetek elit alakulatának, a gárdahadosztálynak a katonái voltak, akik egészen Berlinig üldözték a németeket. A megszálló hadsereg katonái csak utánuk jöttek.
1944 októberében a nyilasok átvették a hatalmat, és – ahogyan apám mesélte a nehéz időkről – amikor az oroszok megközelítették Budapestet, jött a hadparancs, hogy tizenhat és hatvanéves kor között minden férfi köteles jelentkezni a parancsnokságon a város védelmére. „Apa, most mit csináljunk?” – kérdezte az akkor huszonnégy éves apám Józsi papát. „Nem megyünk, fiam – válaszolta –, az orosz tankok biztosan eltaposnának bennünket. Kivárunk, és meglátjuk, mi lesz.” Csakhogy aki a megadott határidőre nem jelentkezett, azt – mivel statárium volt – azonnal felkoncolták, ha tudomást szereztek róla.
Apámék házában, a Tűzoltó utcában lakott egy férfi, aki nyilasnak vallotta magát. Megfenyegette nagyapámat: „Ha nem jelentkeznek a fiával együtt a parancsnokságon a megadott időben, feljelentem magukat” – mondta. Nagyapám, aki maga is katona volt – polgári alkalmazottként, alezredesi rangban szolgált a Honvédelmi Minisztériumban, építész volt, hadmérnökként dolgozott –, jól ismerte a szabályokat, tudta mit kockáztat. A nyilas férfi a tizenhat éves fiát már kiküldte a frontra az oroszok ellen harcolni. Nagyapám akkor sem engedett: „Nem csatlakozunk hozzájuk.”
Később, amikor bejöttek az oroszok, megkérdezték a ház lakóit arról, hogy van-e közöttük nyilas pártszolgálatos. Ahogy apám mesélte: akkor mindenki Józsi papára nézett, hiszen az őket fenyegető nyilas férfi is ott ült közöttük. De nem szólt egyetlen szót sem, s katonák aztán elmentek. Telt az idő, és egyszer csak jött a hír, hogy a nyilas férfi tizenhat éves fia elesett az oroszok elleni harcokban. Attól kedve az az ember nem szólt senkihez, összetört, magába roskadt, és nemsokára örökre eltűnt a házból, senki sem tudta hová ment, mi lett vele.
1945-ben apám és a sógora, Vadász – egyszerűen csak így hívták a családban, a keresztnevét sohasem tudtam meg – elmentek Pasarétre megnézni, hogy mi van az egyik rokonuk családi házával, vajon áll-e még. Közlekedni csak gyalog lehetett, s a felrobbantott hidak helyett pontonhidakon mehettek át az emberek Pestről Budára és vissza. Amikor apámék megérkeztek, látták, hogy a ház ép, csak kisebb sérülések keletkeztek rajta. A belső berendezés persze teljesen fel volt forgatva, a bútorokat eltüzelték, a könyvek nagy részét is elégették, egy kisebb részük pedig a fürdőszobában, a kádban végezte, ahol a vécé is volt. Az oroszok ezeket a könyveket használták toalettpapírnak. Emiatt hiányzik a Toldi teljes kiadásából a Toldi estéje. A könyv megmaradt része itt van a polcomon. Nem csoda, hogy kitépték a lapjait, hiszen finom bibliapapírra nyomták, ideális lehetett „arra a célra”.
Korábban, még 1944-ben, ahogyan apámtól hallottam, két német tiszt volt ide beszállásolva, két aacheni tanár, akik Wehrmacht-katonák voltak. Amikor látták, hogy apám jól tud németül, beszélgetni akartak vele. Ő azonban azt mondta nekem erről: „Én nem beszélgetek megszállókkal.”
Egy másik alkalommal Vadásszal együtt jöttek volna át a felrobbantott Szabadság híd mellett létesített pontonhídon, amikor igazoltatta őket egy orosz katona. Teherautó állt a hídfőnél, tele férfiakkal, de volt még üres hely a platón. Apám karszalagján az állt, hogy Légó (a karszalag ma is megvan), mert ő volt a Tűzoltó utcai ház légóparancsnoka. Akkor már tudott kicsit oroszul, a katona odahívta a tisztet, ő meg valahogy meggyőzte arról, hogy rá itt van szükség. Vadászt azonban fölparancsolták a teherautóra, neki mennie kellett. Még visszakiáltotta apámnak: „Laci, estére otthon leszek!” Az óbudai téglagyárhoz vitték az összefogdosott embereket, onnan pedig málenkij robotra a Szovjetunióba, ahonnan, mint tudjuk, nem sokan tértek haza. Apám, mit tehetett, hazament, és elmondta Vadász feleségének, Ellának meg a szüleinek, hogy mi történt. Estefelé gyertyát is gyújtottak, imádkoztak érte. S mit tesz Isten, amikor eljött a kilenc óra, csengettek, és betoppant Vadász: „Mondtam, hogy kilencre itthon leszek!”
Na, de hát mégis hogyan? „Leugrottam a teherautóról az egyik kanyarban, és nem vették észre” – mondta. Persze nagy volt az öröm. S ami még ennél is hihetetlenebb: kicsivel később ez még egyszer megtörtént vele, és akkor is meglépett az oroszok karmai közül. Apám más természetű ember volt, ő nem szökött volna meg. Ha elviszik, én aligha írnék ma cikkeket a Mértékadóba és a Magyar Kurírra. Ám ha már Vadászról beszélünk, érdemes megemlíteni azt is, hogy ez a jó kötésű ember eredetileg Amerikában született, így amerikai állampolgár is volt. Gyerekkorában hazajöttek, itt nevelkedett, felnőve pedig feleségül vette apám három évvel idősebb nővérét. Ők is a Tűzoltó utcai házban laktak, csak egy másik lakásban. 1956-ban, a levert forradalom után azt mondta a feleségének: ebből elég volt, menjünk ki Amerikába. De Ella néni, a nagynéném, nem akart menni, nagyon ragaszkodott a szüleihez. Így aztán Vadász egyedül tért vissza az ígéret földjére, oda, ahová született. Ella néni egészen a haláláig emlegette, azt hiszem, sohasem heverte ki a Vadász elvesztését, nem is ment férjhez többé.
Bózsi, édesapám bátyja öt évvel volt idősebb nála. A becsületes neve valójában Jóska volt, csak a húga, Ella néni nevezte Bózsinak. Szülei már hatéves korában beíratták a cőgerájba (bentlakásos katonatisztképző középiskola). Tiszt lett belőle, a századosi rangig vitte. Amikor 1942-ben a II. magyar hadsereget bevetették a Szovjetunióban, ő is ment a katonáival együtt, végigcsinálta az egész időszakot az orosz fronton. A családban sokáig meg voltak azok a korabeli újságok – én is láttam őket –, amelyekben a Hőseink rovatban többször is megjelent a neve. Jól emlékszem az egyik hírre, ami arról szólt, hogy a mínusz negyven fokos orosz télben meleg takarókat, gyógyszert és teát szerzett a katonáinak. Bózsi a hosszan tartó, keserves visszavonulás után amerikai fogságba esett. Bajorországban töltött egy évet, hadifogolytáborban. 1946 telén aztán a Tűzoltó utcában, a házuk előtt, egyszer megállt egy teherautó, és felkiáltottak a második emeletre Manyi mamának (a nagymamámnak), hogy meghozták a fiát. Hordágyon vitte föl a legénye, mert Bózsinak negyven fokos láza volt. Persze hogy örültek a szülők a hazatérő fiuknak.
Nem sokkal később Bózsit visszavették a hadseregbe, hiszen az 1945 utáni népi demokráciának egy darabig még szüksége volt a horthysta tisztek szaktudására. 1955-ben azonban nyugdíj nélkül elbocsátották a régi világ tisztjeit. Apám bátyját sehol nem akarták foglalkoztatni, végül egy ideig szenet lapátolt a józsefvárosi pályaudvaron, hogy meg tudjon élni, és el tudja tartani a családját, a három lányát. Utoljára 1968-ban találkozhattam vele a nagyszüleim temetésén, Rákoskeresztúron. Józsi papát és Manyi mamát egyszerre temették, hiszen egymás után, egy nap különbséggel haltak meg. Bózsit ott láttam még egyszer, aztán három héttel később ő is meghalt. Összeesett a konyhában, a Tűzoltó utcai lakásban, ötvenhárom éves korában.
Szöveg és kép: Mészáros Ákos
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. január 30-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
