Az engedelmesség nem puszta alá-fölérendeltség kérdése: a Lélekre figyelő, szeretetből fakadó döntés, mely az apostolok nyomdokán járva Isten akaratára válaszol. Arra keressük a választ: hogyan lehet az engedelmesség ma nem teher, hanem a lelki szabadság forrása. Pál József Csaba temesvári megyéspüspök gondolatait olvashatják.
Az első mondat, ami eszembe jut az engedelmességről, Jézus kijelentése apostolaival kapcsolatban:
Egyházunk ezt úgy értelmezi, hogy aki az apostolokat és azok utódait hallgatja, az Jézust hallgatja. A történelem folyamán ezt nagyon sokszor félreértették, esetenként félremagyarázták, és volt, hogy vissza is éltek vele. Ezt a mondatot csak nagyon mély hittel lehet jól értelmezni.
Akkor érthetővé válik. Ha bármelyik eltávolodik Jézustól, sok bajt és nehézséget okoz, és könyvtárnyi magyarázat sem elég, hogy jól értsük Jézus szándékát. Pedig Jézus mindenikünk javát és a közösség javát akarja ezzel a kijelentésével is. Engedelmeskedni csak Jézusért érdemes.
Jézus is „engedelmeskedett”: „a szenvedésből engedelmességet tanult” (Zsid 5,8), ezzel is átélve az emberi tapasztalatokat, „…engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig” (Fil 2,8). Csak ebben a jézusi lelkületben van értelme engedelmeskedni olyankor is, amikor nehéz. Ez a lelkület szabaddá tesz. Jézus azért jött, hogy szabaddá tegyen. „Ahol az Úr Lelke, ott a szabadság” (2Kor 3,17).
És akkor azt is tudom, hogy vannak helyzetek, amikor nem szabad engedelmeskednem sem világi, sem egyházi hatóságnak. Ha azt látom, hogy amit parancsolnak, az nem Isten akarata szerinti, akkor nem engedelmeskedek. Mindig igaz: „Inkább kell engedelmeskedni Istennek, mint az embereknek” (ApCsel 5,29).
Azt mondtuk, hogy Istenért és igazából Istennek kell engedelmeskedni. Isten viszont szól a lelkiismeret által is. Lelkiismeretünk hangja konfliktusba kerülhet az elöljárónk hangjával. Ugyanakkor az is igaz, hogy lelkiismeretünk lehet elferdült vagy nagyon szubjektív. Ezért ilyen esetekben is
A zúgolódó engedelmesség nem segít a növekedésben, és végső soron nem válik javára Egyházamnak sem. „Isten a jókedvű adakozót szereti” (2Kor 9,7). Ha a jó Istenért teszek valamit, ez örömmel tölt el. De akkor is öröm van bennem, ha nemet kell mondanom…
Vannak tipikus kísértései is az engedelmességnek, amelyek gyakran a kevélységből vagy a restségből táplálkoznak. Ilyen lehet a túlzott ragaszkodás a saját elgondolásomhoz vagy stílusomhoz, a megszokotthoz, a kényelmemhez. Ezek kísértések, hogy ne engedelmeskedjek. De kísértő lehet a gyávaságra való hajlam is, hogy szolgalelkűségből, esetleg kényelmem megőrzéséért „engedelmeskedjek”. Aki Istenért mond igent vagy nemet, annak van bátorsága arra is, hogy tisztelettel megmagyarázza döntésének rugóját. Az Egyházban
De ha nem tudom, hogy kié az utolsó szó, akkor nem beszélhetünk engedelmességről.
És mi lesz, ha engedelmeskedek, de az a valaki, akinek engedelmeskedek, tévedett? A Szentírás ígérete segít: „Az Istent szeretőknek minden a javukra válik” (Róm 8,28). Ha Jézusért, az ő akarata szerint engedelmeskedtem, akkor ez is javamra és javunkra fog válni. Szeretetből mondjunk igent és szeretetből mondjunk nemet, amikor arra van szükség.
Szöveg: Pál József Csaba temesvári megyéspüspök
Forrás: Romkat.ro
Fotó: Temesvári Római Katolikus Egyházmegye
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
