Az alábbiakban Kovács Zoltán mariológus, egyetemi tanár, az Esztergomi Hittudományi Főiskola tanára írását közöljük.
Camillo Ruini bíboros neve a magyar katolikus hívek számára leginkább a 2007 őszi budapesti Városmisszió eseményeiből lehet ismert. XVI. Benedek pápa akkori római vikáriusa ugyanis a pápa különleges küldötteként vett részt az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye e jeles eseményén.
De álljunk meg itt egy szóra: mit is jelent az, hogy Őszentsége vikáriusa a Római Egyházmegyében? Róma püspöke a pápa. De a Világegyház terhe is nyomja Szent Péter apostol mindenkori utódának vállát, így a „saját” egyházmegyéjére, főként annak adminisztratív terheire, egyházkormányzati feladataira jóval kevesebb figyelme jut. Bár még fiatalabb korában II. János Pál pápa igyekezett a Római Egyházmegye plébániáit személyesen is vizitálni, a pápák pedig egyik legkedvesebb feladatuknak tartják, hogy a Római Egyházmegye számára személyesen szenteljék fel az új papokat, mégis jócskán rászorulnak, hogy egy különleges hatáskörrel felruházott helynök vezesse gyakorlatban az egyházmegyét.
Amikor 1999-ben a Római Nagyszeminárium növendéke lettem, ez a vikárius Camillo Ruini bíboros volt. Többször is találkoztunk vele, hiszen a papnevelő intézetben tanév elején és végén, valamint a karácsonyi hazautazás előtt személyesen eljött, hogy nekünk misézzen és néhány atyai gondolatot megosszon velünk. A római növendékekkel rendszeresen beszélgetett négyszemközt is. De bárkivel találkozott, barátságosan köszöntötte.
A Bizalom Édesanyjának évenként visszatérő ünnepe a szemináriumi év „szíve”. Ruini bíboros számára minden esztendőben fontos volt, hogy hivatalban lévő vikáriusként maga legyen a délelőtti ünnepi szentmise főcelebránsa. Bár szépen tudott reprezentálni, mégsem veszett el benne papi, püspöki lelkisége. Érezhető volt, hogy őszintén szereti és tiszteli a Szűzanyát. És az ünnep estéjén, amikor János Pál pápa személyesen is meglátogatott bennünket, természetesen hűséges vikáriusa is mindig vele volt.
A városban járva, újságok címlapján is jó volt őt viszontlátni; jó volt a jellegzetes mediterrán reggelizőbárok utcai teraszain kávéjukat kortyolgató és az élet nagy dolgait széles gesztikulálással megtárgyaló helyi népek beszélgetéséből is kihallani nevét; valamint tévéképernyőkön is megpillantani, mivel bokros egyházmegyei teendői mellett püspökkari elnökként közéleti tevékenysége is igen kiterjedt volt. Sokaknak tetszett, másoknak nem, ő nemegyszer nyíltan kiállt a katolikus hit és erkölcs védelméért.
Első rektorunk püspöki kinevezését is személyesen jelentette be nekünk, és megbecsülése jeléül Dél-Itáliába is elutazott, hogy ott püspökké szentelje őt. Mindezt úgy, hogy tudtuk: akkor, életének hetvenes éveiben is már szenvedett szívproblémáktól. Biztos pontnak éreztük, tapasztalt, bölcs, szelíd jó atyának, aki a szomszédos lateráni vikariáruson mindannyiunkért dolgozik. Leszámítva egy-egy riválisát vagy őt kevésbé kedvelő egyént, számomra a leginkább szívmelengető azonban mindig az volt, amilyen szeretettel maguk a római papok beszéltek róla.
A római szemináriumi évek fontos csúcspontjának számított az őszi diakónusszentelés is, melyet ő maga végzett. Szokás volt ugyanis, hogy a teljes évfolyamot ő szenteli diakónussá, a papszentelésben pedig mindenki saját főpásztora által részesüljön otthon. Ez a tudat lelkesített bennünket is évről évre. Hosszú vikáriusi szolgálata alatt, ha jól tudom, hat magyar növendéket indított el így a klerikusi létben.
Számomra is kulcsfontosságú nap volt 2004. október 30-a, amikor az egyházi rend szentségének első fokozatából az ő kezei által részesülhettem Róma székesegyházában, a lateráni bazilikában. És ez tagadhatatlanul is szőtt egy olyasfajta lelki kapcsolatot, mely által még inkább atyaként tekintettem rá, hiszen általa kaptam egy új „életet”, egészen új szentségi küldetést az Egyházban, amihez a papszentelési kegyelem később hozzáadódott. Legnehezebb papi szolgálataim idején sokszor felizzott bennem a lateráni diakónusszentelés emléke, és belül figyelmeztetett: ne feledjem soha, hogy a diakonátus papként is bennem van, a szolgáló szeretetre szóló küldetésem már a papságot is megelőzte jó hét és fél hónappal!
Ruini bíborosnak a Szűzanya iránti szeretete nem csupán a Madre della Fiducia ünnepein ragyogott fel mások számára is építő módon. Személyes emlékként őrzöm azt is, amikor doktori tézisemből tiszteletpéldányt küldtem neki. Ő villámgyorsan és kedvesen gratulált saját kézírással, éreztetve, hogy érdekli a téma.
Ami azonban a Világegyház számára ennél fényévekkel fontosabb, az XVI. Benedek pápa kinevező gesztusa volt, mellyel a már vikáriusként nyugállományban lévő Ruini bíborost 2010-ben kiemelt feladattal bízta meg: vezesse ő annak a szakemberekből álló bizottságnak munkáját, mely a međugorjei jelenségek vizsgálatára volt hivatott. Mint ismeretes, a bizottság tíz éven át dolgozott, végül – az akkor használatos terminológia szerint – megfogalmazta: az első másfél hét jelenségeiről megállapítható azok természetfölöttisége. Nyolcvanas éveiben, fogyatkozó fizikai erejével is az Egyház iránti hűségének fogyatkozhatatlanságáról tett tanúságot e feladat vállalásával is.
Zárszóként még hadd térjek vissza 2004 végére. Ruini bíboros atya a szeminárium teljes közösségét – köztük minket –, másfél hónapja szentelt diakónusokként személyesen várt Szeplőtelen Fogantatás ünnepére, hogy együtt szolgáljuk lateráni aranymiséjén. A szentmise végén osztott szentképen – melyet mind a mai napig őrzök egyik zsolozsmáskönyvemben – a mennybe felvett Szűzanya található. Hátoldalán a szokásos megemlékezésen túl egy idézet az aznapi főünnep liturgiájából, mely már akkor is a hála szavának minősült, de most, földi életéből elköltözve is szép összegzését adja majd’ 72 év papi lelkületének.
Tekintsünk mi is e zsoltársor szavaival és a mennyország felé tekintő hittel, bizalommal Camillo Ruini bíboros életére, társulva akkori hálaadásához: „Énekeljetek az Úrnak új éneket, mert csodás dolgokat művelt”.
Fotó: Kovács Zoltán atya; Vatican Media (kiemelt)
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
