2006 szeptemberében 24 éves egyetemista volt, buliból indult haza. Egyetlen bűne az volt, hogy rossz helyen volt, rossz időben. Lecsukták, megverték, embertelen körülmények között tartották fogva, koncepciós perben elítélték. Azóta is folytatja harcát az igazságért – ami tíz évvel a történtek után sem könnyű küzdelem.
– A 2006-os történetek nem a pesti utcán szoktak kezdődni, hanem Balatonőszödön. A mi generációnknak az őszödi beszéd olyan, mint a Kenneddy-gyilkosság: mindenki emlékszik rá, hol volt, amikor értesült róla. Te hol voltál?
– Felvidéken, az Alacsony-Tátrában túráztam. Hazafelé megálltunk pihenni egy kis kocsmában, az ott üldögélő öregek kérdezték, hogy hallottuk-e mi történt Pesten? Fogalmunk se volt, ők mondták el az egészet
– És egyből irány az utca?
– Sokakkal együtt engem is mélységesen felháborítottak a miniszterelnök szavai, de nem rohantam egyből tüntetni. Épp, hogy hazaértünk, először inkább kíváncsi és izgatott voltam, tájékozódni akartam
– Hogyan jött létre az ominózus találkozás a rend őreivel?
– Szeptember 19-én, egy nappal a tévéostrom után mentünk ki barátaimmal a Kossuth-térre, ahol egy abszolút békés tüntetés zajlott. Nagyjából este tizenegyig voltunk kinn a téren, utána egy barátommal átmentünk az Astoriához, a Living Roomba. Itt egy államigazgatási főiskolás buli volt, mi műszakisok pedig kerestük azokat a rendezvényeket, ahol kicsit jobb a fiú-lány arány, mint nálunk
– Akkor te úgy gondoltad, hogy aznapra vége a politikának?
– Persze. Úgy voltam vele, hogy aznapra már teljesítettem állampolgári kötelességemet, most már jöhet egy kis lazítás.
– De tudjuk, hogy nem így végződött az az este.
– Kb. hajnali fél háromig voltam a szórakozóhelyen, utána hazaindultam a Körúton. A Vas utca magasságában rendőrkordon zárta el az utat. Álldogált még ott néhány velem nagyjából egykorú srác, velük kezdtem el beszélgetni. Olyan nyolc-tíz perc múlva felszólítottak minket a rendőrök, hogy oszoljunk. Nem is értettük, mit akarnak, hiszen semmilyen erőszakos dolog nem történt, és alig páran voltunk. Egyáltalán nem volt balhéhelyzet. Elbúcsúztunk egymástól, én pedig befordultam a Szentkirályi utcába, ahol csapdába estem, mert itt is sorfal zárta el az utam, a Vas utcai sorfal meg közben előrébb jött. Se ki, se be.
Hatan voltunk az utcán – ebből négy civil ruhás rendőr. Egyikük elkezdte kiabálni, hogy „Tüntető, elfogni!”
A rendőrök egyből ránk vetették magukat, és a földre tepertek. Ütöttek-vertek, ahol értek, a fejemet rugdosták, megtapostak
– Hogy reagáltál? Van ilyenkor egyáltalán idő, és lélekjelenlét bármire is?
– Mondtam, hogy ne bántsanak, nem csináltam semmit, de ez persze nem érdekelte őket. Amikor abbahagyták a verést, pár másodpercig egymással beszélgettek, hogy akkor most hogyan tovább. Már nem is tudom, hogyan jött az elhatározás, de egy másodperc alatt úgy döntöttem: el kell tűnnöm innen. Felpattantam és szaladni kezdtem, mint, aki az életéért fut.
Tulajdonképp úgy is éreztem, hogy az életemért futok.
A Bródy Sándor utcánál álló sorfalba futottam bele, ott kaptak el. Ők is nekem estek, ütöttek, rúgtak. Csak az mentett meg a még nagyobb veréstől, hogy egyikük felkiáltott: „Vigyázz, kamera!”
– Valaki felvette ezt a jelenetet?
– Ezek szerint igen. Se az eljárás során, se később nem került elő az a felvétel. Mindesenetre az ütlegelést abbahagyták, és a földön húzva berángattak a rendőrautóba. A nyolcadik kerületi kapitányságra vittek, ahol ledobtak a padlóra, egyet belémrúgtak és ott hagytak.
– Mire gondoltál ott a hideg kövön fekve, gyorsbilinccsel a kezeden?
– Valami furcsa ürességet éreztem. Én szinte burokban nőttem fel, egyházi gimnáziumba jártam, se én, se a családomból senki soha nem került összetűzésbe a törvénnyel. Nem is értetem mi történik körülöttem. Csak azt éreztem, hogy itt valami nagyon nincs rendben, ha a rend őrei engem vernek, ahelyett, hogy a bűnözőket hajtanák. De az igazi csalódás ezután ért.
Bíztam benne, hogy itt benn, a fogdában csak kiderül, hogy tévedés az egész, és hazaeresztenek. Ehelyett jöttek a fenyegetések: ha panaszt teszek a bántalmazás, vagy bármi más miatt „nem leszek biztonságban”
– Ezzel vajon mire gondoltak: Hogy ők fognak bántani, vagy betesznek melléd egy kellemetlen cellatársat?
Konkrétan közölték, hogy,
ha sokat ugrálok, néhányan csuklyákkal a fejükön megjelenhetnek a zárkában, és összeverhetnek, én meg sose tudom meg, kik voltak.
Én addig abban a tévhitben voltam, hogy, ha bekerülök a cellába, a raboktól kell tartanom. Már tudom, hogy a rendőrök és börtönőrök sokkal rosszabbak tudnak lenni. Egyébként
itt, a zárkában mutatkoztunk be egymásnak azzal a fiúval, akit velem együtt behoztak – és, aki a vádiratban a „bűntársammá” lett, akivel szerintük együtt támadtunk a rendőrökre.
Soha korábban nem találkoztam vele.
– A szüleid hogy fogadták a hírt?
– Édesapám boldog-boldogtalannak írt a miniszterelnöktől az ombudsmanig, hogy engem ártatlanul tartanak fogva.
– Válaszoltak?
– A nagy többség válaszra sem méltatta. Aki reagált, az is csak annyit mondott, hogy nyugodjon meg, majd az „független igazságszolgáltatás” tisztázni fogja a történteket. Én is szilárdan hittem ebben. Úgy voltam vele, hogy
a rendőrök tévedhettek, követhettek el szörnyű dolgokat, de a bíróságon úgyis simán tisztázom magam, hiszen semmit se tettem.
– Mikor kezdted el sejteni, hogy ez nem így lesz?
– Amikor az előzetes letartóztatásba helyezésemről döntöttek.
– Arra számítottál, hogy hazamehetsz?
– Persze. Én azt vártam, hogy legkésőbb ezen a ponton ráeszmélnek, hogy egy félreértés történt. Ehelyett azzal kellett szembesülnöm, hogy
szó sincs semmilyen félreértésről – ez a gépezet így működik.
És ebben nem csak a rendőrök, de az igazságszolgáltatás is nyakig benne van.
– Hogy nézett ki a tárgyalás?
– Két nappal az elfogásom után volt tárgyalás az előzetesről. Az ügyvédemet nem is értesítették, egy kirendelt védőt kaptam. Maga a tárgyalás annyi volt, hogy
az ügyész és az ügyvéd is egy-egy percben elmondta a maga sablonszövegét, majd a bíró – fel sem nézve a papírokból – odavetette, hogy „30 nap”.
Később tudtam meg, hogy aznap 133 hasonló módon lefogott emberből 132-őt helyeztek előzetesbe. Futószalagon ment ez.
– Gondolom, ezután átvittek a fogdából egy börtönbe. Külön kezeltek benneteket, vagy sima bűnözőkkel raktak egy zárkába?
– Semmilyen külön kezelés nem volt. Ültem egy cellában őrjöngő távol-keletivel, öngyilkos drogossal, sétáltam együtt a móri mészárlás egyik gyanúsítottjával. Volt, hogy azzal gyanúsítottak meg, hogy vamzer vagyok. Szinte minden nap rettegésben telt. De az igazság az, hogy
nem a raboktól kellett igazán félni – hanem az őröktől.
– Kegyetlenkedtek veletek?
– Már az érkezéskor kezdődött a kálvária. Mindannyiunkat felsorakoztattak, és hátratett kézzel, fejjel a falnak támaszkodva kellett állnunk órákon át. Az őrök azzal szórakoztatták magukat, hogy kirugdalták a lábunkat. Később le kellett vetkőznünk, és egyenként bemenni egy irodába. Ott meztelenül guggoltattak egy jó ideig, közben egy nagy darab börtönőr egy kilinccsel körmösöket osztott.
Időnként kiszólogattak, hogy „Gazsi, itt egy friss segg!”,
és jó harsányan röhögtek mellé. Ott álltam megfélemlített egyetemistaként, aki még életében nem volt börtönben, ők meg úgy ültek az asztalnál, mintha egy trónuson ülnének, és korlátlan hatalommal uralkodtak felettem. Ez a megalázó kiszolgáltatottság volt a legrosszabb.
– A jogvédőkkel mikor találkoztál?
– A nemzeti jogvédőkkel ekkor még nem voltam kapcsolatban, ők később, a kártérítési perek folyamán nyújtottak rengeteg segítséget. A Helsinki Bizottságnak ugyan jött egy küldöttsége a börtönbe, de
engem gyorsan átszállítottak egy másik helyre nehogy véletlenül is találkozhassanak velem.
– Mikor került bíróság elé az ügyed?
– Gyorsított eljárásban tárgyalták, október 2-án már meg is született az első ítélet. Más esetekben halljuk, hogy évekig elhúzódik egy-egy per, számtalan tárgyalási alkalommal. Nos, az én ügyemben egyetlen nap alatt megszületett az első fokú döntés. Ez volt az igaz sokk.
– Gondolom, bíztál benne, hogy legalább most kiderül az igazság.
– Hogyne. Azért itt mégsem arról kellett már dönteni, hogy előzetesbe tegyenek-e, hanem konkrétan arról, hogy mit követtem el. És ez volt az, ami láthatóan a legkevésbé érdekelte a bíróságot. Az ügyész egy év felfüggesztett kért garázdaság miatt, ám egészen döbbenetes módon
a bíró átvette a vádhatóság szerepét, és átminősítette csoportosan, felfegyverkezve elkövetett hivatalos személy elleni erőszakká.
Ez, ugye sokkal súlyosabb megítélés alá esik. Az égvilágon semmilyen bizonyíték nem volt velem szemben, kivéve a két rendőrt, aki elfogott. Azt sem tudták megmondani, milyen színű ruha volt rajtam, ugyanakkor azt állították, hogy egész este engem figyeltek. Ami már csak azért is fura, mert, ugye
hajnali fél háromig egy szórakozóhelyen voltam.
Azt is mondták, hogy jobb kézzel dobáltam őket – holott balkezes vagyok. Sérüléseimet pedig úgy szereztem, hogy menekülés közben több autónak is nekifutottam. Vasvári Csaba bíró számára ez elég volt ahhoz, hogy kiszabjon két és fél év letöltendőt.
– Mit éreztél, amikor kimondták az ítéletet?
– Ez volt az a pont, amikor összeomlottam. Még a jegyzőkönyvbe is bekerült, hogy
a padon fekve hallgattam végig az ítéletet.
Édesanyám borogatott, bátyám sírógörcsöt kapott. Ma sem könnyű erről beszélni. Tíz év múltán,
harminc éves fejjel is előfordul, hogy elbőgöm magam, ha ez a téma előkerül.
– Mikor látszott az első fénysugár az alagút végén?
– Október 26-án helyeztek szabadlábra. De még ekkor sem engedték meg, hogy értesítsem a családomat. Egy Budapestre szóló vonatjeggyel kitettek az állomásra, és szélnek eresztettek. Több mint egy évvel később, 2007 decemberében született meg a másodfokú ítélet, amely tulajdonképpen teljesen helyben hagyta az előzőt, annyi különbséggel, hogy „csak” két év felfüggesztetett szabtak ki rám.
Arról szó sem volt, hogy igazságot szolgáltassanak az ügyben.
– Sor került erre később?
– 2010 után született egy törvény, amely kimondta, hogy minden olyan ítéletet megsemmisítenek, amelyet kizárólag rendőri vallomások alapján hoztak ebben az időszakban. Az enyém is ennek hatálya alá esett. Kártérítést azonban
azóta sem kaptam egy fillért sem,
holott hosszú évek óta pereskedek. Az elhurcolásomban és megverésemben részt vett rendőröket is felmentették, hiába tettem feljelentést Gaudi-Nagy Tamás és a nemzeti jogvédők segyítségével.
Vasvári Csabát, aki első fokon letöltendőre ítélt, azóta előléptették.
Sőt, amikor a körúti robbantó után nyomoztak, engem is megkerestek, hátha azóta megőrültem, és így akarok bosszút állni. Ezek szerint hiába mondatott ki, hogy ártatlanul hurcoltak meg, a mai napig benne vagyok a nyilvántartásban, és bármiért elővehetnek.
– Kiheverted már azóta ezt a rémálmot?
– Azt hiszem, teljesen soha nem fogom. A kártérítési perek során pszichiáter igazolta, hogy maradandó lelki sérüléseket szenvedtem. A legfájóbb az egészben, hogy
nem egyszerűen elszenvedtem egy igazságtalanságot – egy világ dőlt össze bennem.
Olyan családban és környezetben nőttem fel, ahol soha, senki nem került összetűzésbe a törvénnyel, ahol feltétlenül hittük, hogy a rendőrség és az igazságszolgáltatás a tisztességes embereket védi a tisztességtelenektől. Ehhez képest szembesülnöm kellett azzal, hogy képesek kvázi bűnözőkként viselkedni, hazudni, csalni, és lelkiismeret furdalás nélkül tönkre tenni embereket. Ez az elveszett bizalom azt hiszem, már soha nem tér vissza,
akit egyszer így meghurcoltak, az utána már végérvényesen másként látja a világot.
Ez az egész viszont adott nekem egy küldetést is: elmondani minél több helyen, minél több embernek, mit történt velem, és még nagyon sok más emberrel 2006-ban.
A rendszer ma sem változott, a felelősök nagy része ma is hivatalban van.
Éppen ezért kell ezekről a dolgokról ma, tíz év múltán is beszélni, azért nem adom fel a bíróságon sem a küzdelmet, hogy holnap, vagy újabb tíz év múlva
ne ismétlődhessen meg másokkal, amiket nekünk át kellett élni.
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »
