Június 30-án Nagycétényben a Manócska Óvoda udvarán gyülekezett az emlékező közönség, mely a Nagycétényből 1944-ben elhurcolt zsidóság emléktáblájának leleplezésére érkezett.
Az emléktábla avatásán részt vett Erős Gábor országgyűlési képviselő, Horváth Zoltán István kanonok, esperes, Kiss-Maly László esztergom-szentgyörgymezői plébános, Nagycétény szülötte, Bárdos Gyula, a Csemadok országos elnöke, Mészáros Ferenc, Nagycétény polgármestere és Ladányi Lajos, az óvoda alapító-fenntartója és a Zoboralji Kulturális és Információs Központ igazgatója.
Az avatás megnyitóján Éder Mária, az óvoda igazgatónője üdvözölte az emlékező közönséget, majd felkérte Ladányi Lajost, hogy mondja el beszédét.
Ladányi Lajos beszédében kiemelte:
Beszéde után felolvasta Potok Katalinnak, a nyitrai zsidó hitközség képviselőjének levelét. „Mi, a nyitrai zsidó hitközség tagjai meg vagyunk hatva, hogy emlékművet állítanak a Nagycétényben a negyvenes években lakó zsidó polgártársaiknak, akiket a háborús időkben megfosztottak jogaiktól, mindenüktől, deportálták, és végül a hírhedt koncentrációs táborokban meggyilkolták őket. Nem voltak bűnösök. Az egyetlen bűnük az volt, hogy zsidó szülőktől születtek és az ősrégi hagyományok szerint akartak élni. Itt Nagycétényben húszan voltak“ – osztotta meg levelében érzéseit Potok Katalin.
Az óvodások énekes előadása következett, akik ünnepélyessé tették az avatás programját.
Majd Kis-Maly László atya osztotta meg az egybegyűltekkel, miért is gyűltek össze ennyien ezen a napon.
„Édesanyám nekünk otthon erről nem mesélt, csak nekem, a legkisebb fiának mondta el egyszer gyermekkori titkát, amikor olyan 10–12 éves lehettem. Jasna Gorába, a lengyelországi Fekete Madonnához zarándokoltunk el, és hazafelé meglátogattuk az auschwitzi haláltábort. Ott osztotta meg velem történetét, ami nagyon mélyen a szívembe vésődött. Édesanyám megesketett, hogy ezt még a testvéreimnek sem mondhatom el. Idővel felnőttem, pap lettem. Édesanyánk 70 évesen, 2007-ben meghalt, én pedig 2017-ben eljutottam a Szentföldre, ahol meglátogattam a Yad Vashem múzeumot is, ahol a holokauszt emlékére ég az örök tűz. Ott értettem meg, hogy milyen keserű titkot hordozok a szívemben, édesanyánk és az ő gyermekkori zsidó származású barátnőjének, Elinek az emlékét. Még akkor, ott fogalmazódott meg bennem, hogy valamit tennem kell azért, hogy fennmaradjon az emlékük történelmi falunkban, s mindez immár márványba is foglalva hasonló üzenetként emlékeztet, ahogy a Yad Vashem örök tüze is azokra, akik a haláltáborokban vesztették életüket.
Nagycétény polgármestere, Mészáros Ferenc beszédében szintén méltatta az emléktábla állításának gondolatát, megvalósítását. Elmondta, hogy szülei is tisztelettel emlékeztek a nagycétényi zsidó közösségre, akik a falu értékes és megbecsült polgárai voltak és tragikus sorsukat a mai és a jövő nemzedékeknek sem szabad feledniük.
Utána Horváth Zoltán István pronotárius kanonok, esperesplébános tartotta meg beszédét. Elmondta, hogy nem csupán hivatali kötelességből vesz részt az avatáson, de mint Kis-Maly László atya és a Maly család barátja, gyóntatópapja is. Ismerve László atya édesanyjának történetét és László atya szándékát az emléktábla felállítására, örömmel fogadta a felkérést, mivel maga is Budapesten, a Terézvárosban a keresztény zsidó társasággal együtt igyekszik a keresztények és zsidók közötti párbeszédet és az emlékezés alkalmait megörökíteni.
Éder Mária igazgató az emléktábla leleplezése előtt szólva elmondta:
Majd felkérte Kis-Maly László atyát és Horváth Zoltán István kanonok urat az emléktábla leleplezésére, miközben John Williams zeneszerző Schindler listája című dala hangzott el.
A leleplezés után Maly László szólt az egybegyűltekhez: „Még 1944-ben a nagycétényi falusi utcában búsan sóhajtozik a szél, hiszen akkor húsz zsidó polgárt visznek el innét az auschwitzi haláltáborba. A falu népe a rossz hírt fél továbbadni. Kapuk aljából száll a kétségbeesett ima föl, az Isten trónjára – Uram, adj nekik erőt, hogy ezt is ki tudják bírni! S lám ekkor, valaki leugrik a lovas kocsiról és ott, az árokparton egymásba karol két jó barátnő – búcsúzóul. Mari és Eli. Ők akkor, édesanyám, Mari 9 éves, Eli a zsidó kislány 10 éves. A viszontlátás szavai már nem erőlködnek ki ajkukon, mert ami ezután jő, az sajnos ne lehessen igaz. Ám a búcsúzás gyötrelmes percét megállítani még a statárium sem tudja… és sír, sír a szél, a nép, meg a kakastollas csendőr is, és sírnak utánuk az üresen maradt házaik, boltjaik, sír a falu, minden könnytől nedves és a szekéren ülő elűzöttek, kiűzöttek, deportáltak szemükkel még egyszer mindent végigsimogatnak. Hiszen eddig itt övék volt minden és ez most nekik, csak nekik kedves. És közben a kakastollas csendőr felordít. Gyerünk, mozgás, mert lövök! S ez a szó a két barátnő lelkébe, szívébe már örökre bevésődik. S csak ennyit mondanak még – Isten veled! Mozgás! Szekérre föl, hamar, hamar! Indulás. Ekkor Eli belekapaszkodik az édesanyja kezébe és fölpattan a szekérre. Még visszatekint utoljára Marika barátnőjére. De Marika tekintete hiába várja haza, vissza, soha őt, őket már nem látja. Ó Uram, adj nekik erőt, hogy ezt ki tudják bírni!”
Erős Gábor országgyűlési képviselő beszédében a Felvidékhez fűződő viszonyáról és Kis-Maly László atyához fűződő őszinte barátságáról szólt, akit még esztergomi önkormányzati képviselőként ismerhetett meg. Akkor ismerte meg László atya szándékát az emléktáblával kapcsolatban. Beszédében kiemelte: „S lehet, hogy ma itt forróság van, lehet hogy itt szenvedünk most sokan a melegtől, de ez a szenvedés mind-mind eltörpül azon szenvedések mellett, amit annak idején ezek az elhurcolt emberek átéltek és úgy gondolom, hogy tartozunk annyi tisztelettel irántuk, hogy ezt most mi átvészeljük.“
Az emléktábla avatása Kis-Maly László atya szavaival zárult, aki megköszönte az óvodának, hogy területén e táblát felállíthatták, itt, ahol László atya szavai szerint a magyar jövő zálogát nevelik.
Végezetül a jelenlévők az emlékezés egy-egy kövét helyezték el az emléktábla előtt.
(Jancsó Badacs Károly/Felvidék.ma)
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
