Tisztaság – egészség – kényelem, így hirdette magát a Fővárosi Patyolat Vállalat józsefvárosi szalonja 1970-ben, a létező szocializmus idején. Nagy kékség közepén, nejlon reklámszatyron hattyú úszik elegánsan a Dunán. Egy papírtasakon pedig a Patyolat 8. kerületi üzemegységeinek és fióküzleteinek címeit láthatjuk, 1958-ból.
De kit érdekel ez manapság, és miért beszélünk éppen erről? Azért indítunk ezzel az egyszerű témával, a Patyolattal a Józsefvárosi Múzeum állandó helytörténeti kiállításának bemutatását, amely Budapesten, a József körút és a Nap utca sarkán található, mert annyi itt a régmúltba és a közelmúltba visszanyúló érdekesség, emlék és történet, hogy nem is tudjuk, melyikről szóljunk elsőként.
Nosztalgiázóknak, múltba révedőknek, a retró kedvelőinek, és persze, tegyük hozzá, bárkinek ajánljuk ezt a remek tárlatot, aki érdeklődik Budapest múltja és jelene iránt. Annyi látnivaló várja itt az embert, hogy csak úgy káprázik a szeme, mire a múzeum mindkét szintjét végignézi.
A mostani kiállítás helyén nemrég még művészeti galéria működött. Itt láthattuk többek között Sajdik Ferenc, a Bohus házaspár és Rékassy Csaba alkotásait, amelyekről írtunk is annak idején a Mértékadó hasábjain.
„Egy tárgy jelentősége attól, hogy bekerül egy múzeumba: megváltozik. Kiemelkedve a hétköznapokból különleges figyelmet kap, miközben újabb és újabb jelentésrétegekkel gazdagodik. Rendszerezzük, kutatásokkal értelmezzük, restauráljuk, óvjuk, raktározzuk és bemutatjuk. Cserébe a tárgy új életre kel és mesélni kezd nekünk” – olvashatjuk az állandó kiállítás bevezetőjében.
Ez a gyűjtemény is kiváló példája annak, hogy egy jó ügy érdekében szívesen megmozdulnak az emberek, nem lehetetlen felkelteni az érdeklődésüket. Amint megtudtuk, a múzeum munkatársai 2022-ben lakossági gyűjtést indítottak; elhíresztelték, hogy helytörténeti kiállítás készül itt, a 8. kerületben, a József körút sarkán.
A gyűjtemény ajándékozások révén még ma is folyamatosan gazdagodik, bővül, s emellett persze más utakon is érkeznek tárgyak a múzeumba. Vannak olyan darabok, amelyek bontásra ítélt házakból kerültek ide, más tárgyak a szemétbe dobástól menekültek meg. (A székesfehérvári Bory-vár tulajdonosa, Bory Jenő is így szerezte annak idején a várába beépített gótikus mérműveket, értékesnek látszó köveket, sőt a kidobásra ítélt ólompántos festett ablakokat, színes üvegmozaikokat is. Ezeket az építészeti elemeket egyszerűen elkérte a munkásoktól.) Az intézményi együttműködésnek is sokat köszönhetnek a Józsefvárosi muzeológusok, s emellett vásárlás útján is kerülnek ide tárgyak. Így van ez, „ha egy üzlet beindul…” – tartja a mondás.
Vajon honnan származik a Józsefváros elnevezés? Régen, a 18. században a Pest városfalán kívül eső részeken még kertek, szántók és majorok helyezkedtek el. A területet később felparcellázták, és kialakult a külvárosi rész magja a Pacsirtamezőnek nevezett dűlőben, a mai Horváth Mihály tér környékén. 1777-ben az Alsó-külváros polgárai engedélyt kaptak arra, hogy az építendő templomukat Szent Józsefnek ajánlják, és az egyházközséghez tartozó területet Józsefvárosnak nevezzék el. Erről meg is győződhetünk egy kiállított térképen.
A nagyon sok izgalmas, emblematikus tárgy és az épületeket bemutató dokumentumok közül kiemelkedik a Blaha Lujza téri Corvin áruházra vonatkozó anyag. Mondhatjuk, hogy a mai plázák őse volt ez a nagyáruház a 20. század első évtizedeiben. 1926-ban nyitotta meg kapuit a Rákóczi út és a Nagykörút forgalmas kereszteződésénél, a Nemzeti Színház mellett.
A rendkívül korszerű épületet Reiss Zoltán tervezte, a külföldi áruházak mintájára. Több mint ötven osztályon kínálták a termékeket olcsón, elérhető áron. A „Minden szinten, szinte minden” szlogenre bizonyára sokan emlékeznek. A női divatárutól, a méterárun és a gyerekjátékokon át a szőnyegekig, sportcikkekig bármit megtalálhattak itt a vásárlók, az egypengős osztály még olcsó Zsolnay-csecsebecséket is kínált. Ebédelni is lehetett, két pengőért négyfogásos menüt vehetett magának az éhes vásárló, a kávé pedig ingyen járt, mint megtudtuk a kiállításon. Érdemes megemlítenünk, hogy az áruháznak külön reklám- és kirakatrendező részlege volt, ahol neves művészek vezetésével tervezték a különféle dekorációkat és a kirakatokat. Itt dolgozott akkoriban Faragó Géza és Pólya Tibor is. A kirakatok rendhagyó berendezése, az esténként fényárban úszó homlokzat hatalmas plakátjai élményszámba mentek. A Corvin áruház a Tolnai Világlapja 1926-os különkiadásában fényképen jelent meg. S ugyanezt az egykori homlokzatot láthatjuk most már mi is, hiszen az elmúlt években eredeti állapotában felújították az épületet, és megújult a Blaha Lujza tér is.
Ha elmegyünk kicsit andalogni, bámészkodni az Üllői útra, felfigyelhetünk egy szép nagy sarokházra. A falán emléktábla hirdeti, hogy ezen a telken állt Thék Endre egykori bútorgyára, a századfordulós bérház mögötti területen, az Üllői út 66/c szám alatt. A homlokzaton a gyár profiljára és az ott folyó szorgos munkára utaló jelenetek láthatók, a domborműveken kis gyerekfigurák fúrnak-faragnak, fűrészelnek, kalapálnak valamit. Thék itt alapította meg az ország első modern bútorüzemét. A millennium évében ez a bútorgyár majdnem háromszáz dolgozót foglalkoztatott. A tulajdonos elsőként ismerte fel a tervezőművészet fontosságát. Az egyedi megrendelések mellett vállalták kastélyok, paloták (például a Wenckheim-palota, a Tőzsdepalota) teljes felszerelését és berendezését is, a faburkolatokat és a nyílászárókat is beleértve. Az 1880-as évektől kezdve nagy állami megbízásokat is kaptak, többek között az Operaház és az Országház is az ügyfeleik között szerepelt.
A legnagyobb megtiszteltetést és sikert a budavári királyi palota több termének kialakítása jelentette Thék Endre számára. Az 1900-as párizsi világkiállításon nagydíjat nyert a Szent István-terem berendezése, s ekkor még I. Ferenc József is meglátogatta a gyárat. Thék Endre a korszak jelentős zongoragyártója is volt, műbútorasztalos műhelyeiben készültek a zongorák faburkolatai. Az alapító 1919-es halála után, a húszas években termékeik még rendszeresen szerepeltek nemzetközi iparművészeti kiállításokon. Az egykori virágkornak azonban lassan leáldozott, és a gyár 1937-ben végleg bezárta kapuit.
A Józsefvárosi Múzeum kiállításán láthatunk egy szép, szecessziós stílusú tükrös szekrényt: a múzeum egyik látogatójának eszébe jutott, hogy a régi lakásában maradt egy, a családi hagyomány szerint Théknek tulajdonított szekrény. Így jutottak el a múzeum munkatársai az akkor éppen bontásra váró házhoz a Tavaszmező utcába, ahonnan azután – más tárgyak kíséretében – ezt a szekrényt is elhozták.
Ha továbbmegyünk, láthatunk a tárlaton egy fából készült kétszárnyas kaput is, amely az 1870-ben épült, majd 2021-ben lebontott, Tömő utca 23/a szám alatti lakóház bejárata volt. Psota Irén színésznő egykori lakóházának bontásából mentették meg ezt az eredeti nyílászárót, és felajánlották az induló múzeumnak. Így ez a műtárgy lett a gyűjtemény első darabja. Psota Irén gyerekkorától a főiskolás éveinek megkezdéséig élt a Tömő utcában.
Látogatásunk során semmiképpen sem mulaszthatjuk el a Róth Miksa (1865–1944) üvegfestészeti műhelyeit bemutató kiállítási anyag áttekintését. Róth egykori üveges műtermének múzeuma a 7. kerületben, a Nefelejcs utcai emlékházban van. Ám a mester több mint két évtizeden át nem ott, hanem a Józsefvárosban tevékenykedett. A mai Bacsó Béla utca 3. szám alatt rendezte be műhelyét, majd 1894-ben megvásárolta az Auróra utca 24. szám alatti földszintes házat, ahol üvegfestészeti műtermet alakított ki. A csúcsidőszakban évente több száz munka is készült itt. Róth Miksa munkásságából kis ízelítőt is kaphatunk a múzeumban: a Rákóczi tér 10. szám alatt található ház magánlakásának egy ablakát nézhetjük meg: egy papagájokkal és egzotikus növényekkel díszített csoda szép alkotás másolatát.
A rengeteg látnivaló között különleges helyet foglal el a Malics család Rákóczi téri lakását bemutató tárgyegyüttes. Fényképeket láthatunk a család életéből, és egy majdnem teljes szobabútor-berendezést is: ülőgarnitúra, dohányzóasztal, szőnyeg és falvédő reprezentálja a kort, az 1960–70-es éveket.
Persze fotóműterem is működött a kerületben, mégpedig a Baross utcában. Egy korábbi, 22. kerületi témával foglalkozó cikkünkben írtuk Bíróné egykor nagyon népszerű, ma már nem létező fotóüzletéről. Ahhoz hasonló volt Schmidt Ede (1857–1933) 8. kerületi műterme, amely a mai Diószegi utcában állt. A fényképész később, az akkor éppen kiépülő Nagykörút közelében, a mai Baross utca 61. szám alatt nyitott fényképészeti műhelyt. Az eredeti ház ma már nem áll, helyére 1970-ben pártszékház épült. A kiállításon régi műtermi fotókat láthatunk, és megnézhetjük a Schmidt Edénél készült fotó csoda szép szecessziós rajzolatú hátlapját is.
Rengeteg további kiállítási tárgy is várja még a látogatókat a Józsefvárosi Múzeumban. A kerületben működött a Braun testvérek szesz- és ecetgyára, ahonnan a ma is népszerű St. Hubertus likőr származik. Az államosítás után ugyan leállították a szesz- és likőrgyártást a volt Braun-gyárban, de a St. Hubertus likőr a Magyar Likőripari Vállalat termékkínálatában megmaradt. A Braun Géza ötletéből született narancsos ízű, gyógynövényekből készülő ital licencét és gyártási jogát 1991-ben a Braun testvérek egykori nagy versenytársa, a Zwack család szerezte meg. A kiállításon látható Nagy Kasza Ágnes ajándéka, egy, a Braun Testvérek Részvénytársaság által gyártott törkölypálinka öt literes palackja.
Olyan sok mindenről esik szó ezen a kiállításon, hogy esélyünk sincs mindent bemutatni. De ez talán nem is baj, hiszen így lesz miért ellátogatni a múzeumba. Köszönet a helytörténészeknek, a muzeológusoknak és az adományozóknak, s nem utolsósorban a grafikusoknak, mindazoknak, akik révén létrejöhetett ezt a hihetetlenül gazdag és állandóan bővülő kiállítás.
Ottjártamkor beszélhettem a múzeumban dolgozókkal, s megemlítettem nekik a József utcai Martsa István szobrászművész egykori műtermét, amit ma lánya, Martsa Piroska tart fenn, sőt működtet. Azt mondták, tárgyalásban vannak vele. Így remélhetőleg ennek a műteremháznak a képes-szöveges anyagai is bekerülhetnek majd a helytörténeti kiállítás fontos kulturális dokumentumai közé.
Szöveg és fotó: Mészáros Ákos
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. március 16-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
