Szolyva határában, a Munkács felé vezető út mentén piros-fehér-zöld koszorúkkal ékesített emlékmű áll. Egy honfoglalás kori magyar harcos sírhelye ez, amelyet az 1870-es években tártak fel.
A sírban a harcos és lovának maradványai találhatók, de a csontok mellett egy tarsolylemez is előkerült. A sírhelyre egy kereszt, később kápolna épült, amely természetesen a Szovjetunió beköszöntével megsemmisült. A mai emlékművet 2000-ben állították a sír fölé, ezzel is emlékeztetve minden itt lakót, hogy mi magyarok már igen rég lakói vagyunk ennek a tájnak.
A történelmet a győztesek írják
Az ukránoknak persze nem kell egy kis történelemhamisításért a szomszédos Romániába menniük: szerintük a magyarok nem kelet felől érkeztek a Kárpát-medencébe, hanem az Alföld felől merészkedtek fel a Kárpátok hágóira, így a Vereckei-hágóra is. De hallottunk már olyat is a kárpátaljai magyarság eredettörténetét illetően, miszerint azok 1956-ban, a forradalom elől menekültek az akkor még Szovjetunióhoz tartozó vidékre. Mondják ezt hivatásos ukrán idegenvezetők Munkácson, Ungváron, de hát ugye volt elég időnk megtanulni, hogy a történelmet a győztesek írják.
Szolyva kapcsán azonban ennél borzalmasabb emlékek is eszünkbe jutnak, mondhatni, Szolyva a kárpátaljai magyar népirtás szinonimája.
1944 őszéig nekünk, magyaroknak arról volt híres Szolyva, hogy Lengyelországból jövet, Rákóczi itt találkozott a népfelkelők küldötteivel. Azt is megemlíthetjük, hogy a XVIII. században a település a Schönborn család birtoka lett, amely alatt fejlődésnek indult a kisváros. 1944-ben aztán megérkezett ide is a 4. ukrán front, és november 13-án közzétette hírhedt határozatát, miszerint 3 napon belül minden 18 és 50 év közötti magyar és német hadköteles egyénnek jelentkeznie kell a szolyvai városparancsnokságon, hogy segítsenek a háború okozta károk helyreállításában.
Málenkij robot – csak egy kis munka, amelyre nemcsak Kárpátaljáról, hanem Kelet-Magyarországról, és Szatmárból is kötelesek voltak megjelenni az emberek. Becslések szerint mintegy 40 ezer embert gyűjtöttek össze a szolyvai munkatáborba, amely csak kiinduló állomás volt a gulágokra. Nagyon sokan nem is jutottak innen tovább, körülbelül 12 ezren haltak meg Szolyván az embertelen fogva tartási körülmények és a járványok miatt. Volt olyan, akit már beledobtak a tífusz áldozatainak szánt tömegsírba, de mikor az oltott meszet lapátolták rá, arccal lefelé fordult, hogy ne marja szét a mész. Közben a katonák ebédszünetre mentek, ő kimászott, és elmenekült. Könyvtárnyi irodalom szól a szolyvai táborról, valahogy mégsem érezni azt, hogy ez a népirtás a helyén lenne kezelve a magyar történelmi emlékezetben.
Szolyváról Buzsorára
A kárpátaljai magyarság a szovjet rendszer lazulása idején, már 1989-ben megkezdte egy leendő emlékpark létrehozásának előkészületeit, de az építkezés pénzhiány miatt 1992-ben elakadt. 1994-re aztán elkészült az emlékpark egy része, amely 2004-ben egészült ki a 12 ezer nevet tartalmazó márványtáblával, majd 2008-ban felavatták a Szolyvai Emlékpark kápolnáját is. Hosszú küzdelembe telt tehát, míg Szolyván a magyar Golgota súlyához méltó emlékhelyen lehet leróni a kegyeletet a málenkij robot áldozatai előtt.
Elköszönve népünk temetőjétől a Borló-hegység felé vettük az irányt. A hegység délnyugati lába a Borzsa folyó egykor erősen mocsaras, széles medencéjére ereszkedik, innen indultunk a legmagasabb csúcs, a Buzsora felé. Térkép természetesen nem állt rendelkezésünkre, de a google earth igen; az erről leszedett légi fotók alapján, a hegységen keresztülfut egy gázvezeték, amely érinti a Buzsorát is, és amely könnyen követhető, ugyanis a növényzetet kiirtották körülötte.
Felérve a Buzsorára, mindent a helyén is találtunk: a csúcs környezete meg volt szabadítva a fáktól.
A gázvezetékkel indultunk dél felé, ugyanis a telefonos térkép tanúsága szerint erre helyezkedett el az Elvarázsolt Táj természetvédelmi terület, amelyre a helyszínen semmi jel nem utalt, ha csak az áthatolhatatlan fenyvesek és bükkösök nem. Még az addig jól követhető gázpászta is erdősült és járhatatlanná vált, csak néhány hegyi rét adott lehetőséget a haladásra.
A sötétedés közeledtével lassan kellett találni egy völgyet, amelyen leereszkedünk a fennsíkról, ám út itt sem volt. Jó pár órát mentünk már lefelé, de semmilyen erdészeti közelítő út nem segített abban, hogy közelebb jussunk a civilizációhoz. Végül az első település, Ilosva fényei jelentettek támpontot, ami alapján kitaláltunk a borlói „dzsungelből”.
Rákóczi nyomában
Az első borlói túránk után tehát levonhattuk a tanulságot, miszerint ez a hegység abszolút feltáratlan a turisták előtt. Érintetlensége egyrészt előnye is, másrészt hátránya is.
Érezhető erdészeti beavatkozás nincs a területen, a hegyvidék belsejébe bekúszó ruszin falvak lakói sem rabolják szét az erdőt.
Másnap a második legmagasabb orom, a Pambuska térségébe látogattunk el, leginkább a völgyekbe eldugott ruszin falvak fatemplomainak kedvéért. Ivaskófalva és Kisábránka elzárt világa szintén a Borló egyik kincse lehetne, egyelőre azonban sok bosszúságot okoz a megközelíthetőség: Ilosva felől is legalább egy óra kell, míg autóval megteszi az ember ezt a 20 kilométert.
Ilosva a Borló központi fekvésű kisvárosa szélén halastavakkal, a környező völgyekben igényes – de ukrán típusú – nyaralókkal, panziókkal. Sok magyar vonatkozása nincs, nem úgy a hegység keleti szélén fekvő Dolhának, amely arról nevezetes, hogy határában került sor 1703. június 7-én a Rákóczi-szabadságharc első ütközetére. Esze Tamás mezítlábas kurucaival éppen Rákóczihoz igyekezett, és itt Dolha mellett ütött tábort, mikor Károlyi Sándor reguláris serege rátört, és szétverte a kuruc csapatot. Az összetűzésben megszerezte a Rákóczi által adományozott 3 kuruc toborzózászlót is, amelyet diadalmasan mutatott be Bécsben. A császári udvarban azonban elismerés helyett kigúnyolták Károlyit, aki emiatt is állt át a nagyságos fejedelem oldalára. A több mint ötven elesett kurucot a faluban temették el, a csata 200. évfordulóján, 1903-ban turulos obeliszket állítottak a sír helyére. Ezt 1923-ban leverték, és csak a 2000-es években állították helyre.
Dolha másik magyar vonatkozású emléke, a Teleky-kastély. Előzménye a Dolhayak XV. századi vára, amelyet Mátyás a család hűtlensége miatt leromboltatott. Ennek helyén épült a XVII. században a várkastély, amely a Telekiek tulajdona lett. Ma elhanyagolt, lepusztult állapotban várja sorsa jobbra fordulását, vagy az újabb magyar időket.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2021/45. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
