Lánctalpas, tízemeletes házak agresszív támadást indítottak az élő környezet ellen; recsegnek-ropognak a fák, ahogyan végigtarolják az erdőt az irgalmat nem ismerő vasbeton épületek. Egy apró, fejvesztve menekülő ember próbál minél messzebbre jutni a mindent elpusztító katasztrófa elől…
Egy másik rajzon, amely a Velence megmentéséért címet viseli, a Szent Márk teret és a bazilikát elönti a tenger, a gondolában egy kalapos férfi igyekszik összefércelni a hajó szétfoszlott orrát. Akkoriban még nem féltették annyira Velencét, mint manapság. Harc ez a javából, a technikai fejlődés bűvöletében élő, kiszolgáltatott kisember küzdelme az életben maradásért. Dallos Jenőnek ezek a rajzai 1973-ban készültek, amikor még úgy tűnt, a fejlődés töretlen, a növekedésnek nincsenek határai. Akkor még szó sem volt arról, hogy az ember lakhatatlanná teheti a bolygót, amelyen él. Nemhogy klímaváltozásról, de még környezetvédelemről sem nagyon beszélt senki. Dallos Jenő karikaturista látnoki erővel már akkor figyelmeztetett a rajzain keresztül a Földet fenyegető veszélyre, és ez csupán két alkotása a sok közül.
Dallossal 1973. szeptember 1-jén találkoztam először a Ludas Matyinál. Negyvennyolc évvel ezelőtt léptem be a szatirikus hetilap szerkesztőségének ajtaján Budapesten, a Gyulai Pál utcában, s aztán tizennyolc évig ez volt a munkahelyem. Az első nap bemutattak mindenkinek. A munkatársak sokféle módon üdvözöltek engem, a pályakezdő gyakornokot. Dallos megszólított, barátságosan érdeklődött irántam, beszélgetni kezdtünk, pedig ő akkor már nemzetközileg ismert karikaturista volt rengeteg díjjal a háta mögött. Pár hét alatt jó baráti viszony alakult ki közöttünk, ami aztán évtizedeken át tartott. Az utóbbi tíz-tizenöt évben visszavonultan élt családi házukban. Utoljára a Magyar Hírlap szerkesztőségében találkoztunk napi rendszerességgel 2007-ben; a lap állandó karikaturistája volt. Mindennap készített egy rajzot, önálló karikatúrát vagy illusztrációt valamelyik cikkhez.
Életműve hatalmas, rengeteg rajz került ki a keze alól hosszú élete során. Munkabírása, ahogy mondani szokták, legendás volt. Vaskos, kidudorodó fekete aktatáskája tömve volt az éppen készülő könyvének rajzaival. Most, a halálhíre után pár nappal a legalább tizenöt tőle kapott, dedikált könyve, prospektusok, kiállítási meghívók között ülök, s szomorúan emlékezem rá és a különböző munkahelyeken együtt töltött évekre. Karikatúráinak száma sok ezerre tehető, talán tízezernél is többre, hiszen nemcsak a heti teljesítményről van szó, ami a Ludasnál kötelező volt, hanem a könyveihez és a nemzetközi pályázatokra készített munkáiról is.
Egyedülálló karrier volt az övé. A mecseki szénbányák vidékéről jött, érettségi után vájárként dolgozott, majd később felkerült Pestre, és úgy is mondhatnánk, meghódította a várost. Eleinte szerződéses volt, majd pár évvel később a Ludas Matyi belső munkatársa lett, egészen a lap megszűnéséig. Saját erejéből küzdötte fel magát, és érte el a legnagyobb elismeréseket. Sokan irigyelték ezért a szerkesztőségben. Külföldi díjait nem sokra becsülték, környezetvédelmi témájú rajzait gyakran leszólták. De ő tűrte csendesen, nem küzdött látványosan, hanem rendíthetetlenül haladt tovább a maga útján. Jenő nagyon jó fizikumú, erős ember volt. Szűr-Szabó Jóska, ez az alacsony, vékony kis ember ellenségesen viselkedett vele és a rajzaival szemben. Egyszer azt mondta: „Csak meg ne üssön, mert azt nem élném túl.” Többen helyeseltünk: „Bizony, jobb, ha vigyázol magadra.”
Dallos karikatúrái nem mulatságosak, viszonylag ritkán fakasztanak nevetésre. Nem olyanok, mint például Sajdik rajzai, amelyek könnyen érthetők, kedvesek, karakteresek, mulattatók. Dallos munkái sokkal inkább gondolkodásra késztetnek. Filozofikus, legfeljebb csak címes, általában szöveg nélküli rajzait hosszasan nézni kell, időre van szükség a mélyebb értelmezéshez. Az ő alkotásai ábrázoltak valamit. Jenő reflektált egy-egy jelenségre, reagált a világ történéseire. Arról nem tehetett, hogy ezek nem mindig voltak pozitívak. Ezért aztán nem tett szert akkora népszerűségre, mint a többiek, Várnai, Brenner, Sajdik, Balázs-Piri.
Egy alkalommal a tévében interjút készítettek vele, és a riporter megkérdezte, hogy mi foglalkoztatja. „Mindig az, ami irritálja az embert” – válaszolta. Találó gondolat; a karikatúra reagáló műfaj, a rajzoló sokszor keményen fogalmaz. Kénytelen, hiszen egyetlen rajzban kell közölnie a mondanivalóját, nem lehet körülírni, felvezetni, ahogyan a publicisták teszik.
Dallos sokoldalúsága fantasztikus volt. A szokásos, általában kisebb téglalap formájú karikatúrákon kívül, amilyeneket a Ludasnak készített, más műfajokat is kipróbált. Rajzolt képregényeket, mint például az Ádám és Éva vagy a Chaplin sorozata, ami éveken át ment a Ludasban, de megjelent könyvben is. Több minikönyve is készült Bogaraink, A halak beszélnek…, Cirkuszi állatkert címmel. Bélyeget is készített, az ő nevéhez fűződik az első magyar karikatúrabélyeg tervezése és kivitelezése 1980-ban.
A Ludas Matyiban csak egyszer jelent meg címlapja, talán valamikor a nyolcvanas években: a kéksisakosok, a nemzetközi békefenntartó katonák cseresznyemagot pöckölnek az ellenségre.
Dallos az embereket nem egyéniségekként ábrázolta, hanem inkább tömegként, amelyben oly sokszor feloldódik az egyén, és a befolyásolható massza részévé válik. A környezet védelme mellett ezért is küzdött Jenő a maga eszközeivel: az egyéniségért, azért, hogy az emberek kiállhassanak magukért. Sajnos már csak múlt időben beszélhetünk minderről. A Ludas Matyi egykori szerkesztőségéből már csak kevesen élnek. Megint egy korszakos jelentőségű karikaturistától búcsúzunk. Művei azonban a kötetekben és a Ludas- évfolyamokban tovább élnek.
Szerző: Mészáros Ákos
Fotó: MTI/Czimbal Gyula; a szerző archívuma
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. szeptember 26-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
