Ember-e az ember?

Maradjunk ezért inkább a keresztény megoldásnál, mert az még a pszichopaták ellenében is működik: a tettet ítéld el, ne az embert! Bejárta a világsajtót a hír, hogy rövidesen eutanáziát hajtanak végre egy fizikailag teljesen egészséges, 28 éves holland nőn, aki depressziójára hivatkozva kérte a méreginjekciót. A közelmúltban azonban ennél abszurdabb információk is érkeztek a halálkultúra univerzumából. Még fülünkben csengenek a francia igazságügyi miniszter szavai, miszerint az abortuszjog alkotmányba emelésével Párizs a szabadság üzenetét küldi a magyar nőknek (hogy miért éppen nekik, nem tudjuk). Nem sokkal később az Európai Parlament is az alapjogok közé emelte a magzatelhajtást. Azt azonban senki sem gondolta, hogy ez az ünnepelt szabadságjog milyen tragikus fordulathoz vezet majd az egyik prágai kórházban. „Tévedésből végeztek abortuszt egy nőn Csehországban – adta hírül az MTI. – Két terhes nő került egy prágai kórházba, az egyik egy rutinvizsgálatra érkezett, a másik pedig egy abortuszt akart elvégeztetni. Az orvosok azonban valahogy összecserélték a két nő kórlapját, és a rutinvizsgálatra érkező nő terhességét szakították meg.” Talán ez volt az első olyan eset, amikor az abortusz valóban egy senki által nem kívánt beavatkozásként, szimplán a maga borzalmában jelent meg a tömegmédiában. Aligha van olyan ember, akiben a hír hallatán ne támadt volna fel az elemi együttérzés a szerencsétlenül járt asszony iránt, míg mások valószínűleg keresetlen szavakkal ecsetelték, hogy mit tennének a férj helyében a felelősökkel. Ami jelenleg biztosnak látszik, hogy az orvosra hat hónaptól négy évig terjedő börtön vagy minimum jókora pénzbüntetés vár. A paradoxon itt az, hogy a magzat szempontjából ez a történet semmivel sem tragikusabb, mint az az évi 50 millió terhességmegszakítás, amit – a prágai esettel ellentétben – a nők akaratára hajtanak végre világszerte. A csehországi történet a többség számára azért sokkoló, mert kizárólag az anya szemszögéből nézik a kérdést. Épp ezért egyetlen percig se áltassuk magunkat azzal, hogy ez a botrány majd az életvédelem irányába mozdítja el a közvéleményt. Ahhoz ugyanis, hogy a maguk idejében evidenciának tekintett, jogszabályokkal körbebástyázott, intézményesült bűncselekmények – mint például a rabszolgatartás – a történelem szemétdombjára kerüljenek, mindig a negatívan érintettek lázadására vagy a korszellem általános változására volt szükség.

Azok az életvédők, akik a társadalmi kirekesztettség, sőt újabban már a hatósági vegzálások kockázata mellett is vállalják a magzatok életjogának képviseletét, igen kevesen vannak ahhoz képest, hogy milyen roppant erők dolgoznak a világban a terhességmegszakítás minél teljesebb elfogadtatásán. Arra azonban egyáltalán nem gondoltunk volna, hogy hazánkban a dehumanizálás eszméje – igaz, egy teljesen más csoport vonatkozásában – éppen egy jobboldali, ráadásul a tradicionális katolicizmussal szimpatizáló személytől kap majd támogatást. A szerény nevet viselő Vitathatatlan blogról van szó, amely húsvét vasárnapján az „Ember-e Magyar Péter?” című bejegyzéssel lepte meg olvasóit. A cikket egy országos jobboldali hírportál is szemlézte (egyetértőleg), így az a fősodorba is bekerült. Magyar Péter azonban, bár címszereplő, ebben az anyagban inkább csak statiszta, az írás ugyanis lényegében a pszichopatákról szól. A szerző, bizonyos L.W.L. szerint a pszichopatának „ahogy lelkiismerete sincs”, úgy „lelke sincs”, ugyanis az ilyen személy „emberre jellemző érzelmek és gondolatok nélküli lény, embernek látszó, alattomos, kegyetlen szörnyeteg”, ezért rájuk „egy emberek alkotta társadalomban pont annyira nincs szükség (…), mint a rákos sejtekre az emberi szervezetben”, bár „az emberi jogok, személyiségi jogok és egyéb jogállami megoldások tovább lehetetlenítik az embernek látszó bio-szörnyetegek kiszűrését”. Nos, mindenekelőtt szögezzünk le két dolgot: A magyar jobboldal egy része sajnos még mindig a 90-es évek jogvédő liberalizmusának (ld. „megélhetési bűnözés”) a hatása alatt áll, miközben a világban már jó ideje nem a liberális jogállam, hanem annak ellenkezője, az alapvető jogok szisztematikus lebontása jelenti az igazi problémát (még akkor is, ha ez a jogkiterjesztés jelszavával történik). és még sorolhatnánk napestig azokat az eseteket, amelyek alapjaiban sértik a családi élethez, a vallásszabadsághoz, a véleménynyilvánításhoz való jogokat. Könnyen lehet tehát, hogy rövidesen éppen az alkotmányos jogok jelentik majd a normalitáspárti, hagyományos értékeikhez ragaszkodó polgárok utolsó mentsvárát. Egy ilyen helyzetben az emberi jogok létezését kárhoztatni, azok felfüggesztését népszerűsíteni – még ha egy veszélyes személyiségtípust is teszünk a célkeresztbe – rövidlátó, önsorsrontó retorika. Tradicionális katolikus hívőként a szerzőnek illene gyanítania, hogy a jogállam komolyabb szintű lebontása nem a pszichopaták elszigetelését, hanem a nérói és diocletianusi idők reneszánszát hozná el. Amint azt az abortuszjog franciaországi és uniós kodifikálása is mutatja, a dehumanizálás nevű társasjáték jelenleg az ún. liberálisok kezében van. Nekünk nem az a dolgunk, hogy betársuljunk, hanem az, hogy egyszer majd elvegyük azt tőlük, és kidobjuk a kukába. Kovács Erik

Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »