Az Országgyűlés 2012. március 26-án nyilvánította a kuláküldözés idején tönkretett magyar gazdák emléknapjává június 29-ét, Péter-Pál napját, amely a hagyomány szerint a betakarítás kezdete, a parasztság ünnepe.
A parlament határozatában elítélte a kommunista diktatúra idején a magyar középparasztsággal szemben tanúsított kegyetlen üldöztetést és megkülönböztetést. A méltóságukban és emberségükben tönkretett gazdák és leszármazottaik iránti jelképes gesztus mellett az emléknap fontos céljának nevezte, hogy a soron következő nemzedékek is megismerjék a kommunista rendszer működésének embertelenségeit, a magyar felső- és középparaszti réteg szenvedéseinek történetét.
A kuláküldözés az 1948-as kommunista hatalomátvétellel kezdődött meg, amikor a sztálinista Rákosi-rezsim kíméletlen harcot indított a magyar agrártársadalom ellen. A párt minden eszközzel arra törekedett, hogy lerombolja a hagyományos paraszti életformát, és a gazdákat földjeik elhagyására kényszerítse. A támadások célkeresztjébe – a szovjet mintának megfelelően – a kuláknak bélyegzett nagygazdák kerültek, akiket a felvilágosultan gondolkodó politikusok már a két háború között parasztpolgárnak neveztek.
Rákosi Mátyás, a Magyar Dolgozók Pártjának főtitkára 1948. augusztus 20-án kecskeméti beszédében hirdette meg a „kuláküldözést” mint a szocializmus építésének, a mezőgazdaság kollektivizálásának fontos eszközét. Az államhatalom a kulákokat a kapitalista rendszer utolsó maradványainak tekintette, akik a mezőgazdaság szocialista átszervezésének fő akadályozói. A kulákokat a „dolgozó nép” ellenségének kiáltották ki, és megindult a béreseket foglalkoztató módosabb parasztok módszeres üldözése. Országosan mintegy 71 ezer kulákcsaládot tartottak nyilván, kuláknak az minősült, akinek 25 hold vagy annál több szántója, 5 hold vagy annál több szőlője volt, továbbá a cséplőgép-tulajdonosok és a malmot üzemeltetők. Ám gyakorlatilag a helyi pártvezetőség döntött arról, ki kerüljön fel a kuláklistára.
A kulákokat különösen súlyosan sújtotta a beszolgáltatás, az adó feletti, valószerűtlenül magas teher, amely anyagilag teljesen ellehetetlenítette a középparaszti réteget. Sok kulákká minősített személyt a lakásából melléképületbe költöztettek ki, a házába pedig betelepedtek a helyi pártfunkcionáriusok (értelemszerűen: a kommunisták nem a valóban szegényeknek adták az ingatlanoknak, hanem saját maguk között osztozkodtak a zsákmányon -a szerk.) A gazdák tömegével menekültek földjeikről, miután azokat „önként” felajánlották az államnak. Volt, aki nem bírta elviselni a zaklatásokat, és öngyilkosságot követett el, másokat otthonukban vertek agyon, vagy a börtönben elszenvedett testi bántalmazások következtében vesztették életüket.
Természetesen abban az országban, ahol a „rendszerváltás” után Biszku Béla szabadon sétálgathatott és élvezhette luxusnyugdíját, soha, senkit nem vontak felelősségre.
Egy a sokból
A köröstarcsai parasztembert, az ötvenes évek elején ávósok koholt vádak alapján bíróság elé citálták, ahol halálra ítélték, majd felakasztották. Molnár Sándort azzal a nevetséges és komolytalan váddal gyanúsították meg, hogy füzesgyarmati földjén szándékosan okozott tüzet, amivel veszélyeztette a nemzetgazdaság vagyonát. A nyilvánvalóan abszurd per során Molnárt nyilvános tárgyaláson szégyenítettek meg, perét a rádió közvetítette. A békéscsabai tanácselnöknő, egy bizonyos Szegedi Albertné azt telefonálta a pártközpontba: „Elvtársak, máma kulákot akasztunk!” No, hát ilyen volt az a rendszer.
A kulákok megbélyegzése mindennapos volt, igazolványukban ott virított a nagy K betű, még iskolás gyermekeik neve mellett is ott szerepelt az osztálynaplóban. Gyerekeiket középiskolába is csak nehezen vagy egyáltalán nem vették fel, legfeljebb lakóhelyüktől távol, felsőoktatási intézménybe pedig még a legjobban tanulók sem kerülhettek. Nagykorúságuk elérése után sokan elköltöztek a községekből, falvakból, mert munkásként elhelyezkedve, néhány év után már munkásszármazásúként nyilvántartva egyetemre, főiskolára kerülhettek.
A Sztálin halála után, 1953 júniusában Nagy Imre vezetésével megalakuló kormány a gazdaságpolitika, azon belül is különösen az agrárpolitika terén számos korrekciós intézkedést kezdeményezett. A kulákok számára a legnagyobb hatásúnak az amnesztiarendelet és a kuláklista eltörlése bizonyult. A kulákkérdés azonban nem került le a napirendről, a pártvezetőség Rákosi vezette sztálinista szárnya mindent megtett azért, hogy a kulákokkal szembeni gyűlöletet tovább szítsa. A kulákokat tették felelőssé a termelőszövetkezetek felbomlásáért, de azért is, ha a tsz-ek gyenge eredményt értek el.
Az 1956-os forradalom leverése után a Kádár-rendszer – felismerve, hogy képtelen lesz biztosítani rendszerük hosszabbtávú jövőjét a középarasztság nélkül – már inkább a kiegyezésre törekedett, ezért 1959 tavaszától lehetővé tették a volt „kizsákmányolók” belépését a tsz-ekbe.
Amelyekben aztán természetesen az egykori harácsoló, más tulajdonát lenyúló kommunisták szépen átmentették a vagyonukat a rendszerváltás utánra, és élik boldog életüket. A rablott vagyonon.
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »
