Eltűnő világ Tokár Géza2025. 08. 27., sze – 14:21
A Gaucho Gaucho varázslatos képei az észak-argentínai Calchaquí-völgy végtelen pampáira visznek: Guada és társai történeteiből a gauchók kihalófélben lévő, zordságában is szép világát ismerjük meg. Michael Dweck és Gregory Kershaw dokumentumfilmje a klasszikus hollywoodi eposzok hangulatát idézi – a hibák tekintetében is.
Számomra hírből sem dokumentumfilm. Nincs benne narrátor vagy szakértő, aki ismeretterjesztő információkat adna. Nem kapunk archív felvételeket: itt nincsenek régi dagerrotípialemezek a 19. század gauchóiról vagy későbbi filmjelenetek az argentin pampákon vágtázó lovasokról. Aztán nem úsznak be feliratok a helyszínekről, a megszólalókról, nem segíti idővonal vagy animáció a „történet” megértését. Azóta, hogy az 1960-as évek végétől datált új hollywoodi korszak elhozta a dokumentumfilmek forradalmát (Emile de Antonio Vietnám amerikai szemmel című ’68-as filmje máig az egyik legjobb a műfajban), számtalan módon készülnek a valóságot rögzítő és értelmező munkák az amerikai piacon is.
Fiatalok és idősek a pampán
A brooklyni vizuális művész, Michael Dweck, miután a 2000-es évek elején a reklámipart maga mögött hagyta, és a művészet felé fordult, legismertebb fotográfiáiban az eltűnőben lévő közösségek mindennapjait kezdte rögzíteni. Érzékenységét – egyik-másik sorozata konkrét témáját is – időről időre átviszi a szobrászatba és a dokumentumfilmbe. Ennek jegyében készült a 2018-as The Last Race, amelyben Long Island utolsó megmaradt autóverseny-pályájának nyolcvanas tulajdonosai azért küzdenek, hogy megőrizzék az általuk életben tartott hagyományt a fullasztó ingatlanfejlesztések közepette, majd a 2020-as The Truffle Hunters, amely az észak-olaszországi Alba fehér szarvasgomba-kereső öregjeinek életébe enged betekintést. Alkotótársával, Gregory Kershaw-val 2021 decemberében kezdett el dolgozni azon a filmen, amely az észak-argentínai Salta tartományban élő lovas marhapásztorok életét mutatja be.
Végül több mint két év alatt tizenegyszer látogattak el a férficentrikus, zárt pásztor-földművelő közösséghez, hogy megismerhessék a hétköznapjaikat, és rögzíthessék a Gaucho Gaucho nyersanyagát.
A film a Calchaquí-völgy drámai hegyeivel, a hatalmas, füves pampákkal és a poros utcájú, néhány fehérre meszelt házból és egy római katolikus templomból álló falvakkal indul. A nyitójelenetben egy földön fekvő alakot látunk, akiről csak a második snittben derül ki, hogy a lován hasal. Egy következő kép megmutatja, hogy az állat is a földön fekszik. Ezután felállnak, majd a férfi elvágtat a lovon. Egy következő snittben három lovas – apa és két felnőtt fia – vágtat el, miközben egy fán ülő férfi elkurjantja magát: „Hajnalodik a Calchaquí-völgyben!” Később a közösség tagjait kártyázás, tánc és lovak etetése közben ismerhetjük meg, majd a tizenéves Guada Gonzát látjuk az iskolában felelősségre vonva, amiért gaucha ruhában jelent meg. „A normák azok normák” – jelenti ki a szigorú tanárnő, de mit érdekli ez szegény Guadát, aki a tradicionális ruházatban érzi otthonosan magát, hiszen ez az öltözet az identitásának kifejezője. Bár a film nem kizárólag róla szól, mégis úgy érezhetjük, mintha a kamasz lány története tartaná meg a Gaucho Gaucho narratív vázát.
Arcképcsarnok és látlelet
Dweck és Kershaw filmje azoknak szól, akik értékelik a művészi érzékenységgel megformált, játékfilmes tempójú, nagyszerű zenei szerkesztésű dokumentumfilmeket, amelyek lehetőséget teremtenek arra, hogy a közösségek életét természetes környezetükben láthassuk. Bár a 19. századi argentin újságíró-költő, José Hernández Martín Fierro című elbeszélő (nemzeti) költeménye – első magyar fordítása már az 1940-es években megjelent, de Orbán Ottó 1977-es fordítása tette igazán ismertté – a gauchók zord életét ábrázolja, később több irodalmi és filmes alkotás is megkísérelte bemutatni a „keménykötésű argentin csikósok” világát.
Nem állítható, hogy a Gaucho Gaucho a leghitelesebb vagy legmaradandóbb ezek közül, de a film monokróm fekete-fehér képei és lírai hangulatteremtése páratlan érzelmi bevonódásra ad lehetőséget (néha nemcsak a látvány, hanem a kiszámíthatóság és egyszerűség is a régi hollywoodi eposzokat juttatja eszünkbe.) A kamera a gauchók mindennapjait követi: kést éleznek, matét isznak fémből készült edényből, tehenet hajtanak, fára másznak, fonógépen dolgoznak, miközben a gyerekek is felnőtt feladatokat végeznek
Egy ponton félig-meddig központi szereplővé lép elő Guada, aki édesapja támogatásával úgy dönt, lány létére nem kíván megfelelni a tradicionális elvárásoknak: nem akar háztartásbeli lenni, és nem akar gyermeket szülni, helyette ugyanazt a fizikai megpróbáltatásokkal járó munkát végezné, mint a férfiak. Rodeótanulmányait először egy biztonságos hordón ülve kezdi, majd egyre nehezebben megülhető lovakon gyakorol, és sérülése ellenére sem adja fel a próbálkozást. „Azért jöttem, hogy az életemről meséljek nektek” – mondja egy másik szereplő, s a narratív iránymutatás szerint nem csupán ő, hanem többen elkezdenek mesélni a saját életükről, amikor épp befejezték mindennapi teendőiket, vagy szünetet tartanak a munkában.
A Gaucho Gaucho egyik legfontosabb mondata végül abban a családban hangzik el, ahol egy középkorú apa a két fiával járja a pampákat. „Lassanként minden elvész” – jegyzi meg az egyik fiú, mire az apja így felel: néhány gaucho még maradt, és ők folytatják, ameddig lehet.
A szomorú látleletet talán ellensúlyozni próbálja egy kisfiú, akinek édesapja még azelőtt igyekszik átadni a gauchók életmódjával kapcsolatos tudását, hogy a gyermek iskolába menne. Arra a kérdésre, mi akar lenni, ha felnőtt lesz, így válaszol: „Egy gaucho gaucho! Egy igazi gaucho.” Csak remélni lehet, hogy kitart az álma mellett, hiszen a hagyományos kultúrából a legtöbben akkor szakadnak ki, amikor beíratják őket az iskolába, vagy a városba költözve jobb élet reményében más munkalehetőséget keresnek.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
