Az 1926-os születésű Kunyik József már nincs közöttünk, de 2008-ban orosz fogságának történetét diktafonra mondta. Álljon itt rövidített visszaemlékezése az Elrabolt évek c. alatt megjelent könyvemből.
Az alábbiakban Józsi bácsinak adjuk át a szót:
Február utolsó hetében a kisbíró kidobolta, hogy 24 órán belül minden 24, 25, 26-os születésű férfi köteles jelentkezni a községházán. Komáromba vittek az Öregvárba – aki már volt katona ment az alakulathoz, minket, leventéket pedig elvittek egy pusztára, és az ottani istállókban szállásoltak el. Minden nap gyakorlatoztunk és kukoricát tördeltünk. Az orosz hadsereg előretörésével, egyre nyugatabb felé húzódtunk a Csallóköz tájain. Németországba nem akartunk menni, és Nemesócsán már tisztjeinkkel egyetemben úgy gondoltuk, letesszük a fegyvert, amit csak pár napig tartottunk a kezünkben. A nemesócsai templom tornyára fehér zászlót tűztünk, és elfogtak az orosz csapatok. Ezt követően Komáromba hajtottak.
Komáromból azonban egyenes út vezetett a váci börtön falai közé. Sorstársam, Bottyán Pisti valakitől meghallotta, hogy visznek Oroszországba. Az oroszok nyomozták, hogy ki terjeszt ilyen rémhíreket, de nem tudták meg. Pár nap után negyvenesével felsorakoztattak, „beleszámoltak” a vagonokba, és vittek.
A Romániában található foksányi elosztótáborba kerültünk. Hajcsárok korbácsokkal ügyeltek a rendre. Amikor a Garam parton aludtunk, megfázhattam és ott elmentem orvoshoz. Mire az „osetrovnyáról” kijöttem, a többi szőgyéni leventét már elhajtották. Egyedül maradtam, ismerősök nélkül. Szerencsére, úgy dél körül találkoztam a Gyelnyík Bélával meg a Zeman Imrével. Úgy gondoltuk, beépülünk egy bevagonírozandó csapatba, mert ott maradni sem volt érdemes.
Odesszában két hétig karanténban tartottak, ezután rakodómunkásként dolgoztunk a kikötőben. Sok konzervet küldtek az amerikaiak. A darus majdnem minden nap visszaejtett „véletlenül” egy-egy ládát a kikötő betonjára. Az orosz munkásokkal együtt felkapkodtuk a szétguruló konzerveket, így egészítettük ki az ételnek se nevezhető moslékot, amit ott kaptunk. Egyetlen egyszer adtam el a kenyeremet dohányért, de az szinte hetekig hiányzott, annyira éhes voltam.
Két hónapig tartózkodtunk Odesszában, majd áthelyeztek a brjanszki erdő nyúlványában fekvő Rudnica faluba fát vágni. Két köbméter fa volt a napi norma. Csak a földön aludhattunk volna, de mi munka után készítettünk magunknak menedéket. Szoba méretű gödröt ástunk a földbe, arra hordtunk egyenesebb fákat, lombos ágakkal letakartuk és földdel rögzítettük. Priccset is ácsoltunk. Pokrócunk nem lévén ruhában aludtunk, ha megáztunk, akkor egész éjjel vizes ruhában. Még szerencse, hogy télen se volt túl hideg e veremszerű gödörben. Favágás közben fegyveres őrök vigyáztak ránk.
Vertek, rugdostak, hogy nekünk tudni kell, hol vannak. Azt mondták, addig innen az erdőből haza nem megyünk, amíg a szökött személyek meg nem kerülnek. Nyár lévén a gallyak össze voltak dobálva egy kupacba, oda bújtak. Lehet, másként megúszták volna, de a kutyák rájuk találtak. Felszólította őket a katona, hogy azonnal jöjjenek ki. Ők persze maradtak, erre belelőtt kettőt az ágak közé, s mindjárt kijöttek. Az egyik könnyebben megsérült a hasánál, de a másiknak nem lett baja. Azokat aztán rendesen megaprították. Több hétig börtönben tartották őket, éheztették őket – az egyik nap csak vizet kaptak, a másik nap levest.
Mi is megértük a pénzünket, mert egy másik alkalommal, amikor a faluban jártunk, és kiabálásunkra nem jött ki senki a házból, gyorsan leszedtük a szárítóról a kiteregetett mosott ruhát, a másik utcában pedig jó pénzért eladtuk. A környékre sem mertünk menni egy darabig.
Minden nap sorsunk jobbra fordulásában reménykedtünk, de ehelyett ´46 január közepén Zovba, a hírhedt haláltáborba irányítottak. Abból a táborból csak az emberek fele került ki élve. Követ törtünk itt – együtt németek és magyarok. Nekünk magyaroknak még egy kis szerencsénk is volt, mert az őrző tiszt csak a németeket utálta, de őket annyira, hogy minden reggel agyonvert közülük egyet. A magyarokat úgy-ahogy kedvelte, mégpedig azért, mert annak idején, amikor a csatamezőn sebesülten feküdt, segítettek rajta. A fél karja hiányzott, bevitték a kijevi kórházba, ahol magyar orvosok és ápolók gondozták. A magyarokat este is nyalábolgatta a barakkban, de féltünk tőle, mert kiszámíthatatlan volt.
Többen megmerevedve fordultak le a szikla tetejéről. Rendesen nem temettünk el senkit. Aki meghalt, azt beledobtuk egy nagy gödörbe, klórmeszet szórtunk rá és már el is volt tüntetve. Deszkabarakkjaink nemigen védtek az időjárás viszontagságaitól. Ha hullott a hó, a hasadékokon keresztül minket is belepett. Tüzelni nem lehetett és a földön aludtunk. Mi fiatalok talán még jobban elviseltük a fogságot, de aki nős, családos ember volt, az bizony jobban vágyott haza. Én leveleztem Budapestre, haza is írtam, de ez utóbbi leveleket eldobták, mert nem ismerték el, hogy Csehszlovákiából is vannak náluk foglyok. Budapesti rokonaimon keresztül üzentem a szüleimnek.
Reménykedtünk, tán hazamegyünk Ugyanez év augusztus közepén új ruhát, kabátot, bakancsot kaptunk, bevagoníroztak és mentünk, fogalmunk se volt hová. Csak reménykedtünk, tán haza. Három napig ment velünk a vonat, ezalatt az idő alatt csak egyszer adtak enni, mert állítólag elfelejtettek vételezni. Az idősebb katonák, akik már harcoltak arrafelé ráismertek a tájra és mondták, hogy nem haza megyünk mi, hanem Kijevbe.
S valóban, ott egy nagy téglaépületbe zártak, amelynek se alja, se teteje nem volt, csak a falak. Két hétig a sáros, vizes homokon aludtunk, mert szinte megállás nélkül esett. Mikor letelt a két hét karantén beosztottak a cserépgyárba vagy a gatterhoz. A mi szálláshelyünk úgy készült, mint a Luca-széke. A cserépgyáriak minden nap öt cserepet hozhattak haza, a gatterosok pedig fát. Így munka után lassan megépítettük magunk fölé a tetőt, ami azért egy évbe is beletelt.
´47 telén színdarabot játszottunk és futballcsapatot is alakítottunk. A játékosoknak jól ment soruk, mert nem kellett dolgozniuk, és tavasszal már a városi csapattal mérkőztek. Eközben elkezdődtek az útjavítások, és oda hordtunk homokot és követ. Kovácsműhelyben is dolgoztam, ott legalább melegben lehettem télen is.
A kosztról és a tisztálkodásról jobb, ha nem is beszélek. Az utolsó hónapban már fizetést is kaptunk 75 rubelt egy hónapra. Ez jó pénz volt, mert 35 kopejka volt egy kiló kenyér. A következő hónapban már csak 60 rubelt kaptunk, és aztán jöttünk haza.
Négyévi fogság után el se hittük, hogy ütött a szabadulás órája. Már csak akkor kezdtük hinni, mikor meztelenre vetkőztettek, és alaposan átnéztek – SS-jelet kerestek rajtunk. Akinek a testén a jelet megtalálták, sosem tért haza. Fogságban töltött éveim alatt naplót vezettem. Lejegyeztem minden egyes napomat, mit dolgoztunk, mit kaptunk enni, hogy telt a nap. Tolmács által belenéztek, és úgy ítélték, nem vihetem haza. Hiába állítottuk, hogy mi leventeként kerültünk fogságba és egy percig se harcoltunk.
Aki haza akart menni, alá kellett írnia, hogy katonaként harcolt a szovjetek ellen, még fiktív csapatot is kerestek számunkra. Ezt a nyilatkozatot úgy tizenhatan nem voltak hajlandóak aláírni. Ott is maradtak, a mai napig nem tudom mi lett velük.
A román lágerben aszerint csoportosítottak, ki hová jelentkezett. Amikor mentünk be a kapun, földink, Méri Mihály elkezd kiabálni, hogy Magyarországra jelentkezzünk ne Szlovákiába, mert ők is ezen buktak el, és már három hónapja várakoznak. Megtisztálkodtunk, és a magyar tiszt mondta, hogy akik Magyarországra jelentkeztek, lehet hogy még ma elmennek. Akik Szlovákiába, azok majd akkor, amikor megtelik a transzport. Este beszélgetés közben szólt a Gyelnyík Béla, hogy Jóska olvasták a nevedet az enyémmel együtt, lehet, hogy mehetünk haza. Így is lett, és indulhattunk Debrecenbe. Ott kaptunk igazolványt, húsz forintot és jegyet a vonatra.
Ettünk amennyi belénk fért, és ezután még a rokonokat is felkerestük Pesten. Erzsi nénémék fodrászok voltak és épp ebédeltek. Bár pár órája ettünk, az elénk tett hatalmas fazék paprikás csirkéből semmi sem maradt. Budapesten még fel kellett keresnünk a kitelepítő bizottságot a Dohány utca 40-ben, hogy a szüleink nincsenek-e kitelepítve Magyarországra. Kunyik nevűt ugyan találtak, de azok nem mi voltunk.
A Nyugatiból Párkányba nem nagyon jártak vonatok, de este 9-kor indult egy tehervonat. Az állomás egy dolgozója ellátott jó tanácsokkal – amikor beérünk Párkány elé, hármat fog fütyülni a vonat, lelassít, s akkor leugrálhatunk. Így is tettünk. Párkányban az állomás mellett kerestük a hidat. Kérdezgettük az arra járó ebedieket, hol a híd, de nem nagyon mertek velünk szóba állni, mert sapkánk és pufajkánk révén orosz katonáknak néztek. Mikor aztán szót értettünk, elmondták, hogy felrobbantották, de megmutatták a vasúti átjárót. 1948. december 3-án, reggel öt órakor értem haza. Szüleimmel és testvéreimmel csak zokogtunk örömünkben. Közben a kutya is hozzám dörgölődött – a hűséges állat még négy év távollét után is megismert. Még a fogságban megálmodtam leánytestvérem halálát, úgyhogy nem lepődtem meg, amikor közölték a halálhírét.
Úgy éreztem, szülőföldemen is fogságban vagyok. Alig múltam tizennyolc, amikor idegen érdekek játékszereként fogságba estem. Az igazságtalan szenvedésekért nem lehet kárpótolni az embert, mégis jólesett, amikor a magyar államtól kárpótlást kaptunk. Sajnos ez a pénz se maradt a miénk, hiszen több társammal együtt csaló befektetők hálójába estünk. Remélem a jó Istentől mindannyian kárpótlást kapunk majd. Nem sokszor meséltem el fogságom történetét, mert valahányszor belekezdek, a sírás fojtogat még hatvan év után is.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
