November 13-án mutatták be Nényei Pál Az irodalom visszavág című irodalomtörténeti sorozatának új, József Attiláról szóló kötetét. A 120 évvel ezelőtt született költőről a szerzővel beszélgettünk.
– Öt éve úgy fogalmazott, hogy „József Attila bemattolta a magyar költészetet”.
– Ezt most is tartom. Sőt, nemcsak a magyar költészetet: József Attila az egyetemes világirodalom egyik legnagyobb alkotója. És ennek a kijelentésnek az élét egyáltalán nem akarom a „szerintem” szóval legömbölyíteni. Talán nem annyira szívesen fogadjuk el, pedig létezik olyan, hogy költői minőség. Ahogy nem „szerintem” a legjobb rúdugró manapság Armand Duplantis, és ahogy nem „szerintem” nehezebb egy kifejlett szarvasmarha egy güzüegérnél, úgy
és – mondjuk – német költőnek lenni utána csupán azért nem nehezebb, mint előtte, mert József Attila költészete magyar nyelvű. Ha csak egy évre beköszöntene a világba pünkösd csodája, és ez idő alatt mindenki úgy olvashatná József Attila verseit, mintha az ő anyanyelvén alkotott volna, akkor más hely lenne a világ. De visszatérve a magyar költészetbe, és hogy egy általánosan elismert nagyságot hozzak példaként: Pilinszky költőként egy pillanatra sem tudott kilépni József Attila árnyékából. Nemcsak a korai verseiben, amelyekben konkrétan ott dolgoznak József Attila képei – mint a halak, a háló –, hanem a kései költészetében is végig érződik, hogy poétikailag elszakíthatatlan láncok kötik József Attilához. Az egyik piarista tanár csak ennyit mondott az óráin, ha Pilinszkyhez ért: „Pilinszky? Ócska József Attila-epigon.” Én ezt a kijelentést elsőre nem utasítanám el, hanem engedném, hogy fölháborodjak rajta, és a háborgásom hullámain elkezdjek gondolkodni. Ez az illető egyébként nyilván nem Jelenits tanár úr volt.
– Írás közben rájött valamire, amit korábban nem tudott József Attiláról? Voltak „megvilágosodásai”?
– Szerencsére igen, és ezek között több olyan is akadt, ami drámai módon megváltoztatta a gondolkodásomat. Az egyik, hogy az
Azt továbbra is tartom, hogy az életrajz történelmi tényei, hogy hova járt iskolába, kibe szeretett bele tizenhét évesen, hogy hívták a pszichoanalitikusát, melyik lapban publikálta az első verseit és a többi, továbbra sem fontos, ha valaki versolvasó akar lenni. De József Attila versei az ő testi valósága nélkül értelmezhetetlenek: az életművet csak a költő fizikai, illetve történelmi térben értelmezhető létezése igazolja.
– Mit ért ez alatt pontosan?
– Kicsit távolabbról indítom a választ. József Attila költészete úgy határozza meg önmagát, hogy elszakad az éntől. Nem ő szólal meg, hanem a világ: „Nem én kiáltok, a föld dübörög”. Ennek kapcsán nyugodtan eszünkbe juthatnak az evangélisták: az evangélista eszköz, író kéz, aki nem a saját „agymenéseit” írja le, hanem azt, amit az isteni sugallat diktál neki. A romantika korában egyesek azt mondták, hogy a költő hangszer, amin a világ játszik, hallhatóvá és befogadhatóvá teszi a létezés emberi észnek talán felfoghatatlan misztériumát, ahogyan Shelley Óda a nyugati szélhez című költeményében olvassuk. De ami József Attila költészetében történik, az egyikhez sem hasonlítható: Ő azonosul a világgal.
És itt jutok el a feltett kérdésére adott válaszhoz. Ezt a mondatot egyvalami igazolhatja: a költő, József Attila fizikai létezése. Ez már nem költészet, hanem a kendőzetlen valóság. Ha nem az, ha nem igaz ez az mondat, akkor nevetséges, giccs, jobb esetben közhelyes őrültség.
Az ő költészete átlátszó, mint egy ablak: miközben verset olvasok, láthatóvá válik számomra a világ, viszont én is láthatóvá válok a világ számára. De nemcsak költészetről van itt szó, hanem magáról a költőről is. A költő átlátszó, a versei olvasója számára nem az én lesz látható, hanem a világ, sőt, az élet teljessége. Olyan ez, mint ahogyan az evangélium olvasójának figyelme is óhatatlanul a létezés legvégső kérdéseire irányul, és nem az evangélista magánéletére. Krisztus ugyanezt teszi, amikor önmaga helyett az isteni mindenhatóságra fordítja a figyelmünket – miközben az mégis csak azonos ővele. Ugyanez a paradoxon figyelhető meg József Attila esetében is. Csak ő nem Isten, hanem gyarló ember.
– Miben látja a költői nagyságát?
– Nem könnyű egymás mellett olvasni a János-evangélium első fejezetét és a Lukács-féle születéstörténetet. De ha sikerül ez az olvasói bravúr, akkor el kell fogadnunk, hogy a betlehemi istállóba született baba a kimondott Szó, a megtestesült Ige. Amennyiben minden ember hordozza az istenarcúságot, a világra született Krisztus arcát, akkor ugyanolyan intenzitással hordozza a kimondott szót, a „megtestesült igeséget” is. Emberségünk épp annyira fizikai-biológiai, mint amennyire nyelvi természetű. Mindannyian a megtestesült igeséget hordozzuk a létezésünkben. Ezt a léttapasztalatot fogalmazza meg József Attila költészete. Ahogy az Ószövetség teremtéstörténetét újraírta Szent János, úgy írta újra, sőt, folytatta János evangéliumának prológusát József Attila. Ilyen költőből kevés van.
– Ön szerint hogyan volt képes ilyen mértékben azonosulni mindazzal, amivel egy átlagos polgár vagy egy valamirevaló költő többnyire nem tud?
– Amint megszületik az ember, gravitációs mezőbe kerül, amit a könyvemben úgy neveztem: a krisztusi sors végzetes gravitációs ereje. Mivel hordozzuk a krisztusarcúságot, belénk van drótozva, hogy valami nagyra vagyunk hivatottak, hogy a világgal van dolgunk, nem csak a saját kis életünkkel. Mintha tudnánk azt is, hogy az életünket valami nagy célért kell áldoznunk. Többre vagyunk rendelve annál, hogy csak elfonnyadjunk, mint egy fűszál. A mi, nevezzük így, „kispolgári életstratégiánk” azonban az, hogy megpróbálunk ellenállni ennek a gravitációs erőnek, hiszen az végső soron az emberiség minden terhét magára vevő krisztusi sors felé vonz mindenkit; nyilván nem akarom, hogy a másik ember fájdalma az én fájdalmam legyen! Tehát jól-rosszul igyekszünk ellenállni ennek a végzetes gravitációs erőnek. De József Attilából, úgy tűnik, hiányoztak ezek a védekező mechanizmusok. Visszatérő motívum költészetében az elvakart seb: „sebedet mindig elvakartad” (Karóval jöttél), „a gyászt a szivemről, / mint sebről a kötést, te leoldtad” (Flóra). Amikor valakinek az egész teste elvakart, vartól, kötéstől megszabadított seb, az a krisztusi sors, a végtelen érzékenység állapota. De hát ebbe bele kell pusztulni! József Attilából hiányzott az egészséges immunrendszer, ami minket polgárokká tesz – őt pedig épp ez az immunhiányos állapot tette költővé.
A Krisztus sorsával való azonosulást – kimondatlanul – az Atlasz-kép is megfogalmazza a Harmatocska című versben: „Milyen könnyű a menny! / A műhely már sötét”. Ki tudja, hogy a menny könnyű? Csak az, aki hordozza. „Világ van a szegényember vállán” (Szegényember szeretője). Ki akarja az emberiség minden terhét, Krisztus keresztjét hordozni? Ez a világ akkor élhető túl, ha az ember az életmentő stratégiákat ismeri, és tudja is alkalmazni őket, el tud menni egy nyomorult embertársa mellett anélkül, hogy sírva fakadna.
– Ehhez a fajta érzékenységéhez vajon hozzátett a mentális állapota? Mostanában azt mondják, borderline személyiségzavara volt, régebben úgy gondolták, hogy skizofréniában szenvedett.
– A pszichológiai szakkifejezések is sebre való kötések, olyan címkék, amelyekkel védjük magunkat. Pszichológia által kreált címkéket bárkire rányomhatunk, ezzel azt a célt akarjuk elérni, hogy otthon érezzük magunkat. Itt vagyunk a világban, amit nyelvi eszközökkel kell otthonossá tenni, berendezni vagy éppen megérteni. Mostanában például gyakran halljuk ezeket a szavakat: toxikus, narcisztikus, agresszív, traumatizált. Ez kicsit olyan, mint az, hogy manapság sokunknak ugyanolyan bútorokkal van berendezve a lakása – és mintha a dolgok megnevezésétől sikerülne megérteni valamit. Pedig a probléma nem feltétlenül lesz egyszerűbb attól, ha megnevezzük, de a megnevezéstől mégis mintha megszelídülne az élet tragikus vadsága. József Attila költői világára azonban éppen az egyéni nyelvhasználat jellemző. Az eleven, lüktető élet ledobja magáról az elhasznált szavakat, ahogy a szerelem leoldja a sebről a kötést.
– A költő magán is végzett pszichoanalízist, de terapeutákhoz is járt.
– Ebben a kérdésben vállalom a személyes véleményem: a pszichoanalízis, a pszichológia tudománya mélységesen művészietlen dolog. A pszichológia olyan kísérlet volt, amely során megpróbáltunk tudományos eszközökkel beszélni az emberi létezés legféltettebb titkaikról, de ez a kísérlet kudarcba fulladt. Az emberi sors igazi mélységeiről csak a művészet és a vallás tud hitelesen szólni. A pszichológia megpróbálta magának tulajdonítani az emberről való beszéd jogát, és ezáltal kicsavarni ezt a jogot mind a művészet, mind a vallás kezéből, sőt, a pszichológia a forradalmi korszakában mintha totális tudománnyá is akart volna válni. Lehet vizsgálni ebből az irányból József Attila életművét, de a pszichologizálás, a pszichiátriai, pszichoanalitikus szempontú vizsgálatok kudarcra vannak ítélve, ugyanis a tudományos nyelv óhatatlanul közhelyes. Tény, hogy József Attila költészetére is hatással volt a pszichológiai gondolkodásmód, a pszichoanalízisben használt jó néhány nyelvi fordulat, de ez soha nem vált dominánssá, nem talált megoldást vagy megnyugvást a pszichoanalízisben. Csak ismételni tudom magam: az eleven költészet ledobja magáról a varrá merevedett tudományos szófordulatokat és az ezerszer végiggondolt tudományos paneleket is. Szerintem József Attila költészetében pontosan kitapintható, mikor engedett a tudományos panelgondolkodás csábításának, és „szerintem” ezek nem az életmű legjobb pillanatai.
– Át kellett mennie megannyi nehézségen ahhoz, hogy ilyen életművet tudjon létrehozni?
– Erre nem tudok válaszolni. Képesek vagyunk már géneket szerkeszteni, molekulákat összedrótozni, de hogy mitől válik valami elevenné, azt nem tudjuk. Annyi traumatizált, szülőhiányos, nyomorban felnőtt ember van, de hány zseniális költő?
– Ön mit tart az életpálya csúcspontjainak?
– Ezt sem tudom. Nagyon sokat küszködtem a Flórának című verssel, ez így kezdődik: „Most azon muszáj elmerengnem”. Nehéz ebben az életműben csúcspontokról beszélni. Amitől a könyvemben nem tudtam szabadulni, az az Ódából ez a részlet: „S mint megnyílt értelembe az ige, / alászállhatok rejtelmeibe!” Az emberiség tudása apáról fiúra száll. Micsoda emberi tudás koncentrálódik egy tárgyban, műtárgyban, egy templomban, egy szemüvegben, egy okostelefonban! Ebben a két sorban is benne van az emberiség teljes tudása.
Az a költő, aki követni akarja őt, és használni kezdi az ő képeit, fordulatait, de a képek, fordulatok mögött nincs ott az a legmélyebben átélt, félelmetes emberség, ami József Attila költészetét hitelesíti, azonnal nevetségessé válik. Vagy a végletesen megélt emberi sorsból született ez a költészet, és József Attila valóban magára vette a világ terheit, és akkor a költészete zseniális, megkerülhetetlen, szinte evangéliumi tisztaságú, vagy verseket írt, amelyek önmagukban érvényes szövegek, és kész. De ha ez utóbbi az igaz, akkor csak arra való az egész, hogy kidobjuk. Én arra gyanakszom, hogy inkább az első feltételezés az igaz – és ez félelmetes. Főleg nekünk, akiknek leginkább a „cireneisimonság” maradt; olyanok vagyunk, mint ő, aki valamit átvett Krisztus keresztjéből, de a világ terhét nem tudta magára venni.
Fotó: Merényi Zita (archív)
Vámossy Erzsébet/Magyar Kurír
Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2025. november 23-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
