Mostanában ismét a devizahitelekre terelődött a figyelem annak kapcsán, hogy az Európai Unió Bírósága vizsgálni kezdte a magyar devizahiteles-törvényeket. Arra kíváncsiak, nem ellentétesek-e ezek egyes paragrafusai az uniós joggal. Ez talán némi reményt jelent a devizaadósok számára, hogy peres úton mégiscsak lehet esélyük legalább valamennyit visszakapni a forint gyengülése miatt elszenvedett hatalmas veszteségből.
Amikor a 2008-as válságot követően kitört a botrány, s kiderült, hogy családok százezrei lehetnek földönfutók, a bankvezetők széttárták karjukat, mondván: mi nem tehetünk semmiről, senki se gondolta volna, hogy olyan jelentős mértékben erősödhet a svájci frank, hogy többszörösére emelkednek a törlesztőrészletek. A mentegetődzés azonban nem hiteles, hiszen előfordult már hasonló a pénzvilág történetében.
Az 1980-as években az ausztrál Westpac Bank tömegével adott svájcifrank-hiteleket ausztrál gazdálkodóknak és egyéb vállalkozóknak ötszázalékos kamatra akkor, amikor az ausztrál dollár hitelkamata 25 százalék körül járt. Nem hívták föl azonban a figyelmet arra, hogy az árfolyam elfutása jelentős törlesztőrészlet-emelkedést eredményezhet. Egymás közti levelezésükben, belső értekezéseikben elismerték ugyanakkor, hogy olyan bonyolultságú ügyletekről van szó, amelyeket az egyszerű ügyfél képtelen átlátni. Vagyis egyértelműen rosszhiszeműek voltak, amikor nem hívták föl az adósok figyelmét a kölcsönügyletek jelentős kockázatára, ehelyett éveken keresztül lelkiismeretlenül és erőszakosan ajánlották a devizahiteleket. Végül ausztrál kisvállalkozók tízezrei jelentettek csődöt a megemelkedett törlesztőrészleteknek köszönhetően. Ha végiggondoljuk, kísérteties a hasonlóság a hazai devizahitelezés folyamatával.
Az ausztrál eset ismeretében feltehető a kérdés: valóban nem tudtak a magyarországi bankok a devizahitelezés veszélyeiről? Ha valóban nem ismerték a buktatókat – ami azért nehezen hihető –, akkor olyan fokú szakmai tájékozatlanságról beszélhetünk, amely kétségessé teszi a hazai bankszektor vezetőinek alkalmasságát. Különösen annak fényében, hogy a Westpac-botrány éppen a kilencvenes évek végén, azaz alig pár évvel a hazai devizahitelezés 2001-es indulása előtt kulminált, amikor az egyik legnevesebb ausztrál ügyvédi iroda levele kiszivárgott, amelyben arról adtak tanácsot a Westpacnek, miként tudják elhárítani maguktól a felelősséget.
Ha viszont hazai körökben ismerték az ausztrál esetet, akkor egyértelmű rosszindulatról, profithajhászásról van szó. Ez esetben nem hivatkozhattak volna arra, hogy semmi jel nem mutatott a törlesztőrészletek elfutására. A kockázatfeltáró nyilatkozatban bátran bemutathatták volna a Westpac-ügyet, s nem bagatellizálták volna a veszélyeket a szerződéskötéskor. Persze ez esetben aligha akadt volna épeszű hiteligénylő, aki kérte volna a devizahitelt.
Mindezek ismeretében az a kérdés is feltehető, hogy ha már a bankok tudatlanságból vagy profitéhségből gátlástalanul tukmálták az ügyfelekre a devizahiteleket, akkor a jegybank, a felügyelet vagy a kormány tehetett-e volna valamit a tömeges és felelőtlen eladósodás megakadályozására. Nem is beszélve arról, hogy a svájci jegybank is fölhívta a magyar pénzügyi hatóságok figyelmét a devizahitelezés veszélyeire.
Az első Orbán-kormány, illetve az utána következő baloldali kormányok felelőtlensége még csak-csak magyarázható azzal, hogy egyikben sem hemzsegtek a pénzügyi szakértők, hiszen elsősorban a politikai megbízhatóság alapján választották ki a vezetőket. Ha pedig véletlenül egy hozzáértő került pozícióba, az gyorsan elmenekült, amikor elvtelen kompromisszumokra kényszerült volna politikai okokból. Annak felelősségét persze nem tudja elhárítani a 2002-ben hatalomra került balliberális kabinet, hogy 2003 végén csaknem duplájára emelték az államilag támogatott lakáshitelek kamatterheit, s ezzel versenytárs nélkül maradtak az akkor még nem túl népszerű devizahitelek. Az összeesküvés-elméletek hívei szerint Medgyessyék szándékosan hajtották a devizahiteleket kínáló bankok karjaiba a gyanútlan polgárokat.
A jegybankban azért mégiscsak a pénzügyekhez értő szakemberek ülnek, de a történtek arra utalnak, ők sem észlelték a veszélyt, vagy figyelmen kívül hagyták, hiszen nem kezdeményezték a devizahitelezés szigorítását. Ez különösen a svájci jegybank figyelmeztetése után furcsa. Jól jellemzi a tájékozatlanságot, hogy a jegybank egyik igazgatója 2015 nyarán egy devizahiteles-konferencián ismerte el, nem is hallott a Westpac-ügyről.
Innentől pedig maradt a kármentés. Más kérdés, hogy hangzatos retorikája ellenére a jelenlegi kormány nem mert valóban konfrontálódni a nemzetközi pénzvilággal, s a devizahitelesek megmentése helyett aprópénzzel igyekezett befogni a szájukat.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017. 02. 27.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
